Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi diktatúrát senki és semmi más nem végezheti ki, csak a Magyar Péter vezette Tisza. Ezen kár vitatkozni: ez a realitás. Mint ahogy a számtan realitása az is, hogy a magát baloldalnak nevező, lényegében a régi, a tizenhat évvel ezelőtti  nómenklatúrát képviselő alakulatok kora lejárt, új baloldal kell, azaz kellene, de még azt se fogalmazta meg senki, mi az az új baloldal, mennyire új, és mennyire baloldal – csak jelszavakba és avítt privilégiumok roncsaiba kapaszkodó csoport van, lejárt, mint egy régen befizetett pártbélyeg.
De nem erről akarok írni.
Mert nem teszik nekem ez a káprázatos nemzeti egység. Ilyen egység sose volt. Mindig volt Árpád és Zalán, István és Vazul, Werbőczy és Dózsa, kuruc és labanc (bizony, magyar labancok: például Pálffy Pál, Esterházy Pál, Eszterházy Antal, Pálffy János, Károly Sándor) , aztán Széchenyi és Kossuth, Kossuth és Görgey, Kun Béla és Horthy, Horthy és Szálasi, Rákosi és Rajk, Kádár és Nagy Imre, Pozsgai és Grósz, Árpi bácsi és Antall József, Antall József és Csurka István, Horn és Orbán, Gyurcsány és Orbán, Medgyessy és Gyurcsány, a Mi Hazánk és a normalitás, Orbán és mindenki más, aki nem Orbán, és így tovább.
Most meg Orbán és Magyar Péter.
Mindig is volt egyik oldal és másik oldal, és mindkettő utálta egymást. Néha volt ugyan átjárás. Igenis lett a kutyából szalonna., a királypárti Petőfiből forradalmár, a forradalmár Deákból a Haza Atyja, a sztálinista Zelk Zoltánból börtönlakó, majd végül nagy költő,  begyűjtési miniszterből a forradalom emblémája, de ez azért nem volt tipikus És főleg. talán a dualizmustól  (amit Ady utált, meg Mikszáth is, de ő aktív része volt) eltekintve nem eredményezett soha igazi, vagy  akár csak látszat nemzeti egységet sem.
Ötvenhatban persze egy egész nép.
Ez sem igaz.
Egyfelől voltak jobb szocializmust akaró kommunisták, munkástanácsokat alakító baloldaliak, Kéthly Anna nyomdokait követő szociáldemokraták (Ekecs Géza`Cseke László, vagy például a nagybátyám), a polgári demokráciát visszahozni akarók, végül egy kicsiny, de látható nyilas, köztörvényes csürhe, katonaság, népség.
Dehogy volt egység: kamaszok irdatlan puskával vadásztak nem létező  ávósokra, középkori kegyetlenségű vérengzés volt a Köztársaság téren, Nagy Imre, a  jó szándékú kommunista gyengének bizonyult:  nem tudta kézben tartani a dolgokat.
Mindenkor inkább volt nemzeti egység, mint 1956 októberében, november negyedikéig. Egyetlen jelszó volt közös: a ruszkik haza! Miután (látszólag) hazamentek sem volt ám  egység, alakulgattak a pártok, ami nem baj, de senki nem tudta, mit is akar valójában, nem volt igény semmiféle népfrontra, és bizony vigyázták ugyan a betört kirakatok üvegét, mégis loptak, mert igen, voltak fosztogatók is, hiába volt a jelszó, hogy „őrizzük meg a forradalom tisztaságát”, hiába állt nemzetőr karszalaggal egy-egy betört kirakat előtt egy fegyveres fiatal, ott már többnyire nehéz volt nem lopni, mert mindent elvittek.
Egység… Voltak Kádár, Apró, Dögei, akik aztán visszahozták az szovjeteket, hazaárulók, megjegyzem Kádárból „apánk” lett később 1986-ban azt írta a Newsweek (én ezt már Koppenhágában olvastam), hogy Kádár szabad választásokon is győzött volna. De ne menjünk messzire: csak 1957 május elsejéig, mikor százezrek ünnepelték őt, és Kádár lement a nép közé, és már minden rendben volt, a falakra ugyan kiírták: „Márciusban újra kezdjük” (MUK), de a nép másik fele alája írta: „…és majd újra kaptok!” És már folyt a megtorlás, Kádárnak a „Butcher of Budapest”, azaz a „Budapesti Mészáros” nevet adták Nyugaton. Akasztottak akasztottak, akasztottak. A börtönök megteltek mindenféle foglyokkal: szociáldemokratákkal, polgári értelmiségiekkel, kommunistákkal és nyilván voltak köztük fosztogatók is. Ahol fát vágnak, ugye, hullik fogács.
A szovjetek persze soha nem is mentek el, hisz Jalta óta joguk volt ehhez, állítólag egy gyufásdoboz borítóján adtak el minket nekik, eszük ágában se volt példát felmutatni a szó – számukra kínos – értelmében. El voltunk adva, mint ócskapiacon a lyukas fazék.
Nagyon szomorú leszek: tudjátok, mikor volt nemzeti egység? Mikor Szálasi nyilasai kivitték a zsidókat a Duna-partra, és nem volt igazi ellenállás. Mikor deportálások voltak, és szétrabolták az elhagyott zsidó vagyont.  mikor az országot megszállták  a nácik, akkor nem volt több Bajcsy-Zsilinszky vagy Mindszenty, csak néhány – és a nemzet egységesként hallgatott. Mikor százötvenezer magyar esett el a s Donnál, és senki se mondta: „elég volt, most már aztán elég!” És mikor Horthy belépett a háborúba, és mikor a szomszéd bácsit munkaszolgálatra vitték, és amikor ki kellett tűzni a sárga csillagot: akkor volt nemzeti egység, mert senki nem volt, aki azt mondta volna, mindenki magyar, aki annak vallja magát.
És amikor a bécsi döntések révén az ország visszakapta, amit visszakapott, és bevonult Erdélybe, Délvidékre (ahol mindjárt önfeledten mészárolt egy nagyot) és a Felvidékre, akkor sem mondták tömegek, hogy hát, azért ilyen ajándék nincsen, meg fogjuk ennek még fizetni az árát – és lőn. De Trianon miatt azért jókat lehet sírni, holott ez nem Trianon, hanem Hitler ajándéka.
Hát akkor most hogyan várjuk el, hogy legyen demokratikus nemzeti egység?
El tudja valaki képzelni, hogy lesz itt Macskafogó, és a Lázár, Rogán, Menczer, Szíjjártó, és a többi gazember, főként pedig a Hungaroführer megához tér, és megszelídül? Hogy elismeri. létrejött egy ellene való nemzeti egység?
Ne tessék ábrándozni. Hogy is van az? Mindig volt két-háromezer gonosz, és a tömeg őket követte, és a tömeget most meg lehet fordítani, zsupsz, máris kész az egység? Kádár mögött 1986-ban még egység volt, 1987-ben már nem, nem is beszélve a többiről, hogy ti. „megyünk Európába!” – most meg kijönnénk, mi? Legalábbis arra szólítanak fel, és százezrek vannak, akik kijönnének, mert ostobák, és megvásárolhatók, és rövid pórázon vannak – hát vajon mikor férnek be a nemzeti egysége?! Őket majd megagitáljuk? Mint az ötvenes években az agitátorok, házról házra?

Nem. Itt nemzeti egység sose lesz. És nem is kell. Demokráciában nincs „ein Volk, ein Reich, ein Führer”. Legyen Nemzeti Többség, de ez se csak tiszta, szabad, periódusonként ismétlődő választásokon, legyen politika megosztottság, hát könyörgöm, végül is  ez a demokrácia! Legyenek tiszta és szabad választások! Tragikus, hogy ezt 1990 után megint követelni kell. Pedig EZT kell követelni.
Nemzeti egység a hitlerájban volt, az olasz fasizmusban volt, Sztálin és Putyin Szovjetiuniójában, Oroszországában, Hszi Kínájában.
Kösz, nem kérek belőle.

Ui.

Se hús, se hal… című bejegyzésmre eddig érkezett olyan válasz is, hogy kontraproduktív, és persze hogy megbontom az ellenzéki egységet.
Hát, ha van, aki már ott tart, hogy minden, a tévedést jelző bírálat elhallgattatik, akkor ott vagyunk, ahol voltunk: van egy tévedhetetlen vezető és mindeki egy emberként.
Ne tartsunk ott! Igenis, lehessen és kelljen bírálni azt, amivel nem értünk egyet, még akkor is, ha arra fogunk szavazni.
Nem kell olyan rendszer, amelyben nincs belső demokrácia. A dán riporter nyugodtan a miniszterelnök szmébe mondja: „ne hazudj!”, de lehet, hogy épp őrá szavazott. A demokrácia az, ahol minden, tetszik érteni, mindegyik szabadon megválasztott vezető lecserélhető, ha nem teszik, amit csinál. Bírálni pedig nem csak lehet, de muszáj is.
Mondom: azzal kezdtem, hogy józanul gondolkodva (és számolva) nincs más alternatíva, csak a Tisza. De ettől még nem azt mondom, hogy ez minden lehetséges világok legjobbika. Nem vagyok Pangloss. Csak relatíve, és MOST a legjobb.
Nincs tökéletes rendszer. Nincs tökéletes alternatíva.
„Nobody is perfect”, azaz senki sem tökéletes, hangzik a Van, aki forrón szereti című film zárómondata. Nagy bölcsesség ez, barátaim.

A szerző Facebook bejegyzései 2025. október 24-én.

A szerkesztő megjegyzése

A fentirek szellemében.
„Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi diktatúrát senki és semmi más nem végezheti ki, csak a Magyar Péter vezette Tisza.”
És ha nem „végzi ki”, csak éppen átveszi fölötte a hatalmat és alkotó módon folytatja?
Régi gondolatunk: néha úgy teszünk, mintha a tiszai hatalomátvétellel a Fidesz megszűnnék, felszívódna – noha (akár Orbán nélkül is) fontos politikai tényező marad. A reális veszély viszont egy iszonyatosan nagy Fidesz-Tisza szélsőszélsőjobb, antidemokratikus parlamenti és önkormányzati többség, amivel automatikusan, elkerülhetetlenül megvalósul a szerző által ékes történelmi példákkal illusztrált nemzeti egység.
Olyan, hogy attól koldulunk.
Lesz Európának türelme, ereje, sőt érdeke ennek elejét venni?