Eltelt három és fél hónap a választások óta. Ennyi idő alatt mindenki előtt egyértelművé válhatott, hogy a jövőben is egy kétpártrendszerű berendezkedés vár az országra, amely a hideg polgárháború mentén képzeli el a jövőt. Ez a világ a közéletet a kormánypárti és a kormányellenes szavakra egyszerűsíti le, a kormánya kormányzás helyett, az ellenzéke pedig alternatíva-képzés helyett szinte kizárólag kommunikációval foglalkozik. Ilyen értelemben az osztogatás különféle formái is kommunikációs megoldások, mert ott, ahol nem az a normális, hogy az emberek dolgoznak, a fizetésükből vagy a nyugdíjukból tisztességesen megélnek, hanem a kormány mindenfélét ad vagy ígér nekik, valójában szavazatvásárlás történik és nem felelős kormányzati működés.
Ennek a logikának a gyökerei a Kádár-rendszerbe nyúlnak vissza. A lakosságot a jövőt feláldozva hitelekből mesterségesen előírt életszínvonalon tartó, mindenféle állami adományokra szoktató, közben az országot eladósító és aztán válságos állapotban átadó Kádár Jánosról is azt tartották, hogy van annyira népszerű, hogy egy szabad választást is megnyerjen. Az emberek ezidőtájt szoktak le a politikáról, vonultak ki a társadalomból a telkeikre, a GMK-ba, a háztájiba, illetve később az önpusztítás sajátos formáiba, és be kell látnunk, hogy az elmúlt években ugyanez megismétlődött. Ismét ott tartunk, hogy a társadalom tömeggé esett szét, a politikának az egyetlen igazi mondandója és ajánlata a másik fél démonizálása, és a szereplői felelősségtudata azon a szinten áll, ahol a lemondás vagy az okozott társadalmi károknak akár a beismerése meghaladja a morális érettségüket. Ebből így sem nemzetegyesítés, sem valóban többpártrendszerű demokrácia nem lesz, és ezt kár is várni.
Ha valóban nemzeti egységről akarunk beszélni, akkor el kell fogadnunk azt, hogy a nemzet mint fogalom nemcsak egy politikai csinálmány, hanem felelősség, amit egymás felé gyakorolnunk is kell a nemzettudat fennmaradásához. Ennek a felelősségnek minden esetben három oldala van. Az első az egyén felelőssége saját maga iránt. Az ugyanis, hogy a legtöbb ember számára elfogadható, hogy nem ismeri a saját állama működését (akár csak azt, hogy a köztársasági elnök jelölése és választása hogyan történik, vagy egy párt hogyan kaphat állami támogatást, és mikor kell azt visszafizetnie), elfogadhatónak találja a bántalmazás politikai kultúráját vagy az olyan kiszólásokat, ahol az egyik politikai tábor vezetése kirekeszti a másikat a nemzetből, kisajátítja annak szimbólumait vagy kiirtással, ellehetetlenítéssel, elüldözéssel fenyegeti az ellenfeleit, egy olyan dolog, aminek két felelőse van, és ebből az egyik az, aki ezt meghallja, és ez ellen nem tiltakozik. Ugyanúgy az egyén felelőssége az, hogy informálódik-e, ismeri-e a működő pártokat, azok ajánlatait, kérdez-e, javasol-e, csatlakozik-e anyagi támogatással vagy részvétellel valamelyik szervezethez, és az is, ha ezt nem teszi. A demokratikus létezés egyéni oldala ott válik el a feudális jobbágyi léttől, hogy a polgár a közélet aktív, konstruktív és cselekvő résztvevője, míg a jobbágy csak utánzó-követő módon engedelmeskedik az urának. A feudalizmusban azonban nincs nemzettudat, ott a király hű alattvalói vannak, akiket a korona felé létező szerződések és nem a testvériség szelleme köt össze. A legjobb példa erre az a Horvátország, amely 816 évig perszonálunióban állt Magyarországgal, és mégsem jött létre közös nemzet belőlünk.
A második a demokratikus felelősség intézménye, amely azt igényli, hogy mindenki megtalálhassa a saját politikai közösségét, ezek a közösségek létezzenek, működjenek, legyenek adottak a működéshez szükséges anyagi és személyi feltételeik, szerezzenek mandátumokat, és az egyének vállaljanak aktív szerepet abban, hogy az adott közösség legjobb ötletei és emberei a közélet aktív, ismert és valóban súllyal rendelkező részesei legyenek. Annak, hogy egy szereplő egyedül akár csak a mandátumok felét is megszerzi, a vége nem ez, hanem egy ország, ahol ezek a közösségek fokozatosan rossz kompromisszumok által összegyúrt nagy pártokká állnak össze, amelyekben szükségszerűen az ellenségkép lesz az összetartó erő, és ennek mentén kialakul egy erkölcsi meghasonlás, ahol a sajátjainknak elnézünk olyasmit, amit az ellenfeleinknek nem. Ebből az erkölcsi labilitásból egy szellemileg, lelkileg és aztán gazdaságilag is beteg, informális és politikai érdekelvű viszonyrendszer nő ki. Egy ilyen rendszer aztán megszüli a hozadékait, a korrupciót, a nepotizmust, a megélhetési politikai karriereket és a beismert, de megtűrt alkalmatlanságot.
Innentől hívhatjuk ezt kétpártrendszernek, de valójában ez egy érme két oldala, a felelőtlenség uralma, ahol a választásokon a felek csak szerepet cserélnek, a mondandó kormánypárti és ellenzéki oldalon csak jelmez, amit a szereplők felvesznek. Ha ezt nem szeretnénk, akkor el kell fogadnunk azt, hogy felelősségünk van abban, hogy a politikai pártok igenis működjenek, és ez nem egy természetes jelenség. Ezeknek a pártoknak igenis létezniük kell, saját arculattal, programmal, ideológiával, aktív tagsággal, pénzzel kell rendelkezniük, léteznie kell a nyilvános vitáknak, el kell várni, hogy a vezetőik felelősek legyenek, és a közbeszédben adottnak kell lennie a koalíció-kényszer jelenségének. Ez pedig csak akkor lesz, ha mi magunk részt vállalunk bennük.
Végül a harmadik oldal az egyén felelőssége a társai iránt. Aki másokat önérdekből megkárosít, azt bűnözőnek nevezzük, elítéljük, és azért zárjuk ki a nemzet közügyeiből, mert amit tesz, az káros másokra nézve – ezt azonban érdekes módon nem gyakoroljuk a politikusok, a celebek és azon társadalmi szereplők felé, akik egy bizonyos vagyoni és befolyási szint felett állnak. Divat lett az a passzivitás, ahol az emberek félelemből vagy érdekből elnézik a társaik bántalmazását és a hatalom önkényét. Ha ezzel nem tudunk szakítani, akkor a közélet egy arisztokratikus köztársaságnak tűnő diktatúra lesz, ahol a belterjes arisztokrácia a törvényeken kívül és azok felett állva gyakorolja a hatalmat, és a hatalmon lévő személye sokkal kevésbé lesz fontos, mint hisszük, mert a társadalmi folyamatok ugyanabban a szűk térben haladnak nagyjából ugyanúgy, a gazdaság vezetői és eredményei, a működés logikája és az ezekből fakadó tendenciák (például a vidék elsorvadása vagy épp a nyugdíjrendszer beismert fenntarthatatlansága) gyakorlatilag semmilyen változást nem fognak produkálni.
Szándékosan nem beszéltem az írásomban pártokról. Ha nyugati típusú demokráciát akarunk, akkor ki kell mondanunk, hogy ez mindannyiunk közös felelőssége. Lehet, hogy jelenleg több párhuzamos társadalom vagyunk saját nyelvezettel, libernyákokkal és nersevikekkel, brüsszelitákkal és mihasznákkal, de a valóság az, hogy ugyanazon a 93 030 négyzetkilométeren élünk együtt, egyformán melegünk van nyáron, egyforma összegért tankolunk, és mindannyiunkra egyformán vonatkoznak azok a keretek, amiket egyre többen hajlamosak elfelejteni a like-okért vívott gátlástalan harcban. Ez a harc már rég nem jövőképek harca, már rég nem az a kérdés, hogy falusias vagy városias Magyarországot akarunk, szolgáltató vagy termelő gazdaságot, hanem egy kérdése van: Ki az aktuális messiás, akinek a nevében gyűlölnünk kell, és akinek a nevében mindent szabad? Ezen a mentalitáson kellene végre felülemelkednünk, vagy az fog történni velünk, mint a hajdani görög poliszokkal vagy az amerikai brit gyarmatokkal: egy nap megjelenik egy olyan kihívás, ami erővel rákényszerít minket az összetartozásra. Ez a felülemelkedés ott kezdődik, hogy elszámoltatjuk a saját vezetőinket, akik magukat istenekké emelték, de közben belőlünk szolgát igyekeztek csinálni egy véleménydiktatúrában. Ezek után pedig megköveteljük saját magunktól, másoktól és a közélettől is azt a színvonalat, amit egy elegáns étteremben elvárunk. Vagyis a tartalom legyen változatos és minőségi, a közeg tiszta és rendezett, az árak korrektek, adjanak a végén számlát, a viselkedés legyen udvarias, és érezzük azt, hogy jó itt lenni. Senkit ne szóljanak meg, ha pacalpörköltet eszik jó étvággyal, de azért sem, ha vegán, és lencsére vágyik, viszont legyen elvárás az, hogy ne sárosan gubbasszon valaki az asztalnál, és ne a szomszéd asztal családi élete legyen a vacsora legemlékezetesebb élménye.
