Ha egy tökkelütött fajankó egy félművelt és mentálisan kissé repedéses politikai kalandor kegyelméből elmehet saját jachtján hajókázni a Földközi tengerre, akkor talán, gondoltam, én is megengedhetem magamnak, hogy életem ötvenhat éve párjával elutazzam négy napra társasúttal Salzkammergutba, amely Salzburg és környéke, Oberösterreich, azaz Felső-Ausztria, hegyek, tavak, Mozart, Kaiser und Königliche, és minden egyéb.

    Harangjáték
    Ülök egy padon Salzburg főterén, mellettem egy néni, keresztrejtvényt fejt, nem messze tőlünk a téren egy zongora, bárki játszhat rajta, ha kedve van, fiatal hölgy ül a billentyűknél, persze Chopint játszik, megtapsolják, újabb darabba kezd.
    – Jaj, ne! – szólal meg a néni. – A végén még nem hallom a harangjátékot– a templomtoronyra mutat. – Minden délben kijövök meghallgatni. Maga is? – Hát nem egészen – mondom, csak látogató vagyok, Magyarországról. – Ó, az nagyon szép! Az Operaházuk, hát az egy csoda!
    Ybl Miklós mosolyog a mennyből.
    – Az bizony – mondom, aztán, ha már déli harangszó, elmesélem a történetét, tudniillik a Nándorfehérvári csatát, Hunyadistól. Még Mátyást is bevonom, mint jövőt. Meg hogy ő még Bécset is megnyögette. A néni tátott szájjal hallgat. – Jé! Nagyon szép mese. – Nem mese ez (ha magyarul mondanám, még hozzátenném, „gyermek”, hadd nevessen), hanem történelem.
    Csitt! És meghallgattuk a harangjátékot.
    Aztán a néni a egy étterem nevét mondja. – Még egy darabig üldögélek, aztán odaegyek. Ott szoktam ebédelni. Gazdag étlapjuk van.
    Eltűnődtem. Vajon hány magyar nyugdíjas ül ki naponta egy térre, harangjátékot hallgatni és utána étteremben ebédelni? Viszont mi itthon megint kapunk egy egész három tized százalékot.
    Éljen a párt. Vagy inkább ne.

    Házak
    A házak az út mentén, de még a kisvárosokban is, olyanok, mintha tegnap festették volna őket. Az udvarokon rend, tisztaság, sokan félig gúnnyal beszélnek róla, hja, hát németek, dehogy, osztrákok, és minden ilyen rend mögött, ahol még a saláta is glédában áll, rengeteg munka van. Azt mi nem látjuk, csak az eredményt. Megdolgoztak érte.

      Magyarok
      Mindenhol. Szerintem még itt, Ausztriának tőlünk viszonylag távol eső vidékén is mindenütt ott vagyunk. A kávéházban, az emléktárgy-boltban, a múzeumokban, a pénztáraknál, mindenütt.
      St. Wolfgangban leülök egy padra, az van ráírva, hogy „privat”, mert egy boltocska előtt áll, de ez a felirat nem zavar senkit, sőt, a mellettem ülő ifjú leányzó még mosolyog is. – – Hallottam, hogy magyarok – mondja magyarul. – Hát igen, a feleségemmel azért szoktunk így beszélni, mert magyarok vagyunk.
      Egyik első kérdésem: haza akar-e jönni. Nagy szemeket mereszt. – Én?! Eszem ágában sincs! – Pedig – provokálok- itt sok a bevándorló. (Nálunk migránsnak hívják, ami már-már bűnözőt jelent, sőt, mátr-már nélkül is). – Látott most itt egyet is? – Hát… nem.
      És tényleg, csak úgy megjegyzem. egész utunk során talán ha két muszlim családot láttam, egyet gyerekkel.
      – Na ugye! Engem nem zavar. Salzburgban, éjjel a villamoson néha előfordul balhé, de érdemesebb biciklivel járni, az biztonságosabb. De mondom, amúgy nem zavarnak.
      Éjjel, a villamoson, jut szembe, nálunk se maga a biztosítás.
      – És miért marad kint? – Édesanyámat és az öcsémet támogatom a fizetésemből. – És később? Ha már nem kell a támogatás? Úgy néz rám, mint egy hülyére. – Nagyon jól érzem magam.. Egyszerűen… jó itt. Minek mennék el innen?
      A másik eset még egyszerűbb. Bad Ischl, cukrászda. (Lám, nem mondhatom meg, melyik, győz a fortélyos félelem, hogy akkor valakinek baja eshet ebben a nagy magyar demokráciában.) Ischler, naná. Valami isteni. A pincérlány magyar. Honfitársaktól nem fogad el borravalót.
      – Négy éve vagyok itt – mondja –, a világért nem nem mennék haza. Többször voltam már, a második napon már szerettem volna visszajönni. – És mi volt az, ami nem tetszett otthon? – Jaj, ne is kérdezze! Az egész!. És tudja, mi a legrosszabb? Hogy semmi kilátás. Semmi jövő. Az egy romhalmaz. És most már így marad.
      Bad Ischl, Kaiservilla. Ferenc József itt írta alá a hadüzenetet Szerbiának. Andrássy gróf, a magyar miniszterelnök itt találkozott Sissivel. Némelyek szerint nem csak találkozott. Az idegenvezető itt helyi. Aha. Mezőkövesdi. De azért szépen elmagyaráz mindent, szobáról, szobára. A végén felhívom a fegyelmét Odze Gyuri barátom Érdemes volt című könyvére gróf Andrássy Gyuláról, a mezőkövesdi fölírja, gondosan,osztrák alapossággal, megegyezünk, hogy a későbbi magyar csoportoknak már felhívja a rá a figyelmét.[Egyúttal a az olvasókét is. a miniszterelnök egyes szám első személyben meséli el a kiegyezés utáni boldog békeidők történetét].

        Aprólékok
        Az embernek néha pisilnie is kell, a toalett mellett egy utcai árus, kis bódéban, kérdés nélkül felváltja a két eurós pénzérmét, s mikor megköszönöm, azt mondja: „so gerne”. vagyis nagyon szívesen.
        Fölrémlik a pesti utca. „Pénzváltás NINCS!” Anyukád, az van.
        Óvodások mnennek Ja, itt különböző bőrszínűek. A kislányok vihognak, a fiúk lökdösődnek, mint mindenütt világon., Németül beszélnek. Színes a világ, s ha színes a világ, miért ne lennénk mi is színesek?
        Benzinkút-étterem, az autópálya mellett, valószínűleg valamiféle vendégfogadó is. Idősebb, de fiatalnak látszani akaró hölgy kérdezgeti a pénztárosnőt. És mi van reggelire, magam választhatok, vagy sem, mi van a szobában, felszolgálnak-e vagy sem, már várom, hogy megkérdezi, van-e a vécén ülőke, mögötte hosszú sor, senki sem türelmetlen, pedig mennének már, ez benne van a levegőben, a kisasszony türelmes, mosolyog, a végén a sárga hajú Vasorrú Bába hosszú percekig keresi az igazolványát, a pénzét, a türelmét azt nem, mert az van, megőrülök, mennék már én is, indul a buszunk, megölöm, de ebben az esetben én lennék a magányos gyilkos, mert senki sem toporog, atyám, nem száz, százötven év múlva se érjük utol ezeket, a nyugodtakat, mosolygósokat, itt kihalt az ölési vágy, nincs gyilkos ösztön, atyám, ezek SZERETIK EGYMÁST, még a hülyéket is, őket leginkább, ezek egy hetes buszra se tudnának felszállni csúcsidőben, ott maradnának a Blahán reggelig szobornak, ezek SZELÍDEK.
        Az Írás szerint ők öröklik a Földet.

        A szálláshelyünk
        Panzió, családias, szó szerint, mert családi üzemeltetés. A reggeli-vacsora korrekt. nem fényűző, nem svédasztal, bár a reggeli olyasféle, de azért minden, ami kell: felvágottak, sajt, vaj, lekvár, tea, tej, kávé, többféle, híresen híres osztrák péksütemény, rozskenyér. A vacsorát felszolgálják. három fogás, leves, rántott-vagy sült hús (igaz, az előbb csak jóindulattal bécsi, nem baj, azért finom), mindig van desszert. Az utolsó napunkon, a vacsoránál két kedves asztaltársunk (mivel nem tudnak idegen nyelvül) megkér, hogy ugyan már kérjek kölcsön reggelig egy-egy kést, mert szendvicseket akarnak készíteni a másnapi hazaútra. A pultnál kicsit sokáig vártam a pincérre, aztán mikor visszajött, megvolt az evőeszköz. – Frissen mosogattam – közölte mosolyogva. És tényleg. A kések még melegek voltak. Reggel visszahozzák – montam megköszönve. – Natürlich So gerne.
        A szobákban minden nap takarítanak, beágyaznak. Estére a pizsamánkat szépen, gondosan összehajtva találjuk az ágyon.

        Külföldiek
        Turisták Rengeteg ázsiai. Zömmel kínai. De mintha lenne köztük sok koreai is. Ja, és most látok először egy csomó indiai turistát. Ennyit együtt még nem láttam. Jól öltözöttek, sok gyerekkel vannak, érdeklődők, vidámnak.

        Sóbánya
        Hallelben. Be kell ötöznünk, a ruhánkra fehér kabátot (zakót) és nadrágot húzunk. Táskáinkat zárható fiókba tesszük. Először gyalogolunk, aztán vonatozunk. A vonat nem más, mint egy hosszú gerenda, amit egy egy kis mozdony vagy traktorféle húz (jut eszembe, egy szántóföld szélén nagy hirdetőtábla. „Az igaz férfi traktort vezet!”), mi lovaglóülésben ülünk a gerendán. Megint gyaloglás, jó sötét van, de hát me legyen egy bányában, kristálycsillár?
        És most jön az első csúszda. Egyszerre ketten, legföljebb hárman, a hátul ülő átfogja az előtte ülőt, lábakat föl. mint a szánkónál, meglöknek, és zsupssssz! Jó meredek, Többen sikoltanak, mint a hullámvasúton, siklunk is ám lefelé rendesen. Megjegyzem, aki lépcsőzni akar, az lépcsőzhet, de nemigen akarózik senkinek. Zutty, megállunk, klassz volt.
        Megint gyalog, azután jön a második csúszda. Ja, és előtte meg közben kisfilm-vetítések, diorámák, mától visszafelé az időben, az utolsó a római kor, itt van a második csúszda, ez még meredekebb, mint az első. hoppá, zuhanunk, ja nem, már vége is.
        És a legvégén még egy kisvonat, igen, a gerendák.
        Ez volt a legjobb az egészben. Sokan gratulálnak, hogy élemedett korunk és bevallott szívbetegségem ellenére megcsináltam, igaz, mint a hirdetésekben, ez Éva támogatása nélkül nem jöhetett volna létre, a legkellemetlenebb a gyaloglás volt, nem is csúszda, mert régi, már nem használt sínpárok zavarták a haladást.
        A kijáratnál a boltban mindféle só, kis zacsek, nagy zacsek, közepes zacsek. A bolt mellett büfé, presszó.
        A presszóban mindkét felszolgáló magyar.

          A szerző Facebook-bejegyzése 2025. október 13-án.