Felejtek. Sok mindent, csak úgy kimegy a fejemből, de mióta bekerültem ide, az otthonba, legalább már gondoskodnak rólam, kapok enni, meg a gyógyszereket is odaadják időben. Régebben ebből sok baj volt, hogy nem szedtem rendesen a gyógyszereket, meg nem is igen ettem. De azért zavar, hogy felejtek, persze hogy zavar, mert azért jó lenne emlékezni, van mire, jó lenne, igen, de van, amit meg jobb elfelejteni, nem is tudom.
Arra például emlékszem, hogy régebben sokkal többször esett az eső. Ma meg már alig esik, hát nem? Régebben esett, általában nem volt nálam esernyő, és mindig megáztam, de szerettem az esőt. Meg a havat. Most úgy nőnek fel a gyerekek, hogy alig látnak havat.
Arra is emlékszem, hogy hétvégenként vendégek jöttek hozzánk, a feleségem barátai. Bár ne jöttek volna. De nem szóltam semmit, mert nem akartam megbántani a feleségemet, meg hát a házasság megalkuvás is. Szóval sokszor ott voltak a vendégek, és hallgatni kellett a baromságokat, vég nélkül. Én meg gyáva voltam őszintén megmondani nekik, hogy elegem van belőlük. Inkább csak ültem a sarokban, és ittam.
És ittam máskor is. Ez az igazság. Főleg attól kezdve, hogy a feleségem beteg lett. Hosszan tartó, súlyos betegség volt. De a feleségem nem adta fel: betegen is teljes életet élt – teljesebb életet, mint bárki, akit valaha is ismertem –, és nem hagyta abba a munkát sem, végig dolgozott. Építész volt, jó építész, és szerette a munkáját. Én nem szerettem az enyémet.
Aztán a feleségem meghalt; én pedig megpróbáltam valahogy tovább élni – nélküle. Egészen addig nem is sejtettem, mennyire üressé válhat az ember élete. Az esti ivászatok maradtak. Volt egy hely, ott naponta összejöttünk, és egy kis időre eltűnt az az iszonyat. Az is valami volt legalább.
Ittam, de nem voltam alkoholista, most meg már nem iszom egyáltalán, itt, az otthonban nem is lehet inni, meg az a sok gyógyszer, ugye. Nem várok semmit, csak hogy elteljen az idő, nem lehet megváltoztatni semmit, akkor sem, ha az ember nagyon akarná, ezt megtanultam, ezt az egyet.
Van a szomszéd szobában egy férfi, mindenféle sárkányokat rajzol, szép sárkányokat. De hiába rajzol olyan jól, mindig azt mondják neki, miért rajzol mindig sárkányokat, hiszen sárkányok nincsenek. Az egyik rajzot el is kértem tőle, mert tetszett, ahogy a sárkány repül, kiterjesztett szárnyakkal. Amikor azt a rajzot nézem, olyan, mintha én is lebegnék. És akkor nem gondolok semmi másra.
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 11. számának Próza rovatában 2025. március 14-én.
