– Juditkám, drága, elolvasta?
– Igen, persze.
– És meg is tanulta?
– Hogyne.
–Jó, csak azért kérdem, mert minden szó számít. Nem azért, hogy életem egyik fő műve… de szerintem elég jó.
– Tudom.
– Nagy öröm ilyen intelligens emberekkel dolgozni. Tudja, a legtöbb csak ledarálja a szöveget a kamera előtt, mint egy robot. Látszik rajtuk, hogy maguk sem hiszik el. Az egész bagázs ilyen. Az Országházban is… semmi lazaság, semmi beélés, csak darálják a szöveget. Öröm kivételt látni.
– Köszönöm.
– Na jó, kezdjük tehát…Jó! Jó! Egy picit több átélést kérek! Vegye zaftosabbra a figurát. Ez jó.. ez a kiszakítom a lelkemből, ez jól ki van találva, olyan… nőies. Megmutatja, hogy a nőknek lelkük van, a férfiaknak meg…jó, ez nem tartozik ide. Sírni tud? Úgy spontán..ez az! Majdnem jó… Figyelj, kisapám, ezt vegyük újra! Még egyszer a lélek kiszakítástól. Úúúgy! Ez az. Snitt, lehet szusszanni.
– Milyen voltam?
– Baromi jó. Folytathatjuk?
– Naná. Zsebkendő?
– Nem kell. Ez nem a Petőfi-film. Zsepi nélkül spontánabb…Jó!… Tedd még keresztben a lábad..úgy, zsibbad, zsibbad, majd kiugorja magát! Itt most el ne röhögd magad…ez az! Tartsd a figurát.. Jó! Ennyi!
– Köszönöm.
– Szívesen. Veled meg mi van, fiúka? Elég egy sz@r voltál, de annak kiváló. Jó megkapod, megkapod! Megbeszéltük. Kicsit még dolgozni kell rajta a vágások miatt, aztán mehet. Mi az, hogy elég hiteles-e? Mi nem a történelemnek dolgozunk, és nem is az Oscarra hajtunk. Bizonyos szint alatt nem megyünk bizonyos szint fölé. Ezt én találtam ki. Na, viszlát, még ma Gergőnél is dolgom van!
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. április 1-jén.
