A magyar csapatnak kell drukkolni, ez természetes.
Csakhogy ez már mi nálunk, babám, politikai kérdés. Hungaroführer tette azzá.
A Rákosi-rendszer iszonyú diktatúra volt, de nem emlékszem arra, hogy lett volna olyan magyar, aki ne Puskáséknak drukkolt volna, és ne örült volna a visszavágón a hét-egynek, nem is szólva az olimpiai eredményekről, Papp Laci, Iharos, Rózsavölgyi, Szőke Kató teljesítményeinek, a legsötétebb 1952-ben Helsinkiben aranyérmet szerző futball-válogatottnak, és mert én ilyen baromian öreg vagyok, emlékszem, hogy a melbourne-i olimpiai híreket a forradalom alatt is hallgatta mindenki, a rádióhoz tapadva; mi valami pincében vagy vendéglakásban, mert a mi lakásunkat kilőtték, de ez most mindegy. Se a foci, se a sport (a kettő nem feltétlenül közös halmaz) nem volt politikai ügy. Illetve persze, igen, a szocializmus nagy sikere, de ezt senki se vette komolyan, ugorgyunk!. Minden normális ember a magyarok sikerét látta, és nem a rendszerét.
Arra se emlékszem, hogy 1957-ben, úgy egy évvel a forradalom leverése után mindenki drukkolt a válogatottnak a futball-vébén, pedig akkor már se Puskás, se Czibor, se Kocsis nem volt Magyarországon. Hidegkúti viszont még játszott. Egyszerűen nem volt kérdés.
És persze nem volt az a langyos Kádár-érában sem. Tíz olimpiai aranyérem Tokióban, 3:1-es győzelem a brazilok ellen az angliai futball-vébén… Arra emlékszem, hogy a gimiben történelemóra volt, és drága tanárnőnk, akit sántítása miatt kegyetlenül Jambusnak hívtunk (a gyengébbeknek: egy rövid versláb, egy hosszú), engem ültetett hátra, hogy hallgassam zsebrádión a vívás döntőjét (a fegyvernemre már nem emlékszem), és hurráztunk az aranyéremnél… ÉS!! Osztályfőnökünk, a felejthetetlen Cox (Szerdahelyi Andor tanár úr) meghívta az osztályba volt tanítványát, Hammerl László sportlövő olimpiai bajnokot (szegény már nincs köztünk), aki az olimpiai egyenruhában jelent meg, és mikor felmutatta az aranyérmét, „osztály, vigyázz!” volt.
De most más van.
Most a sport „nemzeti”. Azaz pártos. Drukkolni nem érzelem dolga, hanem kötelező. „Ki nem ugrál, büdös román.” Te büdös román vagy? Nem? Akkor ugrálj, vazze!
Nincs kudarc. Minden vereség győzelem, Orwelli dolog. Mint a politikában. Nincs olyan, hogy veszít a csapat. Ha kikap, akkor is győz. Ezt nem annyira az ugrálók találták ki, ez elvárás. A Párt azt sulykolta, sikerrel, hogy ki néma… „netán s csak lelkesedni rest, már azt is” gyűlölik, „akár a pestisest.”
Mi mindig győzünk. Akár az érvénytelen és eredménytelen népszavazásnál, mandátumvesztésnél, akár a járvány halottainál (annyi lélegeztetőgép és a vakcina ellenére volt pofájuk meghalni, hálátlanok!), legyőztük az inflációt, csak közben csökken a fogyasztás, megvédjük gyerekeinket (holott nem tudjuk, kitől kellene), lényegében az egész Európa utál minket, mint a sz@rt, de nem baj, majd visszamegyünk Ázsiába. Aki ugrál, követ minket.
Mi mindig győzünk. Mindhalálig.
És drukkolni is muszáj.
Elvégre nem vagy „büdös román”, igaz?
Hát drukkolj a tízmilliós futballistajövedelmek utáni adókedvezménynek, az üres lelátóknak, drukkolj a sportsikereknek, elvégre ez az NDK-ban is bevált, sőt, a nagy Szovjetunióban is, és lám, mi lett belőlük, drukkolj a vérré vált hazugságoknak, már észre se veszed őket, fogadd el ezt a világot, s bár sem a futball, sem a sport még nincs olyan szinten, mint Elefántcsontparton, vagy Etiópiában…
…de sikert sikerre halmozunk, egymásra rakjuk a sikereket, egész tornyot építünk sikerekből. Míg aztán puff, le nem dől ez az egész.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. június 20-án.
