Nézem az Európai Tanács résztvevőit. Miniszterelnökök, államfők. Nem kizárva, hogy étkezési tanácsadóik is vannak., mindegyik karcsú, de legalábbis nem kövér, úgy áll rajtuk a ruha/öltöny, mintha rájuk öntötték volna, mozgásuk dinamikus, arcuk mosolygós.
Ámde.
Van köztük egy, akinek a pocakhájtól már karikalába van, időnként meg-megvakarja a tökét (jó, lehet, hogy csak ellenőrzi, megvan-e), néhanapján trottyos a nadrágja, vécéből jövet karján viszi a zakóját, végig a folyosón (megjegyzem, mikor ott dolgoztam, a Külügyben tilos volt zakó nélkül a folyosóra kimenni: a szobában lehettél ingujjban, de a nyilvánosság előtt nem), ha kezet fog, valahogy derékból úgy hajol, minhta épp eresztene egyet, egyik keze folyton a zsebében, mint a kamasznak, aki nem tudja, mit kezdjen vele, percenkét ötször igazítja a nyakkendőjét, mintha attól félne, hogy ellopják, pedig csak kényszeres, legalább most a nyelvét nem nyújtogatja olyan gyakran, mert az olyan volt, mint a legyeket csalogató varánusz, – szóval elnézem ezt az alakot, és büszke vagyok, hát igen, ez a mi minszterelnökünk, ez képviseli hazánkat, akarva-akaratlanul mindekit, ámde már a megjelenésévek sem hazudik: pont ilyen trotty maga az ország.
Egyedül a huszonhatból.
Nem bunkó ő, csak szuverén.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. március 14-én.
A szerkesztő megjegyzése
„Úgy állt rajta az öltöny, mintha ráöntötték volna. Folyt le róla.” Bajor Andor
Kohn a Knesszetben leveszi a zakóját, Golda Meir, a „vaslady” („az egyetlen férfi a kormányomban” – Dávid Ben-Gúrión) ráförmed: – Kohn, hogy merészeli? Ingben? Ki engedte meg magának? – Hát, a brit királynő. – Miket beszél? Hogyhogy? – Hát amikor a Buckingham-palotában egyszer levettem a zakómat, II. Erzsébet rámförmedt: – Konh maga a Knesszetben vegye le a zakóját, ne itt!
