Volt egy történetük. Azt, hogy kinek köszönhették azt a történetet, vagy hogy mikor keletkezett (hogy keletkezett-e egyáltalán, vagy mindig is létezett), nem tudták, és igazság szerint nem is igen akarták tudni. Természetesnek vették a meglétét, s a magukénak érezték: úgy gondoltak arra a történetre, mint a sajátjukra, mely mindig is velük volt, s velük is marad, és nem foglalkoztak túl sokat a szerzőség kérdésével.

Klimó Károly: Újkori barlangrajz (2010)

Magát a történetet igencsak jól ismerték – úgy is mondhatnánk, kívülről tudták; de aztán az idők folyamán valószínűleg történhetett valami, mert egyre nehezebben tudták csak elmesélni a történetet – pedig ilyesmire azelőtt soha nem volt példa.

Eleinte csak csodálkoztak ezen a kollektív emlékezetkiesésen, és afféle átmeneti állapotnak tekintették; de aztán ahogy telt az idő, kezdtek egyre nyugtalanabbá válni. Míg egyesek a globális felmelegedéssel hozták összefüggésbe a különös jelenséget, addig mások inkább az egyetemes elhülyüléssel magyarázták a dolgot.

Igaz, hogy korábban sokszor, nagyon is sokszor elmondták és meghallgatták azt a történetet (téli estéken a lámpafény mellett, nyáron a szabad ég alatt), de az még véletlenül sem jutott eszébe közülük senkinek sem, hogy esetleg le is lehetne (vagy kellene) írni. (Kívülről tudták, elvégre.) Éppen ezért az a bizonyos történet soha nem jelent meg nyomtatásban (sem napilapban, sem folyóiratban, könyvben pedig aztán végképp nem); nem készült róla sem hang-, sem videófelvétel; és nem volt nyoma az interneten sem. (Meglehet, túlzottan magabiztosak voltak – s ezért nem számoltak sem az emlékezet korlátozottságával, sem a felejtés hatalmával.)

Sokáig és erősen próbálkoztak persze, hogy valahogy mégis vissza tudjanak emlékezni arra a történetre, vagy ha az egészre nem is, akkor legalább néhány apróbb részletére – hogy esett-e szó benne mondjuk az ember származásáról, a nyelv eredetéről, a társadalmi egyenlőtlenségekről vagy a csillagos égről. Mindent elkövettek a siker érdekében, de tényleg: kevesebbet lógtak a neten, igyekeztek csökkenteni az ökológiai lábnyomukat, füstölőt gyújtottak, rendszeresen meditáltak, egészségesen étkeztek, s a legtöbben tartózkodtak az alkoholfogyasztástól és általában a tudatmódosító szerek használatától.

Voltak közöttük néhányan, akik emlékezni véltek a történet első pár mondatára; mások szerint a történet tele volt váratlan fordulatokkal; és voltak olyanok is, akik azt állították, hogy a történetet végig finom irónia hatotta át.

De igazság szerint már képtelenek voltak felidézni a történetet, amely régebben annyi vigaszt nyújtott nekik, s amelyből olyan sok erőt merítettek; s idővel (mivel más választásuk nem is nagyon volt) beletörődtek, hogy a történet végleg elveszett.

Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 15. számának Próza rovatában 2024. április 12-én.