Vajon illendő volt Magyar Péter miniszterelnöki beszédében a „közjogi méltóságok”, ezeken belül az államfő lemondását szorgalmazni?
Ezen nem érdemes lovagolni. A kérdés értemetlen.
Ezúttal ugyanis nem kormányváltásról, hanem rendszereváltásról, legyünk nyíltak: egy begyöpösödött diktatúra felszámolásáról volt szó.
Fordulat történt a magyar történelemben. Olyan békés fordulat, amelyre 1990 óta nem volt példa.
Rendhagyó eseményhez rendhagyó beszéd tartozik. Nem „illik”: tartozik.
A nemzet arra szavazott, hogy a diktatúra megtestesítői tűnjenek el, és/vagy álljanak független bíróság elé.
Ezt a beszédben érzékeltetni kellett. Enélkül nem lett volna teljes a beszéd. Mert így kifejezte a választás által egyértelműen kimondott akaratot: a felelősök megbüntetését azért, hogy az országot letérítették a polgári demokrácia útjáról, kelet felé hajtották, mint a jancsicsárok a magyarokat a török hódoltság idején, orosz vazullussá és kínai gyarmattá tették, Európa szégyenévé, a civilizált világ páriájává. Ez, itt, a Földön nem bocsánatos bűn.
A rendszert váltó kormány fejének erről beszélnie kell. Mert ez nem pusztán hagyományos, ünnepi, emelkedett hangú beszéd, nem szokásos cifra szónoklat, hanem új, tiszta lap ígérete, egyben az is, hogy ki kell tépni, össze kell tépni és a szemétbe kell dobni a korábban mocsokkal telefirkált lapokat.
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. május 9-én.
