Mindkét nagyhatalomnak mindig az volt az törekvése, hogy beszervezze a legmagasabb szintű állami (diktatúrákban párt-) vezetőt vagy vezetőket.
Máig folyik valami bágyadt találgatás arról, hogy ez Gorbacsov vagy Jelcin vagy mindkettő esetében megtörtént-e, hisz az előbbi pontosan tudhatta azt, amit a merevbuta Brezsnyev, hogy tudniillik ha egy téglát is kivesznek a szovjet rendszerből, összeomlik az egész. (Ezért kellett például lerohanni Csehszlovákiát – a magyar ’56 kissé más volt, ott valóban a rendszer volt „veszélyben”.) Az viszont egyáltalán nem elképzelhetetlen , hogy a szovjet rendszer a Szovjetunóban, majd mindenütt a vazallusoknál nem csak magától omlott össze. Magától is összeomlott volna, hiszen ilyen rendszer gazdasági elméletileg nem létezik,. Olyan ez, mint a viccben, mikor a vidéki bácsi először lát az állatkertben a zsiráfot, és azt mondja: „ilyen állat nincs!”. Nem az a csoda, hogy összeomlott, hanem az, hogy ilyen sokáéig fennmaradt. Alig akad, aki észrevenné, amit mindenki tud, hogy gyakorlatilag senki, de senki nem állt ki mellette.
Akik most nosztalgiáznak, azoknak fölhívom szíves figyelmét, hogy ha olyan jó lett volna, akkor miért nem akarta senki megvédeni? Miért menekültek a vezetők elsőként a süllyedő hajóról?
Szóval, a rendszer összeomlott. Ám lehet, hogy nem minden közreműködés nélkül. Alkalom és némi gyorsítás kellett. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy a nagyhatalmak mindig, ma is keresnek legfelsőbb vezetőket, akiket megnyerhetnek maguknak. Beszéljünk magyarul: akiket beszervezhetnek.
A magyarországi helyzetre világosan utal Rácz András cikke: Orbán „békemissziójáról”: Kijev jól sikerült, Moszkvában viszont hülyét csináltak belőle. A szerző több alternatívát vázol fel, s ki is mondja, hogy a mostani magyar politikai vezetők közül ki az, aki feltehetőleg, vagy ennél azért biztosabban orosz ügynök. Cikkének nem célja, és nem is tárgya, hogy tovább menjen, holott a Külgazdasági- és Külügyminisztériumban bőven volna keresnivaló, pincétől a padlásig és vissza. És persze az államigazgatás valamennyi szintjén szintúgy.
Köztudott, hisz naponta látjuk, hogy a politika ma Magyarországon orosz, a gazdaság kínai érdekeltség. (Vannak átfedések, például a Paks II, de ez nem változtat a lényegen.)
A magyar kormány (és az említett cikk erre is utal) ebben a félévben mindenképp megpróbálja megtorpedózni azt, hogy az EU Kínával szemben kemény gazdasági intézkedéseket hozzon, holott:
a.) eleve hibás volt felvenni Kínát a WTO-ba,
b.) Kínának sikerült tönkretennie az EU teljes könnyűiparát (hol van a szlovén és a magyar textilipar, a cipőipar, egyáltalán a ruházati ipar?), és az acélipart is.
c.) a Kínával folytatott kereskedelmünkben évi kétmilliárd dollár deficit keletkezik. A magyar kormány, a látszat megőrzésének szándékán kívül egy lépést sem tesz az export növelése felé, ellenben Kína védelmében lép fel az EU-ban, idehozva a külterjes gazdaságot, a szennyezést és az egyre lejjebb csúszó elektromosautó-ipart, melynek jövője kétséges, szerintem egyenesen kétségtelen tévút.
Ez a megoldás, hogy tudniillik a kormány messze nem a magyar, hanem az orosz és a kínai érdeket képviseli, mindent megmagyaráz, a nevetségessé (tragikomikussá) lett Putyin- és Hszi-találkozó óta (utóbbira miért volt szükség, hisz a kínai vezér nemrég járt Budapesten?), egészen a groteszk és megalázó Trump-nyalásig, amit Moszkva nem tehet meg, Pekingnek meg esze ágában sincs, de a jó könyvügynök eladja Bibliát is, arámiul, papírkötésben.
Érdemes tehát összeadni azt, ami összeadható, és ez esetben megkapjuk a rémisztő, de igaz megoldást. Maguk után a hazánkat adják el, bőrkötésben.
