Nem is tudom, talán felül kéne vizsgálni Hungaroführer gyógyszerezését.
Exponenciálisan növekvő mértékben távolodik el a valóságtól. A gazdaság éppen zuhan lefelé a szakadékban (nem „-ba”, hanem „-ban”) , a külföldet néhány hasonlóan elmebeteg vagy nagyon is ép, ámde véres kezű, jószerivel büntetett előéletű kalandor, harmadosztályú ócska, repedtsarkú gazfickó jelenti, akikkel tűzijátékot lehet nézni (miért jut eszembe erről Nero, a véres költő (Kosztolányi), aki saját, borzalmasan rossz énekein meghatódva gyújttatta fel Rómát).
Magukat tökkelütött baromnak maszkírozó udvaroncokkal veszi körül magát, akik lassan azzá válnak, aminek látszani akartak, és tényleg jól pénzelt barmok lesznek, merő áhítatból: a színlelt áhítat valósággá válik, és a szemétdombról összekapart, elhasznált, ócska, ámde a magyarságot a magasugrással összekeverő, túlziháló, operett-és megélhetési magyar erdélyi áttelepültekből, meg múltjukat feledtetni igyekvő volt munkásőrökből, párközpontosokból, ex-szélbalos-vonalas, jellem és tehetség nélküli újságírócskákból, a kiválasztottak közé bekukacolt tökhülye álprolikból és kétes múltú-jelenű, a semmiből felbukkanó, ámde eladó sorba került nemzeti nőcskékből verbuvált és saját borzasztóságuk és hazugságaik által összeragasztott, sima gramofonlemez-agyú szedett-vedett banda kering Őfelsége körül, horkantva kapkodva a lopott asztalról leesett, egyszer tán már meg is rágott falatok után. Bármikor készen arra, hogy nevükre vegyék „a zsiványok átkozott pénzit”, aminek dehogy nincs szaga, bűze van, de ők jólesően fetrengenek benne, mélyen beszíván a bűzt, amelyet, tudván az igazat, mégis rózsaillatnak neveznek.
És még gyógyszer sem kell nekik.
Vagy kell, de azt nem gyógyszernek hívják.