A miniszterek állva várták a Nagyformátumút. Nem mertek leülni. Amíg a Nagyformátumú nem mondja, addig nincs leülés. A Nagyformátumú most azért nem mondta, mert nem volt ott.
Ezzel szemben mindannyiuk díszmagyar öltözéket viselt, némelyik csizmán sarkantyú is csillogott. Lovak nem voltak. Az ország e szent helyén, ahol valaha tánciskola volt (lám, még egy tánciskola is a tarsolyában hordja a marsallbotot,) ha már elítélendő módon állatot választunk, nem lovak, hanem inkább erszényesek tartózkodnak.
A falak melletti hosszú asztalokon akadt némi harapnivaló is: Nagylátószögű, a miniszterügyi miniszter meg is jegyezte:
– Á, mazsolás cápauszony! A kedvencem.
Nyílt a szárnyas ajtó, és behozták Nagyformátumút. Székében ülve, íróasztalostól.
Az íróasztalra különösen büszke volt, mert kimutatták, hogy az még Etelközből való, bele is volt vésve bicskával, hogy „Etel”, és egy nyíllal átlőtt szív. A szék sem volt akármi, ebben állítólag a Főméltóságú úr Őfőméltósága maga állt ki bátran a náci megszállók ellen, az ülőkén még ott volt a nyoma. Khm.
Nagyformátumú székét és íróasztalát letették. Majd egy gőzölgő tálat és úgy fél kilónyi fehér kenyeret raktak elé.
– Lucskos káposzta – mondta Nagyformátumú. – Jó lucskos.
És enni kezdett.
– Üljetek le – mondta tele szájjal.
Leültek. A garázdaságügyi miniszter kicsit megroggyant, pukedlizett, mire a többiek sürgősen arrébb mentek.
Nagyformátumú befejezte az evést. Utána somlói galuskát kért, nagy adagot. Ezt is megette.
Ekkor érkezett Alsó- Felső- Király- és Ászfalussy Kunszentmiklós-Tas (minden állomáson és megállóhelyen megáll, csak másodosztályú kocsikkal közlekedik) honvédelmi miniszter, huszármagyarban.
– Elnézést a késésért – mondta, és üdvözlésül kardot rántott. – A haza szolgálata… Ezt azonban nem fejthette ki bővebben. Csákója ugyanis beakadt az ajtó felső lécébe, amit szemöldökfának hívnak. Kirántott kardjával megpróbálta vagányul felvenni a parkettáról, de közben elbotlott a küszöbben, és harsány kurjantással, előreszegezett karddal felnyársalta az asztalon lévő kovászos uborkát, amely a Nagyformátumú saját maga csinált oda, sajtó jelenlétében. Alsó- Felső- Király- és Ászfalussy Kunszentmiklós-Tas (minden állomáson és megállóhelyen megáll), uborkás kardjával megsemmisítő csapást mért a mazsolával töltött cápauszonyra, amelyből az arcára pattantak a mazsolák, és a miniszter úgy festett, mint egy huszáros rózsahimlő.
– Hegyibe! – kiáltotta Nagyformátumú, és némileg zsírosan felröhögött. – Látjátok, a hadügyminiszterem két méterről, futtában felnyársal egy uborkát! Emmán döfi!
Nagylátószögű, a miniszterügyi miniszter halkan csettintett, mire a kormány egy emberként felkacagott. Tudták ők, hogy egy csettintés nevetés, két csettintés taps. Megszokták az Országgyűlésben, ezt gyakorolták a frakcióüléseken hetekig.
– Elrendelem a rendkívüli hadiállapotot! – harsogta aztán. – Vagy még nem rendeltem el?
– Két rendes rendkívüli állapot már el van rendelve – mondta a Rendügyiniszter.
– Jó – mondta a Nagyformátumú a parkettre merőleges vonalnak, amely a meglehetősen sovány Rendügyiniszter volt. – Eddig rendes rendkívüli állapot volt. Mostantól rendkívüli rendkívüli állapot lesz. Nincs országgyűlés, hadiállapot van, rendeletek vannak.
– Országgyűlés eddig sem volt – szólalt meg az Országgyűlés elnöke mint meghívott. -A képviselők három hónapja seggrepacsit játszanak az ülésteremben.
– Na ja. – Nagyformátumú böffentett, mire megcsendült a csillár, és az épület előtt totyogó galambok ijedten felröppentek.
– Mindenkit megbüntettem, mondta az Országgyűlés elnöke. Hatalmas bajuszt viselt, rossz nyelvek szerint ez már a harmadik, mert kettőt álmában megevett, és utána nehéz széklete volt. Azóta éjszakára leveszi, és szabadjára ereszti, hadd éljen. Az őrség gyakran hallja a kóborló bajusz súrlódását a vörös szőnyegen, miközben A csitári hegyek alatt kezdetű népdalt dúdolja. – Mindenkit kiutasítottam!
– A mieinket is?

–- Őket is – mondta az elnök –, de őket Maldív-szigetekre küldtem üdülni, teljes ellátással. Az ellenzékiek százmilliót fizetnek, és keservesen kínzatnak, vas szegekkel veretnek.
– Helyes – bólintott Nagyformátumú –, piszlicsáré ügyekkel nem foglalkozunk. A „piszlicsáré” szó kissé megviselte, kimondása közben majdnem szemen köpte káposztával a rágalmazásügyi minisztert, aki azonban ügyesen félreugrott. – Ma hajnalban megtámadtak minket az ugrászok!
A bicikliügyi miniszter felhördült. Példáját többen is követték. Hördülésben midig is jó volt a társaság.
– Nyugi. Valójában nem – dőlt hátra Nagyformátumú. – De mi azt mondjuk, hogy megtámadtak.
– És mi támadjuk meg őket?! – a garázdaságügyi miniszter egy pillanatig okosnak érezte magát. vagy legalábbis olyan normálisfélének.
– Hülye – förmedt rá a Nagyformátumú –, úgy vernének szarrá, hogy ahhoz képest a Mohács csak átmozgató edzés volt.
A hadügyminiszter bólogatott.
– Meg aztán a kassza is… pénzügyminiszter?
– Már csak tizenkét kastélyra, három százezres stadionra, teve wellnessre van benn pénz. Meg hát a folyó kiadásokra, amik elfolynak ugye, unortodox.
– Jjjó – szögei le Nagyformátumú. Szegény ember vízzel főz. – „Taps” szólt a két csettintés. Tapsoltak. Taps. Huba, Töhötöm. – Akkor megtámadjuk magunkat. Két részre oszlik a dicső hadsereg, az egyik az ugrász, másik a magyar. egymásnak mennek, kész a zűrzavar. Vers hangzott el!! Költeményem!
Ütemes, hosszan tartó taps, felállnak, éltetnek.
– Megszervezni! Éjfélig rendeletet akarok, hajnalra háborút, bombát, lövést, robbanást, harci kürtőskalácsok harsány hangját, töltött óvszerekkel rohanjunk csatába, megütni a bankot, hogy magához se térjen, minden pénzt akarok, pankányolni akarok, uralkodni akarok, én vagyok fölöttem, az egészet fölöttem, száguldok én, ez a jó, nem baj, ha csak hintaló, hajrá!

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. március 23-án.