Párbeszéd
– Jó napot. Maguk vesznek itt hazát?
– Jó napot, és igen.
– Használtat is?
– Persze. De manapság vigyázni kell, tudja, vannak csalók, akik a régit árulják új néven, tudja, Myanmar, meg Burkina Fasso, meg Transzdnyisztria és mindenféle népköztársaságok Ukrajnából kiszakadva… ezekkel nem foglalkozom. Én igaz hazákat veszek. Jó állapotban, ha lehet.
– Nagyszerű. Én Magyarországot akarom árulni.
– Magyarországot? Lássuk csak…ötszázat adok érte.
– Ötszázat? Mit?
– Albán leket. De lehet mongol tugrik is. Az nagyot ugrik…heheh. Ez vicc volt. Na jó. Forintot is elfogadok. Bár annál bizonytalanabb valuta a Földön nincs. De bolond jó szívem van.
– Maga viccel?
– Nem. Én használtáru-kereskedő vagyok. Nézze: kiszámíthatatlan gazdasági környezet, elkopott, elhízott, elhasznált, gyanúsan elmebeteg egyszemélyi vezető, Patyomkin-demokrácia, vagy még az se, barátok, szövetségesek nulla, orosz érdekképviselet, kínai gyarmat, sovén nosztalgia, szervezett bűnözés államosítva, recesszió, infláció, titkosrendőrség (nem is egy), közutálat… hát mit akar? Haitit? Ötszáznál, na jó, hétszáznál nem adok többet. Nekem is többe van.
– Azt a hétszázát! Akkor el se adom.
– Utolsó ajánlat. Hozzáadom Csádot.
– A mimet?
– Csádot. Közép-Afrikában. Kicsit meleg, kicsit rongyos, a tava is kiszáradt, de… pszt! A kínaiak bármikor átveszik. Ritkafém-bányák vannak ott. Gyerekmunka, ingyért van. Na, mit szól hozzá?
– Nem rossz. De mit szól hozzá a Lánczi?
– Nem mindegy az magának? Hogy ki a hazaáruló, azt ő mondja meg. Szerintem, ha Csád is hozzájön… Mondjuk, Édescsád. Ja. Édeserdély megy, Édescsád jön. Mit kockáztat?
– Megegyeztük. Csak a lánczimat veszthetem. Öröm volt magával üzletelni.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. március 20-án.
