Szövegek és körülmények – utójegyzetekkel

Ötven évvel ezelőtt, A Hét 1975-ös első számában több szempontból fontos és több szempontból rendhagyó összeállítás jelent meg A Szövegek és körülmények szerzői a Csíkszeredai Művelődési Házban címmel.
„A cenzúrára gondoltunk, amely joggal érezhette kényelmetlenül magát egy „felforgató jelenség” előtt, amelyen nehezen talált fogást…” – írtuk tegnap a szerkesztői bevezetőben, a végén hozzátéve: „Még annyit, hogy az 1975-ös első számunkban közölt első rész után a beszélgetés második részét nem találtuk… Izgalommal várjuk, hogy a szerzők hátha hozzászólnak ehhez a lefutásunkhoz. Sajnos Ágoston Vilmos és Tamás Gáspár Miklós barátaink ezt már nem tehetik meg.”
Molnár Gusztáv, a szerzők egyike „postafordultával” nem csak részletezte – külön írásban – a megjelenés körülményeit, de elküldte A Hétben megjelent szövegnek az Alternatívák könyve sorozatának 5. kötetében közölt jegyzetelt változatát, „megvilágítva kicsit a kontextust”. („Annak idején – mint jelzem a 2. lábjegyzetben – ezt Bandival megbeszéltem, és el is küldtem neki a szöveget. A kötetet sajnos már nem küldhettem el neki, 2019-ben jelent meg.” – emlékezett M.G. az Új Hétnek küldött kísérőlevelében, arra utalva, hogy Horváth Andor 2018 áprilisában, hetvennégy éves korában elhunyt.)
Ahogyan M.G. írja: (ezek a szövegek és a lábjegyzetekben jelzett betoldások) „jól mutatják azt a romániai politikai és ideológiai kontextust, amelyben a Szövegek és körülmények 1974-ben megjelent, és egyben azt a módot is, ahogyan a hivatalos és ellenőrzött nyilvánosság részét alkotó magyar kulturális intézmények (jelen esetben a Kriterion és A Hét) mégiscsak teret adtak a szóban forgó kontextust részben ignoráló, részben azzal eltérő módokon, de egyképpen szemben álló írásoknak és szerzőknek”.
Ezért érezte kötelességének az Új Hét az ötven évvel ezelőtti eseményre emlékeztetni.

Következzék tehát a hiteles „történet”, az eredeti beszélgetés, mint igazi (kor)dokumentumhoz illik, magyarázó jegyzetekkel és a cenzurális beavatkozásokra utaló „kiemelésekkel”. Megjegyzés: a jegyzeteket az összeállítás végére csoportosítottuk.

A SZÖVEGEK ÉS KÖRÜLMÉNYEK SZERZŐI A CSÍKSZEREDAI MŰVELŐDÉSI HÁZBAN.

RÉSZTVEVŐK: ÁGOSTON VILMOS, BRETTER GYÖRGY, DOMOKOS GÉZA, HUSZÁR VILMOS, JÁNOS PÁL, MOLNÁR GUSZTÁV, SZILÁGYI N. SÁNDOR, TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

A Szövegek és körülményekcímű kötet ¹ öt fiatal szerző – Ágoston Vilmos, Huszár Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor, Tamás Gáspár Miklós – írásait tartalmazza. A szerzők nevével az elmúlt években rendszeresen találkozhattunk művelődési sajtónkban. Jelentkezésükhöz az irodalmi köztudat is olyan filozófiai beállítottságú művészetszemlélet gyakorlatát társítja, amely termékeny megújulást igér az irodalomkritikában és esszéirodalomban. S nem véletlen az sem, hogy ezek a nagy igényű próbálkozások éppen az igények és lehetőségek feszítésével váltottak ki érdek­lődést vagy értetlenséget, keltettek elismerést vagy megütközést. Azzal, hogy művé­szet és ember, társadalmi gondolkodás és cselekvés viszonyában visszautasítanak bár­miféle leszűkítő, relativizáló értékszemléletet. Ezek a fiatalok hisznek a kritikába vetett bizalomban, a valóság alkotó elméleti megközelítésének hatékonyságában, de a kri­tikánál is többre tartják önmaguk folytonos meghaladását, akár a tévedéseket is vállaló keresést.

A Szövegek és körülmények szerzői és szerkesztője, Bretter György, valamint Do­mokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója nemrég a csíkszeredai Művelődési Ház meghívására találkoztak a helybeli olvasókkal. A mintegy háromórás beszélgetés nemcsak a kötetben foglalt tanulmányok megszületésének a körülményeit, jellegét tisz­lázta; szóba került egész sor, a romániai magyar művelődést érintő közérdekű kér­dés is. (Huszár Vilmos szövegét – aki a vitában nem vehetett részt – utólag illesztet­tük a beszélgetésbe.) (Horváth Andor²)
*
– Domokos Géza: Maga a tény, hogy a Szövegek és körülmények szerkesztője és szerzői itt, Csíkszeredában találkoznak először az olvasókkal, sokatmondó moz­zanat. Költőt vagy prózaírót meghívni – vonzó dolog: ők felolvasnak műveikből és mindenki emelkedett lélekkel, de leg­alábbis kellemes emlékkel távozik. Olyan könyvnek a szerzőit vendégül látni, amely megeről­tető szellemi tornára hívja ki az olvasót, fokozott intellektuális erőfeszítést kér tőle – ez már bátorság kérdése is. Mint ahogy elszántság az is, ahogy önök szem­ben ülnek ezekkel a fiatalemberekkel, akik a rossz nyelvek, és egy kicsit a saját illúziójuk szerint is rettegésben tartják kérlelhetetlenségükkel irodalmi életünket. Elmeséltem ma délelőtt nekik, hogy pár napja egyik jeles írónkkal találkoztam, aki a hírre, hogy Csíkszeredába készülök erre a találkozóra, félig tréfásan, félig komolyan megjegyezte: hű, nagyon kell ám vigyázni, harapósak nagyon, bőszen rámenősek azok a gyerekek. Bevallom, öt éve, amióta megalakult a Kriterion, sok találkozón vettem részt, de ekkora érdek­lődéssel egyik elé sem néztem… Kíváncsi vagyok, hogy a mellettem ülő szerzők, akik bevallotton ellenségei minden sablonnak, minden mítosznak, minden elő­ítéletnek, akik józanul gondolkodó, ke­gyetlenül őszinte embereknek tartják ma­gukat – s utalnék itt arra, hogy pártunk Programja szintén hangsúlyozza³: a marxi-lenini elmélet nem képviselhet örökre lezárt felfogást, nem dogma, ha­nem az új akarása, amely megköveteli a merész gondolkodást –, mondom, kiváncsi vagyok, hogyan vizsgáznak ma este itt, el­ső könyvük első közönsége előtt. És termé­szetesen kiváncsi vagyok arra, hogyan zajlik le ez a valamelyest rendha­gyó beszélgetés, mi érdekli önöket az új Kriterion-kiadvánnyal kapcsolatban. Be­fejezésül még csak annyit: szerintem ki­vételes jelentőségű próbálkozást gyűltünk össze dicsérni vagy temetni. Nem titko­lom: mi örülünk, hogy kiadhattuk ezt a nyugtalanító, vitára ingerlő könyvet, Bretter György előszava, s ez számomra igencsak rokonszenves, nem afféle vállverege­tő ajánlás, nem nagy reményű tanítvá­nyok gyámkodó repültetése, hanem, bár kritikai észrevételeit nem hallgatja el, annak a hitnek a férfias megvallása, hogy ezzel a könyvvel szellemi életünk új színnel, új vonással gazdagodik. A romániai ma­gyar művelődés az elmúlt fél évszázadban nem bővelkedett különösebben gondolko­dókban. Hogy most egyszerre öt erősen filo­zófiai hajlamú fiatal kritikus indul, szerintem az idők jele, az energiák tanúsága, a le­hetőségek mutatkozása. Rajtuk múlik, rajtunk és önökön múlik, hogy ennek a kiforratlanságtól nem mentes, de értel­mes, erőtől feszülő, fiatalosan kihívó indulásnak méltó folytatása legyen. Köszö­nöm önöknek, hogy eljöttek ide, külön megköszönöm sepsiszentgyörgyi barátaink­nak, hogy ők is megtiszteltek jelenlétükkel. Öröm számomra, hogy itt látom a Krite­rion-könyvek régi és fiatalabb olvasóit, bízom benne, hogy hasznos estét töltünk együtt. Most pedig kivel kezdjük, hogyan folytassuk? Itt ül mellettem Tamás Gás­pár Miklós. Megkérem, vegye át a szót.

– Tamás Gáspár Miklós: Mivel azt hi­szem, a jellemzésünkhöz nincs mit hoz­záadnom, úgy vélem, hasznos lehet, ha elmondok néhány gondolatot, amely hozzásegítheti Önöket, hogy helyesen vagy helyesebben értelmezzék ezt a kis köny­vecskét, amelyet a Kriterion jóvoltából beszerezhetnek a könyvesboltokban. Azt hiszem, még mindig nem esik elég szó arról, hogy tulajdonképpen miért is szük­séges az elmélet. Mert hogy is állunk ez­zel? Az ember reggel felkel, elmegy a munkahelyére, ott megállja vagy nem állja meg a helyét, utána hazamegy, megebédel és így tovább, egyszóval a mindennapi élet folyik a maga min­dennapi medrében anélkül, hogy látszólag bármikor szüksége volna az elmélet korrekcióira. Joggal tűnhet fur­csának bárki számára az, hogy egy olyan csudabogár, aki szeretné magát – legalábbis a jövőben – elmélettel fog­lalkozó szakembernek tartani, miért is kezd hozzá ahhoz, hogy akár a minden­napokat, akár a mindennapoktól távoleső kérdéseket a mindennapok eljárárásmódjától különböző módon próbálja meg­ragadni, és attól radikálisan eltérő mó­don próbálja ábrázolni. E szükségletnek a jelei ennek ellenére – e furcsaság ellenére – mégis észlelhetők a társa­dalmi életben. Senki sem tagadja, ahhoz, hogy a modern technika létrejöjjön, szük­ség volt a mindennapi életnek annyira ellentmondó elméletek kidolgozására, mint például a Galilei elméletén alapuló fizika. Galilei ugyanis azt a rendkívül furcsa, avantgardisztikus tételt mondta ki, hogy a testek a súlyuktól, pontosab­ban a tömegüktől függetlenül egyforma sebességgel zuhannak a föld felszínére. Ezzel joggal lepte meg az embereket, akik látták, hogy a testek korántsem zu­hannak egyforma sebességgel, tekintve, hogy a súrlódás jelenségét a tömegvon­zás jelenségétől azelőtt még nem tudták elhatárolni. Mégis a Galilei rendszerén alapuló elméleti fizika tette lehetővé, hogy a modern társadalmak technikája ki­alakuljon és olyan képződményekhez vezes­sen, mint a gépkocsi… és egyéb gépek. A társadalomelmélet ehhez hasonlóan látszólag furcsa, abszurd tételekből indul ki, amelyek a társadolomkutatók legna­gyobb csodálkozására bizonyos idő eltel­tével a társadalmi mozgalmak motívum­kincséhez kezdenek tartozni, és mint folk­lorisztikus motívumok, befolyásolják az emberek cselekvését. Gondolok például egy olyan dologra – a rövidség kedvé­ért csupán erre szeretnék célozni –, ami a Szövegek és körülmények című kötet­ben foglalt tanulmányok problematikájá­ra elég jellemző. A század elején az újkantiánus filozófusok jöttek rá arra, hogy a társadalomelmélettel baj van bizonyos szempontból. A társadalomelmélet ugyan­is két dologra törekszik: az egyik az volna, hogy helyesen megismerjük azokat a tényeket, amelyek társadalmi életünk­ben előfordulnak; a másik pedig, hagy mi, mint teoretikusok, akik megismertük ezeket a társadalmi tényeket, próbáljunk olyan értékrendszereket állítani az embe­rek elé, amelyek szerint később cseleked­hetnek. Nos, a század elején ezek a de­rék bölcselők rájöttek orra, hogy a tár­sadalmi tényeket illető megismerésünk és az a megismerésünk, amely valame­lyest körvonalazná az értékeket, amelyek­hez képest – mint csillagainkhoz iga­zodva – cselekednünk kell, hogy tehát ez a kettő a megismerés két különböző fajtájához tartozik. Lehetséges a társa­dalmi tényeknek olyan megismerése, a­mely érdekeinktől, értékeinktől, céljainktól független, és lehetséges az értékeknek olyan tételezése – ami a filozófiában azt jelenti: kitűzése, kimondása –, amely a társadalmi tényeknek a megismerésétől tökéletesen független. A 20. századi mar­xizmus egyik fő törekvése éppen ennek a kettősségnek a feloldására irányul; gon­dolok itt elsősorban Lukács munkássá­gára. Talán nem veszik szerénytelen­ségnek, ha az előbbi kérdéssel kapcso­latban – mint legkézenfekvőbb példára – saját tanulmányomra hivatkozom⁴, a­melyben egy kuruc és egy labanc be­szélgetése kapcsán azokat a körülménye­ket vizsgálom, amelyek szinte lehetetlen­né teszik számunkra, hogy egy teljesen más korban befogadott és tőlünk eltérő társadalmi körülmények között elfogadott értéket a magunk egyértelmű, aktuális módján szintén értéknek, pozitív érték­nek érezzünk. Hogy számunkra valamely személy vagy eszme aktuális érték legyen, azt ugyanis egy rendkivül triviális, közön­séges tény akadályozza meg: azok az alternatívák, amelyek elmúlt korokban alternatívák voltok, ma már javarészt nem azok többé, számunkra például azok a vallási eszmék, amelyek a régebbi poli­tikai mozgalmakat fűtötték, nem aktuális eszmék többé – és ezt annak ellenére is vállalom, hogy lényegében vulgarizáltam a saját álláspontomat.

– Molnár Gusztáv: Tamás Gáspár Miklós az imént utalt a századelő egyik filozó­fiai irányzatára, amelynek jelentős ele­me a tényítéletek és értékítéletek ketté­választása. Én ezt most olyan értelemben módosítanám, hogy az elméleti ítéletek és az értékítéletek között kell különbséget tennünk, és azt hiszem joggal mondha­tom, hogy ami közös mindannyiunkban, az éppen bizonyos értékítéleteknek az al­kotó marxizmusból adódó azonossága. A tulajdonképpeni elméleti tevékenység vi­szont ezen túl kezdődik. Az értékítéletek említett azonossága hozott össze és tart össze bennünket. Ami pedig az elméleti megközelítés módozatait illeti – széle­sítve a kört – ötünk helyett hatunkról beszélnék, Bretter Györgyöt is beleértve. Szeretném hangsúlyozni mindenekelőtt, hogy a kötet megszületése szempontjából sokat jelentett Bretter György céltudatos és kitartó szervezőmunkája ás biztatása. De ez csupán a dolog formális oldala. Valószínű, hogy ezek a tanulmányok nem íródtak volna meg az ő eddigi munkái nélkül, személyiségének a – hogy is mondjam – varázsa nélkül, anélkül a képessége nélkül, hogy az embereket jó szókrateszi módon végletes helyzetekbe vezesse, és aztán magukra hagyja. Az el­mondottakkal fokozatosan szeretnék kö­zeledni egy olyan téma felé, amelyet én döntő jelentőségűnek tekintek, és ami esetleg háttérbe kerülhet ennek a kötetnek a vitája során. Ez pedig a kötet kulturális helye, hivatása. Domokos Géza említette, hogy a romániai magyar irodalomnak, művelődésnek nem volt erőssége a filo­zófia; voltak kitűnő tanárok a két világ­háború között, de nem voltak alkotó típu­sú gondolkodók. Es ha voltak is, egyedül voltak. Hogyan lehet elhelyezni ebben a kulturális környezetben ezt a kötetet? Azt hiszem e szövegek megítélésében, a ben­nünk feszülő indulatok, az írásainkban felfedezhető hiányok értelmezésében bizonyos fajta türelemre van szükség. Kellő távlatból szemlélve szigorúan spekulatív eszmefuttatásoknak a kultúra egésze szem­pontjából, ha nem is rendkívüli, de igen nagy jelentősége lehet. Itt most én is olyan személyiségre utalnék, mint Lukács György, akinek nemrégiben olvastam egyik, a ha­gyatékából véletlenül előkerült levelét; ebben az 1910-ben írott levélben van egy nagyon érdekes mondat, egy filozófushoz mérten lírai, vagy akár érzelgősnek is ne­vezhető mondat, amelyben körülbelül ez áll: emberek lehet, hogy vannak, lehet, hogy nincsenek; boldogság lehet, hogy van, lehet, hogy nincsen, de a munka van. Vagyis az a fajta fanatizmus, a­mellyel ő évtizedeken keresztül művelte a teóriát, pontosabban a filozófiát, az az általunk értelmezett hagyományban talán a legértékesebb. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bizonyos tartalmi kérdé­sekben ne határolódnánk el akár radiká­lisan ettől a nagy gondolkodótól, de az arányok tiszteletben tartásával – kérem, ne tekintsék túlzásnak – hasonlóan értelme­zem a mi Bretter Györgyhöz való viszo­nyunkat is, ami – ismétlem – nem jelenti egyes elméleti kérdésekben való egyet­értésünket. Hogy mit hoznak az el­következő évek, azt nem tudom; de itt még egyetlen dologra utalnék: egy bukaresti találkozó alkalmával megkérdez­tem Bretter Györgyöt, hogyan indult ő – mi ugyanis úgy indultunk, hogy vele kezdtünk el vitatkozni. Ő elmondta, hogy akkoriban a filozófiai esszé műfaja több­nyire alkalmi cikkekre korlátozódott. Nos, talán nem túlzok, ha azt mondom: ma viszont mindenikünk a maga szigorúan megvont útján halad, és ez elméleti kér­désekben egyáltalán nem könnyű. Minde­nekelőtt ugyanis két feltétele van. Elő­ször is a széles körű és egyre nehezebben megvalósítható tájékozódás, amely két­-három nagy kultúrának az ismeretét, illet­ve a bennük való valamelyes tájékozó­dást kívánja meg, amit korántsem egy­szerű megvalósítani, mert nem egy helyről indultunk, hiányokat kellett bepótolnunk. A második feltételt talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy a saját elképzelé­seinkhez való ragaszkodásból – amennyi­re lehetséges – ki kell iktatni az úgy­nevezett személyiségjegyeket; ezen azt értem, nem szabad megengednünk, hogy bizonyos belénk rögződött elvek sze­mélyiségünk jegyeivé váljanak, hogy kizárólag ezek irányítsák ítélőképességün­ket, hogy képtelenek legyünk a nyitott­ságra, új jelenségek és tények beépíté­sére saját elképzeléseinkbe, akár olyan áron, hogy alapvető dolgokról is képesek legyünk lemondani. Nagyon fontos dolog ez, persze nem annyira ránk érvényes egyelőre – fontosságát én egyelőre in­kább csak sejtem.

– Szilágyi. N. Sándor: Lévén, hagy az én írásom a leginkább szaktudományi jelle­gű és a legkevésbé kimondottan filozo­fikus, én csak a bizonyítványomat fogom megmagyarázni, azt, hogy véleményem szerint miért is szerepel a tanulmány eb­ben a kötetben. A címe: A fonológia módszere mint filozófiai kérdés. Talán első hallásra abszurdnak tűnik, hogyan lehet a fonológia módszere filozófiai kér­dés, hiszen a fonológia a nyelvészetben is olyan kis résztudomány, amely a be­szédhangokkal foglalkozik, a beszédhan­gok ejtésével, használatával, váltakozásá­val. Tehát a kettőnek látszólag semmi köze sincs egymáshoz, a kérdésfelvetés­nek mégis két oka lehet.

Az egyik maga a módszer, amely lé­nyege szerint filozófiai problémákat vet fel, mert ha a módszert nemcsak mecha­nisztikus szabályok gyűjteményeként fog­juk fel, hanem arra a kérdésre is választ keresünk, hogy tulajdonképpen mi is tör­ténik, amikor ezt az anyagot vizsgáljuk, és mi az, amit megismerünk, illetve az, amit még mindig nem ismertünk meg, hogy milyen valóságértéke van annak, a­mit a módszer alkalmazása folyamán kialakult elméletben kijelentünk, vagyis hogy végeredményben hogyan viszonyul a módszer alkalmazásából született elmélet a vizsgált tárgyhoz, akkor ez már önmagában is egész sor filozófiai kérdéshez vezet. Ezt jelzik tanulmányomban azok a filozófiai „kiszólások’, amelyek­neklátszólag semmi közük a fonológiá­hoz, mégis fontosnak tartottam explicit formában is beiktatni őket, azért, hogy jelezzem a filozófiával való összefüggést.

Annál is indokoltabb itt erre hivat­kozni, mert ebben az esetben a spekulatív megközelítés magának a módszernek a kifejtésére is visszahatott. Az összefüg­gésnek a másik oldala szerintem sokkal jelentősebb: a fonológia egy társadalmi jelenséget vizsgál, a nyelvet, a nyelv pe­dig egészen konkrét, elemezhető formá­ban jelenik meg. Ha elfogadjuk azt, hagy a különböző társadalmi jelenségekben a struktúrák megismétlődnek, akkor egy kisebb, de viszonylag könnyen megismer­hető társadalmi struktúra elemzése na­gyon tanulságos lehet más társadalom­tudományok számára. Ilyen szempontból a nyelvész nagy előnyben van, ezért is mondják (hivatkoznék Solomon Marcus tanulmányára), hogy a nyelvészet az egyik vezértudomány szerepét töltheti be a társadalomtudományok között, olyan értelemben, hogy bizonyos elvekre sokkal könnyebb rájönni a nyelvészetben, mint egyéb társadalomtudományokban, s ezért a nyelvészet a megfelelő összefüggések felvázolásával ötleteket sugallhat más tu­dományágak számára. A nyelvészet azért van különösen előnyös helyzetben, mert tárgya, a nyelv, közvetlenül megfigyelhe­tő, és a tények viszonylag egyértelműen összegyűjthetők: egy hangtani jelenséget vagy egy mondattani alakzatot sokkal könnyebb egyértelműen leírni, mint pél­dául egy cselekvésformát vagy egy esztétikai viszonyt. Másrészt az is nagy előnye, hogy a nyelv olyan társadalmi struktúra, amely alá van ugyan vetve az idő vál­toztató hatásának, története van, de ez nem függ össze közvetlenül a gazdasági fejlődéssel. Ennélfogva a kutatás mente­sül egy sor olyan nehézségtöl, előfelte­véstől, amely a társadalomtudományok nagy részében szükségszerűen vetődik fel, és amelyekre más vonatkozásban Tamás Gáspár Miklós is utalt az imént. A nyel­vészeti kutatásban én azt tekintem ki­mondottan filozofikusnak, hogy ha a módszert megpróbáljuk elvonatkoztatni attól a tárgytól, amelyben konkrétan ki­fejlik, akkor egy olyan kutatásmodellhez jutunk, amely megfelelő értelmezésben a többi társadalomtudományra is alkalmaz­ható. Ezért vagyok meggyőződve például arról, hogy a nyelvészet fontos módszer­tani segédeszköz lehet a marxista társa­dalom-ontológia számára, hiszen a külön­böző társadalmi jelenségekben végered­ményben ugyanaz az elv érvényesül más-más formában: a társadalmi objek­tivitás. Éppen ennek a következménye a struktúrák megfelelése is.

– Ágoston Vilmos: Mindenekelőtt szeret­ném leszögezni azt, hogy nincs olyan mondanivalóm az önök számára, amit nyomtatásban ne közölnék, illetve ne kö­zöltem volna. Másodszor a mi nemzedéki összetartozósunkról szeretném elmondani a véleményemet. Mi két évvel ezelőtt össze­álltunk, hogy kiadjunk egy kötetet; ez a kötet – sokan elmondták már – hiányos, hiányoznak belőle olyanok – például Bog­dán László –, akikről akkor még nem tudtuk éppen azt, amit az elkövetkező években bebizonyítottak. Ez tény, amit nincs miért mentegetni vagy magyarázni, éppen csak Bretter György szervező mun­káját bírálom vele, aki az előbb amúgyis megkapta a kellő dicséretet.⁵

A kultúra történetében ugyanúgy meg­figyelhető a halál, az elmúlás, mint ez emberek életében. A hellenisztikus kultú­ra például megszűnt, értékeit pedig azok a kultúrák örökölték, amelyek a Földközi-tenger térségében létrejött államokban kialakultak. A kultúra története tehát még­sem szomorú, egyáltalán nem ad okot tragikus szemléletre. Aki viszont csak a kultúrák felbomlását látja, eltöprenghet azon, vajon megéri-e, hogy a részkultú­rában élő egyed egész munkásságát neki szentelje, hogy azon a rövid távon, amit a biológia vagy az orvostudomány élet­nek nevez, érdemes-e erre törekedni, hogy nincs-e valami más lehetőség arra, hogy ezt az immár belülről szemlélt és tragi­kusnak látott véget valahogyan ki lehes­sen vetíteni. A kettő kőzötti feszültség, a ket­tő közötti ellentmondás a totalitásnak és az egyediségnek a viszonya, és mindig, minden korban megpróbálták megoldani; vagy azt mondták, hogy a kor nagyszerű, tehát nincs tragédia, ^–vagy pedig azt, hogy az adott pillanat tragikus állapot, amelyből nincs menekvés. Természetesen civilizációkban, kultúrákban gondolkozva a két végletet nem lehet kiindulópontként elfogadni, ha viszont a kettő között fog­lalunk helyet, ez állandó vibrálást jelent. Ezért olyan gondolatmenetet kell talál­nunk, amelyhez kapcsolódhatunk. Ebben kell megtalálnunk azokat a lényeges moz­zanatokat, amelyek értékítéletre adnak módot. Így találtam meg én mint eléggé közismert kiindulási pontot, a mű kor­erkölcsét, amiben lényegében nincs semmi új, egyszerű, mint a spanyolviasz. Fábry Zoltánról írtam rövid eszmefutta­tást, illetve idézetgyűjteményt. A Fábry-életműhöz mérten ez a gyűjtemény el­enyésző mennyiség; egyszerűen azért írtam meg, mert szükségesnek véltem, hogy tudjunk róla, hogy megismerjük. Más­részt, hogy megtaláljam azokat az iro­dalomtörténeti szempontokat, amelyek az életműből levonhatók. Elsősorban erkölcsi szempont ez, a humanizmus problémája. Bármely alkotó mint humánum jelentke­zik a kultúra történetében. Az ember mint a humánum megjelenése, ennek a huma­nizált emberiségnek a megjelenése, a kul­túra történetében való tükröződése szük­ségszerűen vezet elméleti megközelítés­hez. Az egyedi tényektől elvonatkoztatva eljuthatunk az általános magyarázathoz, az egyedi azonban mindig a kor által determinált. Ha ezt a determinációt, meg­határozottsagot ehhez a humánumhoz felemelkedve fel tudja oldani, ha az irodalom, a művészet segítségével tudja köz­vetíteni, elérkezik ahhoz az általános to­talitáshoz, amelyet a másik póluson je­leztünk. Fábry tekintetnélküliség-elmélete, amely minden művében megtalálható, és amely Fábry sarktétele, lényegében elvont kategória – annak az alapja, amit úgy nevezünk, hogy embertelenség, fasizmus, bárhol és bármilyen formában. Ez az el­vontság mint elméleti realitás jelenti szá­momra az egyik kiindulási pontot. A ta­nulmány rövid, nem térhettem ki Fábrynak mindenik művére, például Babits- és Ady-tanulmányaira. Ezt a munkát szeretném folytatni, ha időm és körülményeim engedik.

– Huszár Vilmos:Molnár Gusztáv egyik megjegyzéséből indulok ki, főként explicitáló célzattal. Elméleti és értékítélet megkülönböztetendő voltáról beszélve utalt arra, hogy mit tekinthetünk számunk­ra érvényes csoportalkotó kritériumnak, és mi az, ami különböző irányokban távolít bennünket egymástól. Nem fejtette ki, mire gondol egész pontosan, hiszen – teljes joggal – magától értetődőnek tartotta. Engedelmével (szokásom és vérmérsékletem ellenére) beleártom magam a dolgába.

Marx a tárgy empirikus esetlegessé­geivel is számot vető politikai-gazdasági konkrét tudomány mellett grandiózus és lezáratlan társadalomelméleti rendszert hagyott ránk, amely a Párizsi kéziratok, a Német ideológia, a Grundrisse és A tőke szubsztanciáját alkotja. Elméleti- és tárgyítéletei sokaságán átsüt a tudatosan tételezett, a későbbi szétválasztottságot nem ismerő értékítélet pátosza: „Az em­ber – bármennyire egy különös egyén is ezért, és éppen különössége teszi őt egyé­ni közösségi lénnyé – éppannyira a to­talitás is, az eszményi totalitás, a szub­jektív létezése a gondolt és érzett társa­dalomnak magáért-valóan, mint ahogy a valóságban is mind a társadalmi léte­zés szemléleteként és valóságos élvezete­ként, mind pedig az emberi életnyilvánítás totalitásaként létezik.” (Gazdasági-filozófiai kéziratok)

Azt hiszem, egyikünk sem téved, ha az emberről mint eszményi totalitásról szóló érték-posztulátumot tekinti annak az elv­nek (a fenti idézet ennek csak egyik lehetséges megfogalmazása), amely nem csupán egymással, hanem az előttünk járó, sokszor és szenvedélyesen polemizáló elmélet­konstruktőrökkel is összeköt bennünket. Nem abban akarom magunkat összemérni velük, hogy teoretizáltak, hanem abban, hogy vitatkoztak. Bárki, aki valaha is úgy közeledett a marxi humanizmus érték­-posztulátumához, hogy a hitvallás és a tárgyi cselekvés közé szükségesnek vélte beiktatni az elméletet konstruáló cselekvést, sajátos módon tapasztalhatta e posztulátum termékeny pluralitását.

Lenin és Gramsci a marxizmusnak min­dig a valóságalakító szemléletét emelte ki. De már maga Engels érinti a kérdést: az embernek, hogy szabadon cselekedhes­sen, hogy uralhassa a tárgyat, alá kell vetnie magát a benne jelenlevő szükség­szerűségnek; gondolatilag, elméletileg kell elsajátítania a tárgyat. A párt program­ja egyébként szintén ugyanerről beszél, ami véleményem szerint egyértelmű ösz­tönzést jelent mindannyiunk számára, hogy munkánkat – ha nem szerénytelen a kifejezés – az eddigi irányban folytassuk.⁶

Volt szociológia professzorom⁷ két meg­jegyzése rádöbbentett, hogy szándékom és módszerem mibenléte nem derül ki a szövegből olyan egyértelműen, mint hittem. Az egyik megjegyzés így hang­zott: hogy mertem egyáltalán hozzá­nyúlni a témához, amikor soha életemben „nem jártam őserdőben”, nem találkoztam egyetlen primitív társadalommal sem. – Töredelmesen bevallom, hogy valóban nem jártam őserdőben. De ez nem ér­vényteleníti eljárásomat. Hogy egy ha­sonlattal éljek: a genetikust, aki soha életében nem járt drosophylát begyűjte­ni, nem tekintik kókler-biológusnak. Lévi-­Strauss hosszú időt töltött terepmunkával, ez igaz. Csakhogy ez a könyve⁸ nem deszkriptív, hanem konstruáló jellegű: nem leírja a primitív mítoszokat és osz­tályozási rendszereket, hanem kimutatja, hogy ezek gondolkodási struktúrák. Bizo­nyítási módszere túlnyomórészt a tények­re való hivatkozás, tehát a terepen gyűj­tőtt anyagból bekerül a könyvbe annyí, amennyi a bizonyításhoz szükséges. El­vileg elképzelhető tehát, hogy ugyanan­nak a tényanyagnak az elemzését más is elvégezze – esetleg a szerzőjétől eltérő kategóriák segítségével: ezt a struktura­lista módszer jogosnak tekinti, sőt maga Lévi-Strauss egyenesen azt hangoztatja, hogy az ugyanarra a tényanyagra vonat­kozó különböző értelmezések egyenérté­kűek. Még egyszer hangsúlyozom: amit Lévi-Strauss könyvében elvégez, nem etno­lógiai leírás, hanem elméletalkotás, úgy mondhatnám, a gondolkodás egy sajá­tos formájáról való spekuláció. Ha pedig erről van szó, akkor a filozófusnak talán mégis szabad beleavatkoznia – föltéve, ha nem visz bele az anyagba idegen tar­talmi szempontokat.

Úgy tűnhetik azonban, hogy én elkövettem ezt a hibát. A második kifogás így hangzott: hogyan fér össze Hegel a primitív gondolkodási rendszerekkel? Úgy érzem, hogy ez a kérdés csak félreértésből származhat. A szóban forgó kategóriák ugyanis nem arra szol­gálnak, hogy igaznak tételezzük őket, s azután a Lévi-Strauss kategóriáit – mivel nem egyeznek meg velük – hamisnak deklaráljuk. Arról van szó, hogy Hegel a Fenomenológiában, mai kifejezéssel élve, megismerési modelleket vázol. Ezeknek egyike egészen közel áll ahhoz, amit az „empirikus tényanyag szubjektív kategóriák alapján történő rendezésének” neve­zünk. Lévi-Strauss konstrukciójának vizsgálata lényegében módszerének vizsgála­ta: azt akartam kimutatni, hogy a Hegel által leírt modell egyik tehetséges példája. Ennek során persze a konstrukció tartalmát is meg kellett vizsgálnom. Azt, hogy ellentmondásba keveredtem vele, esete­gesnek tekintem: más példaanyag elemzése során erre nem feltétlenül került vol­nasor.

– Bretter György: Én nem akartam hoz­zászólni, éppen ezért most beszélni fogok. Arról van szó, hogy az ifjú szerzők ártat­lanságuk teljes tudatában beszéltek; re­mélem, a kérdések után erről az ártat­lanságról sok minden lefoszlik. Szó esett itt arról, hogyan született meg ez a kö­tet. Tény, hogy azoktól, akik két évvel ezelőtt a prérin nyüzsögtek, és állandóan szememre vetették következetlenségeimet, kértem írást, hogy végre adják ők is írásba következetlenségeiket. Vadásszanak csak rájuk is a prérin!

– Tamás Gáspár Miklós: Szeretnék vitat­kozni Molnár Gusztávval. Azt mondta, nem helyes, ha elméleti alapfeltevéseinket személyiségjegyekké változtatjuk. Ugyan­okkor ő idézte Lukács Györgytől azt a mondatot, amelyben a boldogságról is szó volt. Kétlem azt, hogy lehetséges bol­dogság másképpen, mint ha valaki azo­kat az előfeltevéseket, amelyek a valóság felismerésében őt irányítják, személyisé­gének alapvető jegyeivé teszi. Ha pél­dául én olyan tudnék lenni, hogy a szá­momra releváns értékválasztásokat egy­szerűen, mint jellemem kitűnő értékeit szemlélhessem, azt hiszem, hogy boldog ember lehetnék, nyugodt lélekkel nézhet­nék az önök szemébe, ami nem áll fenn. Érzem azonban, mire vonatkozik Molnár Gusztáv kritikája, és egy dologban igaza van: ő attól tart, hogy amennyiben elmé­leti előfeltevéseink és értékválasztásaink mintegy részeivé válnak személyiségünk­nek, egész egyszerűen fanatikusok lesznek belőlünk, akik – mivel személyiségünket minden áron védenünk kell – azokat az axiómákat is védeni fogjuk. Nos, ezt én nem tartom annyira veszélyesnek, mint hogyha olyan axiómákat vallunk, ame­lyeknek semmi közük személyiségünkhöz. Nem hiszek az olyan axiómákban, ame­lyek személyiségüket nem kötelezik el saját magunk mellett.

– Bretter György: Egy időben a mi szak­mánkban előfordult, hogy bizonyos fer­de képzetekben valaki épp zseniális volt, az összes többiek pedig fejreejtettek, félrelépők, kificamodottak és elhajlók – ezt a szót alig merem mondani. Ezért örvendtem annak, hogy végre vannak mellettem olyanok, akik szintén „kificamodottak” – akik hajlan­dók végiggondolni a marxizmust –, a szö­vegek szerint. Mármint olyanok, akik meg­próbálják áttörni azt az elméleti közönyt, az elmélettel szemben megnyilvánuló előítéletet, amellyel én is szakadatlanul ta­lálkoztam. Ezért hiszem azt, hogy rendkí­vül fontos dolog ez a találkozó. És per­sze rendkívül jó dolog az is, hogy a szomszéd teremben negyedszer játszották telt ház előtt Az ember tragédiáját, és ugyanakkor itt fontos kulturális esemény zajlik, az, hogy összegyűlt száz ember, akit többé-kevésbé érdekel az, hogy itt mi fog történni. Persze nem történik semmi különös – azt hiszem, író-olvasó találko­zón sosem történt még valami nagy do­log. Igaza van Domokos Gézának abban, hogy ilyenkor a költő hangja az, ami sok mindenért kárpótolja a találkozók részt­vevőit; a költő mindig különleges, kicsit furcsa jelenség, nem tudni róla, mért másznak ki belőle azok a sorok, amelye­ket azután nyomtatásban hozzánk juttat. És ráadásul többnyire meg is értjük, a­mit a költő mond, s el is hisszük neki, amit mond, ha van úgynevezett személyi varázsa, és olyan jó érzés, ha elhihetünk valamit valakinek. Az írónak is nagyon könnyű dolga van hasonló okokból, mert az író is érdekes dolgokat tud mondani; az írásokban mindig történik valami, nem velünk, hanem helyettünk történik valami, és az mindig érdekes. Ha úgy érezzük, hogy közben velünk is történik ez. Filozófusokkal a helyzet lényegesen más. Ezért volna jó, ha most tényleg önök, ol­vasóink, kérdeznének. Persze a kérdése­ket nagyon nehéz megfogalmazni, én ma­gam is ezzel küszködöm, de amellett lehetnek megjegyzések, fél-kérdések: fag­gassák például őket szándékaikról, mond­juk arról, hogy mivel fogják a közeljövő­ben elárasztani a könyvpiacot.

– János Pál: Az a kérdés érdekel engem leginkább, hogyan vélekednek ezek a fiatal gondolkodók arról, hogy kinek írnak. Rövidebben fogalmazva: a filozófiának milyen tömegbázisára számítanak?

– Tamás Gáspár Miklós: Nemrégiben ol­vastam egy ismert marxista filozófus egyik tanulmányát, amely felveti a követ­kező kérdést: csak bizonyos idő óta léte­zik elmélet és gyakorlat; csak azóta lé­teznek különváltan, amióta polgári társa­dalmak léteznek. Sem az ókorban, sem a középkor organikus rendi társadalmaiban nem létezett különválasztott elmélet és gyakorlat. Amikor a munkamegosztás az embereket egymás között annyira meg­osztotta, hogy szükség lett egy olyan specializált, rétegre, amely viszonylagos függetlenségben, bizonyos tudományos, teoretikus tételeket próbált kidolgozni, amelyeket más rétegeknek alkalmazniuk kellett, akkor vált szükségessé az elmélet. A tanulmányíró úgy folytatja, hogy az árutermelő társadalomban az elmélet áruvá válik a liberális szabadverseny kö­rülményei között: a piacon különböző el­méletek jelentkeztek, a különböző réte­gek ezekből választottak maguknak el­méletet. A kérdés most már az: olyan társadalomban, ahol a liberális szabadverseny nem létezik többé, ki az, akinek módja és bátorsága van magának elmé­letet választani. Ez olyan kérdés, amelyre az az ember, aki már bizonyos értelem­ben elméleti kérdéseket feltesz, csak na­gyon viszonylagosan válaszolhat – te­kintve, hogy ő bizonyos értelemben már választott. Elméletre nyilvánvalóan olyan embernek van szüksége, aki a saját éle­tén, a saját gyakorlatán, a saját létmód­ján változtatni kíván. Annak az ember­nek, aki csupán ki óhajt egyezni min­dennapjainak a különböző buktatóival, nincsen szüksége elméletre. Annak az embernek van szüksége elméletre, aki megpróbálja átgondolni az őt környező világot, hogy ez az átgondolás, mint a változtatás alanya számára közvetlenül hasznosítható legyen. Elmélet csak akkor ragad meg tömegeket, amikor a forra­dalmi praxis aktuális; a párt Programja is hangsúlyozza, hogy a párt elméleti te­vékenysége arra hivatott, hogy megala­pozza a társadalom forradalmi átalakítá­sának útját.

Természetesen van az elméletnek egy presztízs-fogyasztása, eszerint annak van szüksége elméletre, aki mint értelmiségi szakosodott arra, hogy elméletet fogyasszon. Ugyanúgy, ahogy fog­pasztát fogyaszt, vannak a társada­lomnak bizonyos elit-rétegei, amelyekre jellemző az elmélet és a fogpaszta fo­gyasztása – tisztítják fogaikat és hétköz­napi képzeteiket. Ez az a réteg, amely az elmélet befogadása számára az én szempontomból lényegtelen.

– Molnár Gusztáv: Kultúrában kell gon­dolkodnunk, és a kultúra közvetítésével kell elgondolnunk az elmélet lehetséges társadalmi szerepét. Vagyis nem­csak azt a kérdést kell feltennünk, hogy milyen tömegbázisa van egy lehetséges elméleti gondolkodásnak – a párt­program szintén kiemeli, mennyire fontos feladat a tudományos világnézet elsajátítása, az elméleti, ideológiai tevékenység fokozása –, hanem azt, hogy milyen szerepe, súlya lehet egy kultúrán belül. Így már részben válaszolni lehet a kérdésre. Nehéz a válasz, mert to­vábbra is le kell szögeznünk, hogy egy szakmáról van szó, amelynek megvannak a maga nagyon is szigorú követelményei. Amire Tamás Gáspár Miklós célzott a forra­dalmi praxis kapcsán, nem ilyen viszony, nem embereknek az elmélethez való vi­szonya, hanem közvetített viszony, akár illuzorikus is lehet, a lényeg az, hogy szociológiai fogalmakban nagyjából kife­jezhető. Tehát, ha egy adott kultúrán belül képzeljük el a szakszerű elmélet művelé­sét, számolnunk kell azzal, hagy nem viszonyulhatunk hozzá közvetlenül. Én itt látnám ennek a kötetnek, job­ban mondva nem is a kötetnek, ha­nem az elmúlt néhány évben végbe­ment folyamatnak a jelentőségét – már­mint ebből a szempontból, mert az elmúlt évek jelenségei közül nem feltétlenül ez a döntő –, hogy tudniillik talán először sikerült keresztülvinni vagy megvalósítani azt, hogy elméleti problémák problémává váljanak a kultúrában. Utalnék csupán arra, amit mindannyian tudunk, vagyis az irodalom mondhatni egyeduralkodó szerepére kultúránkban. Az amit Ágoston Vilmos elmondott a humanista eszménnyel kapcsolatban, talán pillanatnyilag az egyetlen elgondolható kapcsolat a mi kultúránkon belül a szigorú elméleti épít­kezés és az irodalom által megalapozott kultúra között. Csakis ilyen közvetítésekkel várhatjuk el azt, hogy elméleti kérdéseket át tudjunk fogalmazni ahhoz, hogy szélesebbé – kulturális értelemben szélesebbé és megközelíthetőbbé – vál­janak. Nem tudom, mennyire konkrét a válaszom, de talán még az elkövetkezen­dő években is számolnunk kell azzal, hogy bizonyos elméleti kísérletek nem válnak azonnal kulturális tényezővé. Ha va­laki elindult egy építkezési folyamatban, akkor nem állhat meg félúton; folytatni kell az elvont fogalmak analizisét, új fo­galmak megteremtését vagy átvételét, és ha ezt sikerült megvalósítani, akkor gon­dolhatunk arra, hogy az elméleti szinten feltett kérdéseket úgy fogalmazzuk meg, hogy az kultúránk egészén belül döntő lehessen. De szükség van átfogalmazásra. Amennyiben felelősségről beszélünk a mi esetünkben, az elmélettel vagy filozófiá­val foglalkozók esetében, a magától ér­tetődő etikai felelősségen túlmenően erről kell beszélnünk, hogy tehát ne mondjuk le a saját kérdéseink átfogalmazásáról. Úgy, hogy azok kultúránkban egy sor más kérdéshez közvetlenebbül kapcsolód­hassanak.

– János Pál:Az áttételes továbbítás gon­dolatát nagyszerűnek tartom. Mégis Do­mokos Gézától azt szeretném most meg­kérdezni, milyen szándékkal jelentette meg a kiadó ezt a kötetet, amely 1200 példányban látott napvilágot – nyilván­való, hogy nem csupán az volt a szándé­ka, hogy az öt fiatal gondolkodó írásai nyomtatásban megjelenjenek.

– Domokos Géza:A kiadó szándéka az volt, hogy a szépirodalmi művek, a folk­lór, a nyelvészet, a művelődéstörténet és a többi Kriterion-könyv mellett ilyen ki­advány is legyen. Bretter Györggyel egyet­értésben, úgy gondoltuk, jó, szükséges a közönség elé bocsátani az öt dolgozatot. Figyeltem a jelenlevők arcát, s úgy vélem, éppen olyan nehezen követték itt érteke­ző barátaim gondolotmenetét, mint aho­gyan mi olvastuk szövegeiket. Nos, szán­dékunk volt ez is: elvontabb iroda­lomhoz, elméleti vitákhoz szoktatni az clvasót. Szó esett itt arról, hogy milyen lehet, vagy milyen kellene hogy le­gyen az effajta teljesítménynek a befoga­dása. Hogy a János Pál által fej­tegetett befogadásnak nincs meg egy­előre a kellő gyakorlata, tapadó felülete, nincs meg a tudatba épített terminológiá­ja, az csupán idő és olvasottság kér­dése. De szerintem ezt a szellemi tor­nát mindenképpen meg kell kezdeni. Leg­utóbb Méliusz József társaságában jár­tam itt, aki – remek költő, nagyformátu­mú prózaíró, szenvedélyes közéleti em­ber – mint filozófus is magávalragadó. Talán időnként őt sem volt könnyű figye­lemmel követni. Az Illúziók kávéházáról⁹ vallott emlékezetesen; őt tartanám az ef­fajta „nehezebb” beszélgetések úttörőjé­nek. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy nem a szerzőktől, vagy nemcsak a szerzőktől kell számon kérni az olvasókö­zönséggel való kapcsolatot, pontosabban kommunikációt. Ők persze akkor boldo­gok, ha minél több olvasójuk van, s ilyen értelemben talán az említett 1200-as pél­dányszám nem elégíti ki őket. Ugyanak­kor ez a példányszám örvendetes is. Mé­liusz József Sors és jelképét és Bretter György új könyvét, a Párbeszéd a jelennelt¹⁰ tavaly több mint 6000 példányban adtuk ki; öt-hat évvel ezelőtt maximálisan 1000 példányban jelentethettük volna meg. Tíz évvel ezelőtt, mondjuk Sütő András Istenek és falovacskák cimű kötete aligha került volna forgalomba 1000-1200-nál több példányban – akkoriban a legjobb re­gények sem haladták meg a 2500-­3000-es példányszámot –, nos a Sütő-könyv pár nap alatt 12000 példányban kelt el! Mindez azt bizonyítja, hogy kö­zönségünkben valami megmozdult, kor­szerű mutáció ment végbe olvasói ígényé­ben; az értekező próza iránti befogadó képessége jelentősen megnőtt. Ezzel, gon­dolom azt is elmondtam, hogy optimista vagyok ezen a téren. Régi barátság fűz János Pálhoz, értettem én jól, mire céloz kérdéseivel. Őt mindig a felelősség, a hasznosság szempontja érdekli. De a gondolkodás, akárcsak a költészet, nem mindig indul ki a közvetlen hasznosság elvéből, illetve a hasznosság igénye átté­telesen van jelen benne. Itt például az alkotó kétely megteremtéséről van szó, a józan értelmet, a kliséktől és beidegző­désektől szabadult szocialista tudatot próbáltuk megidézni. A XI. pártkongresz­szus dokumentumai, különösen a Program, termékeny hatást gyakorolnak egész köz­életünkre, ösztönzőleg hatnak az elméleti kutatásra, nagymértékben fokozzák min­den társadalmi réteg gondolkodási vágyát, vitakedvét. Mai esténk jó bizonyítéka volt ennek. Meggyőződésem, hogy az effajta irodalom és az effajta találkozók közönsége az elkövetkező években gyarapodni fog. Olyan folyamat ez, amely elmélyíti tájainkon a korszerű marxista gondolkodást, és kiszélesíti azok­nak a körét, akik vonzó intellektuális erő­próbát, a szocialista gyakorlat és erkölcs dolgaiban eligazító alkalmat látnak a maihoz hasonló, és persze, a mainál tel­jesebb szellemi kalandokban.¹¹

Köszönöm a figyelmüket.

(1974. december)

Lásd in: Molnár Gusztáv: Alternatívák könyve. V. Beszélgetések 1974-1993. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2019. 21-34. A szöveghez a lábjegyzeteken kívül az alábbi végjegyzetet fűztem (i.m. 376-377.):

A Szövegek és körülmények szerzői a csíkszeredai Műve­lődési Házban. 1974. december. A Hét, 1975. január 3. Az összeállítás Szocialista kultúra és elméleti gondolkodás. Szerzők, szerkesztők és olvasók találkozója a csíkszeredai Műve­lődési Házban címmel jelent meg. Horváth Andor bevezetőjének elején az alábbi szöveg is szerepelt:

Az elmúlt évek során a szocialista demokrácia kiszélesedésével, a politikai gon­dolkodás elmélyülésével párhuzamosan jelentősen megnőtt hazánkban a társadalom­tudományok szerepe és súlya. Valójában e folyamatok nemcsak összefüggenek, ha­nem kölcsönösen feltételezik is egymást: forradalmi célokat követő politikai gya­korlat elképzelhetetlen korszerű elméleti megalapozottság, elmélet és gyakorlat szün­telen kölcsönhatása, korrekciója nélkül. Ilyen értelemben hangsúlyozta Nicolae Ceauşescu elvtárs a tudományos kutatás és tervezés országos konferenciáján: „Ismere­tes, hogy az alapkutatás, az elméleti kutatás, beleértve a társadalom- és filozófiai tu­dományok terén folyó kutatást is, nem tesz egyebet, csak igyekszik megérteni és feltárni a természet és az élet titkait. Az elméleti téziseket és az általános törvényeket éppen a természet és az élet törvényeinek a felfedezése ás megértése alapján dolgoz­zák ki. Semmi sem a tiszta fantázia szüleménye. Ha egy tézis, egy elméleti konklúzió csak a fantáziából születik, úgy teljesen értéktelen és jelentéktelen; ilyen kutatómun­kával nem is érdemes foglalkozni. Világos, hogy az alapkutatásról, az elméleti kutatás­ról beszélve, a tudomány elméleti és gyakorlati oldala közötti szoros, dialektikus kapcsolat szükségéből kell kiindulnunk. E két vonatkozás egységes egészet alkot, és egy­mástól sem választható el…

Olyan korszakot élünk, amikor a tudományos megismerés körének bővülése neme­sebbé teszi az embert, gyarapítja erőit, újabb szellemi dimenziókat, határtalan távla­tokat tár fel előtte. Az ember mélyebbre hatol az anyag, az élet, az alkotás titkaiba, hovatovább tudatában van, hogy erejénél és képességeinél fogva törekvései és akarata szerint alakíthatja a természetet, a világot, a társadalmat.”

Nem véletlen, hogy az alkotó elméleti gondolkodásnak ebben a megújult légkö­rében – amely a romániai magyar művelődésre is serkentően hatott – született meg az a kötet, amely Szövegek és körülmények címmel öt fiatal szerző – Ágoston Vilmos, Huszár Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor, Tamás Gáspár Miklós–írásait tartalmazza.

Ez a bevezető szöveg – és a lábjegyzetekben jelzett betoldások – jól mutatják azt a romániai politikai és ideológiai kontextust, amelyben a Szövegek és körülmények 1974-ben megjelent, és egyben azt a módot is, ahogyan a hivatalos és ellenőrzött nyilvánosság részét alkotó magyar kulturális intézmények (jelen esetben a Kriterion és A Hét) mégiscsak teret adtak a szóban forgó kontextust részben ignoráló, részben azzal eltérő módokon, de egyképpen szemben álló írásoknak és szerzőknek.

1 A kötetről A Hét valamivel korábban (1974. nov. 8.) Szőcs Géza A körülmények és a mérték című recenzióját közölte.

2 A kihagyott bevezető részt lásd a végjegyzetben.

3 A félkövérrel szedett részeket Horváth Andor iktatta be, megelőzendő a cenzúra esetleges kifogásait. Ezt a feltételezésemet Horváth Andor, akinek még évekkel ezelőtt elküldtem a szöveget, megerősítette.

4 A Szövegek és körülmények című kötet az alábbi esszéket, illetve tanulmányokat tartalmazza: Bretter György: A szövegek előtt; Ágoston Vilmos: A humanista Fábry Zoltán hite és félelme; Huszár Vilmos: A primitív cselekvés struktúrája; Molnár Gusztáv: Tragikum és filozofikum a görögöknél; Szilágyi N. Sándor: A fonológia módszere mint filozófiai kérdés; Tamás Gáspár Miklós: Egy kurucnak és egy labancnak egymással való beszélgetése. A borítóterv Baász Imre munkája. Kiadói szerkesztő: Molnár Gusztáv.

5 A kötetben szereplő személyek kiválasztásával kapcsolatban lásd a Bretter és a tanítványok című beszélgetés vonatkozó részét (e kötetben).

6 Huszár Vilmosnak ez a nyilvánvalóan ironikus mondata – valamennyiünk közül talán ő volt az, akit a legkevésbé érintett meg a marxizmus – jól mutatja azt, hogy a korabeli „veszedelmes” ideológiai „viszonyok” között is hogyan lehetett lavírozni. – Huszárnak ekkoriban jelent meg Veszedelmes viszonyok című esszéje is A Hétben Choderlos de Laclos azonos című könyvéről (Kriterion, 1973).

7 Ion Aluaș. Magatartására jellemző, hogy 1969-70-ben, amikor a Szociológiai doktrínák című kurzust tarotta nekünk, lehetővé tette, hogy az ún. magyar alcsoport tagjai (akkor ezt már csak ketten „alkottuk” Huszár Vilmossal, mert a csoport harmadik tagja, Tamás Gáspár Miklós másodévtől átment a Bukaresti Egyetemre) magyarul vizsgázzanak. Az akkori szabályok értelmében ugyanis csak azokat a tantárgyakat tanulhattuk magyarul, amelyeket az 1959-es „egyesítés” előtt is tanítottak. Azaz egyetlen újabban bevezetett diszciplínát sem. Ilyen volt például a szociológián kívül a politológia, a kibernetika és a matematikai logika.

8 Claude Lévi-Strauss: La pensée sauvage, Paris, 1962. Huszár Vilmos a könyv román fordítását használta: Gîndirea sălbatică, Editura Stiințifică, București, 1970.

9 Méliusz József: Illúziók kávéháza. Kriterion, 1974.

10 A könyv – Kántor Lajos és Láng Gusztáv Romániai magyar irodalom. 1944–1970 c., szintén 1973-ban megjelent kötetével együtt – akadémiai díjat kapott. Vö. Bretter Gy.: „Helyzetünk bizonyos értelemben világtörténelmi jelentőségű”, in Beke György: Akadémiai díjasok – a kitüntetett munkákról, terveikről. A Hét, 1975. ápr. 11.

11 Emlékezetem szerint Domokos Géza valóban elmondta ezeket a záró mondatokat – nem kis konsternációt keltve bennünk –, amelyek nyilván ugyanazt a célt szolgálták, mint Horváth Andor A Hét-beli ideológiai beszúrásai. Ezek „közvetlen” ideológiai szerepet játszottak, hiszen nemcsak a „szövegeket”, hanem a kiadót és a lapot is mint intézményt védeni kellett, ameddig lehetett. Huszár Vilmosnak a marxizmusra és a pártra való hivatkozásai, akárcsak Bretter György bevezető tanulmányának (A szövegek előtt, in: Szövegek és körülmények, 5. o.) első sora („Világ proletárjai egyesüljetek!”) az ideológiai irónia formájában töltötte be ugyanezt az önvédelmi szerepet.