Bibi Netanjahu nem tartozik a kedvenceim közé. Sőt. Jelentős mértékben felelős azért, hogy a 2023 október 7-i, a soah óta nem látott vérengzés bekövetkezett. A háború után szerintem mennie kell, sőt, bíróság elé kellene állnia.
De ezt a beszédet – Benjamin Netanjahu miniszterelnök mai beszédét a Knesszet túszokról szóló rendkívüli ülésén – érdemes elolvasni. Bár tudom, hogy hosszú.
„Kedves Családok!
Tisztelt Házelnök Úr!
Miniszterek, a Knesszet tagjai,
Miniszterelnöki éveim alatt találkoztam az összes nagyhatalom képviselőivel és izraeli nagyköveteikkel, beleértve Kína nagyköveteit is, de nem emlékszem, hogy meghívtam volna a kínai nagykövetet egy találkozóra; általában meghívják magukat.
Néhány nappal ezelőtt meghívtam, hogy jöjjön el, és megkértem, hogy közvetítsen egy üzenetet közvetlenül a kínai elnöknek, Hszi Csin-pingnek. Az üzenet egy fiatal, izraeli nőről, Noa Argamaniról szólt, aki a harmadik évét kezdi a Ben-Gurion Egyetemen. Noát túszul ejtették ugyanazon az eseményen, amelyet mindannyian ismernek, a barátjával együtt. Többször találkoztam az édesanyjával, Leorával. A férjével, Ya’akovval jött. Leora Kínában született. Elmondtam a nagykövetnek, hogy arra kérem, mondja meg Hszi Csin-pingnek, protokollon kívül, a szabályokon kívül, amit nagyon jól ismerek, hogy ez egy kínai anya lánya, és személyes közbenjárását kérem Noa Argamani ügyében, mert az anyja nemcsak Noa életéért könyörög, hanem a saját életéért is, mivel előrehaladott stádiumú rákja van. Sokszor elmondta nekem, amit sokszor mondott: „Csak azt kérem, hogy még egyszer láthassam Noámat a hátralévő időben.” A nagykövet visszajött hozzám, és azt mondta, hogy ez a kérés eljutott a kínai elnökhöz.
Van egy másik államfő is, akit megkerestem – hosszú hónapok óta nem beszéltem vele –, és ez Oroszország elnöke, Vlagyimir Putyin. Néhány nappal ezelőtt beszéltem vele, és elmondtam neki, hogy arra kérem, avatkozzon be a túszok, köztük Andrej Kozlov, Alex Lobanov és Alekszandr Trupanob ügyében. Azt mondta, megpróbál cselekedni ebben a tekintetben. Másnap Oroszország külügyminiszter-helyettese az összes túsz azonnali, feltétel nélküli szabadon bocsátására szólított fel.
Mindezt azért mondom el Önöknek, hogy egy dolgot világossá tegyek: mi, kollégáim és én, minden látható és láthatatlan erőfeszítést megteszünk, hogy hazahozzuk túszainkat.
Néhány nappal ezelőtt találkoztam a Vöröskereszt elnökével. A tel-avivi irodámban történt, és egy doboz gyógyszert tettem az asztalra, olyan gyógyszereket, amelyekre a túszok jelentős részének, akiknek a képeit itt mutatják be, szüksége van. Néhány még életmentő gyógyszer is. Azt mondtam neki: „Fogd ezt a dobozt, add tovább. Add oda a Hamász rafahi ügynökeinek. Ezt kérem és követelem tőlük.” Nem értett egyet, és nehéz beszélgetés volt.
Tegnap a feleségem, Sara levelet küldött a pápának, és kérte, hogy vegyen részt az összes túsz ügyében. Megkérte, hogy keresse fel a Vöröskereszt elnökét, és kérje meg, hogy látogassák meg túszainkat és adják át gyógyszereiket.
Minden erőfeszítést megteszünk. Nem fogok belemenni minden beszélgetésembe Biden elnökkel, Macron francia elnökkel, Nagy-Britannia miniszterelnökével és a világ vezetőivel. Nem fogom leírni azokat az erőfeszítéseket sem, amelyeket még beszéd közben is teszünk, amit nem hiszem, hogy részletezni kellene. Egyszerűen csak hangsúlyozni szeretném: minden fát megrázunk és minden sziklát felforgatunk, hogy minden túszunkat hazahozzuk. Ezt nem csak kollektíva részeként mondom, hanem egyéni alapon is, mert mindegyikük, mint te, mint én, értékes.
A háború kezdete óta találkoztam a túszok családjaival, a háborús kabinet tagjaival együtt és egyedül, az elmúlt napokban is. Hallom a személyes történeteidet. Meghallgattam Sharon Sharabi-t, aki mesélt nekem és a feleségemnek a bátyjáról, Yossiról, akit túszul ejtettek a Be’eri kibucban, miközben a felesége, Nira meg tudta menteni a lányaikat és hét másik polgárt. Testvére, Eli, akit túszul ejtettek, a közelében él a Be’eri kibucban.
Találkoztunk Ali Ziyadne-nal is, aki két unokatestvére, Aisha és Bilal szabadon bocsátása után fellelkesült, de ez az öröm aggodalommal és szomorúsággal keveredett testvére, Youssef és testvére, Hamza állapota miatt, akiket még mindig fogva tart a Hamász. Ezeken a találkozókon egymás szemébe néztünk. Őszintén és nyíltan beszéltünk, szívtől szívig, a gyászoló szívtől az égő szívig. Mert minden képet megnézek, és ez nem csak üres szólam, és ezt mindannyian tudjátok.
Amit kollégáim ma itt elmondtak, az igaz. Ez összehozza a nemzetet, és ami összeköt minket, az az, hogy ez egy szent küldetés. Ezért még egyszer mondom: továbbra is mindent megteszünk annak érdekében, hogy hazahozzuk őket.
Szeretném elmondani nektek, a Knesszet tagjai és kedves családjaim, hogy katonai nyomás nélkül eddig nem tudtunk volna több mint száz túszt kiszabadítani. Az általunk alkalmazott diplomáciai, hírszerzési és egyéb nyomásgyakorlás katonai nyomás nélkül nem lenne sikeres. Nem leszünk képesek szabadon engedni az összes túszt katonai nyomás, műveleti nyomás, diplomáciai nyomás nélkül. Ezért van egy dolog, amit nem fogunk megtenni – nem hagyjuk abba a harcot.
Közvetlenül Gázából jöttem ide. Csak egy órával ezelőtt voltam a Salatin negyedben, amely Jabaliya és Beit Lahiya mellett található. Ott, a porban, a sárban és a romok között találkoztam a Bahad 1 tartalékos dandár hősies és elszánt harcosaival. Hallanod kell őket. Beszéltem Yehuda dandárparancsnokkal, aki a tartalékos dandár parancsnoka. Megkérdeztem tőle, mire van leginkább szükségük. Elmondta nekem, hogy állandóan vannak csaták, terroristákat öltek meg, és sajnos több bajtársukat is elvesztették, de továbbra is harcolnak. Állandóan terroristákat ölnek, nap mint nap, akár óránként is. Megkérdeztem tőle: »Mire van a legnagyobb szükséged?« Ő pedig így felelt: »Idő. Időre van szükségünk.”
A végsőkig folytatnunk kell. Beszéltem Urival, egy tartalékos zászlóaljparancsnokkal. Nyolc gyermek édesapja. Öt családtagja harcol Gázában. Azt mondta nekem: »A végsőkig folytatnunk kell.« Két hónapja nem volt otthon. Azt mondta: „A feleségem otthon van, és azt mondja, hogy vegyek még két hónapot. Bármennyi időt is vesz igénybe. A végsőkig.”
Hasonló nyilatkozatokat hallottam bátor elesett katonáink családtagjaitól is. Hallanod kell őket. Megtört szívvel és könnyes szemmel beszélnek, de meg kell mondanom nektek, emelt fővel. Sírnak, én pedig átölelem őket, ők pedig emelt fővel állnak. Gyászuk mélyéről kiáltanak: „Gyermekeink nem hiába haltak meg. Nem állíthatjuk meg a háborút, amíg nem biztosítunk teljes győzelmet azok felett, akik meg akarnak ölni minket.”
Nektek, IDF katonák, és nektek, akik a túszok családjait és hozzátartozóit bántjátok, és erről a pódiumról azt mondom: nem állunk meg, és nem is állunk meg, amíg győzedelmeskedünk, mert nincs más országunk, csak ez, és nincs más utunk. Veletek, Izrael minden otthonával és Izrael minden polgárával együtt imádkozom túszaink, testvéreink jólétéért: „Testvéreink, Izrael egész családja, akik nyomorúságba és fogságba kerültek, akár tengeren, akár szárazföldön vannak, Isten irgalmazzon nekik, és távolítsa el őket a stressztől a megkönnyebbülésig, a sötétségből a világosságba, a leigázásból a megváltásba most, gyorsan és hamarosan.”
Szeretnék még egy imát hozzátenni, egy imát az IDF katonáink jólétéért: „Ő, aki megáldotta ősatyáinkat, Ábrahámot, Izsákot és Jákobot – áldja meg az Izraeli Védelmi Erők katonáit, akik őrt állnak földünk és Isten városai felett, Libanon határától Egyiptom sivatagáig. és a Nagy Tengertől az Aravah közeledtéig, a szárazföldön, a levegőben és a tengeren. A Mindenható sújtsa le előttük az ellenünk fellázadó ellenséget. A Szent, Boldog Ő, őrizze meg és mentse meg katonáinkat minden bajtól és nyomorúságtól, minden csapástól és betegségtől, és küldjön áldást és sikert minden törekvésükben.”
Együtt fogunk harcolni, és Isten segítségével együtt fogunk győzni.”
Úgy legyen.
