az egészségügy kapacitásairól, forró kórtermekről és a „fránya” szűrésekről
A műtők klimatizálása nem is lehetne vita és halogatás tárgya 2024-ben. 40 fokban, levegőcsere nélkül nem lehet műteni, de 30-ban sem – így reagált Kásler Miklós elhíresült kijelentésére lapunknak adott interjújában Zacher Gábor.
A sürgősségi orvos kifejtette azt is, leszámítva, hogy az orvosbéreket rendezték, az elmúlt négy évtizedben nincs érdemi fejlődés a hazai egészségügyben. Szóba került még a szűrőprogramok tervezett kötelezővé tétele, az energiaitalok tiltása, a szorongás, az oldási stratégiák, a fiatalok növekvőszámú öngyilkossága és az, hogy szögre akasztja-e a köpenyt jövőre, amikor betölti a 65-öt.
– Nemcsak a lakosság, de az egészségügyi ellátórendszer is küzd a rendkívüli forrósággal. Hogy bírják a mentők?
– Nekünk nincs okunk panaszra, korszerű, jól felszerelt Mercedesekkel furikázunk a városban. A mentőautókban legalább már van légkondi, és a legtöbb mentőállomás is fel van szerelve klímával, így ha épp nem kell vonulni, ott is elfogadható körülmények között lehetünk. Hőségriadó idején ráadásul jár plusz 20 perc pihenő, ami arra elegendő, hogy műszak közben is vegyünk egy frissítő zuhanyt, és pólót cseréljünk. De autón és mentőállomáson kívül mi is izzadunk rendesen. Hőségben drámaian megnövekszik az esetek száma, amelyekhez riasztanak minket, ilyenkor kapacitásaink, teherbírásunk határán vagyunk.
A bőrünkön tapasztaljuk, hogy a klímaváltozás nem humbug, amit nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, amikor az egészségügyi ellátórendszer működőképességének fenntartásáról gondolkodunk.
– A kormányzat szerint nincs gond, hiszen az a pár leálló klíma a műtőkben alig érintett néhány beavatkozást, az egykori miniszter, Kásler Miklós pedig azzal kérkedett, hogy ő is műtött 50 fokban, és kibírta. Reméljük, a beteg is. Mindeközben nemcsak a műtők, de a kórtermek klimatizálása sincs megoldva, 2024-ben Magyarországon az számít jól felszerelt intézménynek, ahol van ventilátor. Kinek van igaza, az egykori és mostani kormányzati szereplőknek, vagy azoknak, akiket komolyan aggaszt a helyzet?
– És nemcsak a kórtermek, de a nővérszobák, orvosi szobák zöme sincs klimatizálva. 30-33 fokban betegnek és munkaerőnek lenni is embertelen. Gondoljunk bele, az ápoltak négy-hat fős kórtermekben ki vannak terítve, sokan még vécére sem tudnak kimenni, miközben küzdenek a betegségeikkel, a fájdalmaikkal és most a hőséggel is. A párás melegben pedig kiválóan terjednek a fertőzések. A júliusban tapasztalható hőhullám egyértelművé tette, hogy ezen a téren is lépni kell: a helyzet nem könnyű, hiszen a városi kórházak a maguk négy-öt emeletével általában kiemelkednek a környezetükből, kapják a napfényt rendesen, ami ellen függönyökkel és ventilátorokkal képtelenség hatékonyan védekezni. A műtők klimatizálása pedig nem is lehetne vita és halogatás tárgya 2024-ben. 40 fokban, levegőcsere nélkül nem lehet műteni, de 30-ban sem.
– Milyen egyéb népegészségügyi kockázatai vannak a klímaváltozásnak?
– Leginkább az, hogy akár már pár évtizeden belül olyan vírusok jelenhetnek meg, amelyek nem hétmillió emberrel végeznek, mint a koronavírus-járvány, hanem akár százszor ennyivel. Az elmúlt félmilliárd évben volt öt nagy kihalás a bolygónkon, ezek között lehettek olyanok is, amelyeket olyan vírusok okoztak, amelyek a jégkorszakban befagytak, és most, a globális felmelegedés során szépen kiengednek. A vírus talál magának egy gazdatestet, elkezd szaporodni, és berobban egy járvány, amellyel könnyen lehet, hogy nem fogunk tudni mit kezdeni. Ezt nem én mondom, hanem nálam okosabb, a területtel foglalkozó szakemberek.
A davosi világgazdasági fórumon általában nem hülyék ülnek, és idén határozták meg az x betegség fogalmát. Vagyis azt, hogy nagyon is fennáll a veszélye olyan betegségek megjelenésének, amelyekről semmit nem tudunk, és amelyek potenciálisan benne vannak a kiengedő jégben. Már csak emiatt is bőven van okunk aggodalomra. De a ma még ismeretlen vírusok elterjedéséig a globális felmelegedés önmagában is azonnali lépéseket kellene, hogy sürgessen. Különösen igaz ez az egészségügyi infrastruktúrára.
– Bő negyven éve van a pályán. Ezen időszak alatt milyen jelentősebb változásokat tud felidézni az egészségügyi ellátórendszer működése, vagy épp népegészségügyi helyzetünk tekintetében?
– A legnagyobb változás, hogy rendezték az orvosok fizetését, és betiltották a hálapénzt. Ma már ki lehet jelenteni, hogy mi, orvosok elfogadható fizetésért dolgozunk, de ugyanezt nem mondhatják el magukról az ápolók, asszisztensek, ami azért súlyos probléma, mert nagyon komoly a munkaerőhiány. És sajnos egyéb területeken sincs javulás: a lakosság egészségtudatossági szintje hagyományosan a béka segge alatt van, nem járunk szűrővizsgálatokra, az egészségügyi statisztikák arról árulkodnak, hogy gyakorlatilag minden tekintetben az európai mezőny végén kullogunk, pont mint négy évtizeddel ezelőtt. A daganatos megbetegedésekben, a szív- és érrendszeri betegségekben, a megelőzhető betegségek halálozásában, a befejezett öngyilkosságok számában meg úgy általában a halálozási statisztikákban állunk az élen, amire viszont nem kellene büszkének lennünk.
– Ha már említi a szűrővizsgálatokat, az elmúlt hetekben látott napvilágot, hogy a kormány kötelezővé tenne egy sor kontrollt, aminek hírére már bőven akadnak, akik tiltakoznak. Ön örül a kormányzati terveknek, vagy osztja az aggályokat?
– Ha valamit kötelezővé tesznek, akkor mindig lesznek olyanok, akik lázadni fognak ellene. A szűrések kötelezővé tételén lehet vitatkozni, de a kormányzatnak célszerű lenne finomabb eszközöket is bevetnie. Ha a bevett szokás szerint 23 óra 58 perckor megjelenik a Magyar Közlönyben a rendelet, hogy másnaptól kötelező a szűrővizsgálat, és aki nem megy el, az először figyelmeztetésre, utána bírságra, majd rendőri előállításra számíthat, az semmiképp nem jó üzenet. De számos jó példát át lehetne venni: egyes észak-európai országokban nem kötelező a szűrés, de a vizsgálatok fontosságára rengeteg felületen és formában hívják fel a lakosság figyelmét évtizedek óta. Az érintettek automatikusan e-mailt kapnak, ha időszerű valamelyik vizsgálat, és néhány kattintással lehet is jelentkezni. És ott vannak az erre buzdító óriásplakátok, hirdetések tömegei is. A dolog bizonyítottan működik, a svédek, finnek, norvégok rendszeresen mennek szűrésre, a megelőzhető betegségek halálozási rátája pedig esetükben igen alacsony. Régóta mantrázom, hogy az igazi közszolgálatiság az lenne, ha óriásplakátokon egy negyvenes éveiben járó olimpiai bajnok sportolónő feltenné a kérdést nőtársainak, hogy: „Te voltál már méhnyakrákszűrésen?” Vagy ugyanez egy 50-es férfi esetében, aki azt kérdezné tőlünk, férfiaktól, hogy: „Te voltál már prosztatarákszűrésen?” Ha 15-ször beleakadunk, 16-odjára már sokan mondhatják, hogy bejelentkeznek arra a fránya szűrésre. És lehet, hogy csak több hónap múlva lesz időpont, de ez alapesetben nem probléma, akkor kell azonnali vizsgálat, ha jelentkeznek a bajra utaló tünetek.Az edukációt már csak azért sem kellene megspórolni, mert a magyar társadalom nem elhanyagolható hányada egyszerűen nem gondol bele, hogy ezek a vizsgálatok egyszerre szolgálják az egyén és a közösség érdekeit is. Ahogy említettem, a megelőzhető betegségek halálozási rangsorának az élmezőnyében vagyunk Európában, aminek a személyes és családi tragédiákon túl nem utolsósorban nagyon komoly nemzetgazdasági vonzatai is vannak. Rengeteg pénz megy el a kései gyógykezelésekre, az idő előtti halálozások pedig a még munkaképes korú, termelésre – és adózásra – képes lakosságot sem kímélik. Valamit tehát tenni kell, és ennek felismerését a kormányzat részéről üdvözlöm. De nem mindegy, hogyan cselekszenek.
– Közismert, hogy a szakrendelők ugyanúgy kapacitáshiánnyal – vagy motivációhiánnyal – küzdenek, mint bármely más terület az egészségügyben. Az ellátórendszer vajon felkészíthető-e arra, hogy azt az eddig szinte láthatatlan több százezer vagy millió embert bizonyos időközönként fogadja még akkor is, ha nincs panasza?
– Ha az állam kötelezővé teszi a szűrővizsgálatokat, akkor kutya kötelessége a feltételekről is gondoskodni. Ezt korántsem érzem lehetetlen kihívásnak, de ösztönzők nélkül nem fog menni. Az egészségügyi dolgozókat az orvosoktól az ápolókig és asszisztensekig az étlap jobb oldalával, vagyis pénzzel lehet motiválni. Ha a túlóráért 200 százalékos bérezés jár az orvosnak és a szakszemélyzetnek, akkor valószínűnek tartom, hogy a kötelezővé tett szűrések elvégzéséhez lesz elegendő kapacitás, a rendelési időnem reggel 8-tól délután 2-ig, hanem este 6-ig fog tartani.
Egyébként hasonló ösztönzőkkel lehetne lefaragni a műtéti várólistákon is.
– Nem a szűrővizsgálatok tervezett kötelezővé tétele az egyetlen szigorítás az idén, a kormány a 18 év alattiaknak betiltotta az energiaitalokat. Erről mi a véleménye?
– Én egyet tudok érteni minden olyan döntéssel, amellyel a fiatalokat védjük és egészségesebb életre ösztönözzük. De ez a döntés nem racionális. Ha két 17 éves beül ide, a kávézó teraszára, és kér két feketét, a pincérnő nem fog tőlük személyit kérni, majd közölni velük, hogy csak narancslével szolgálhat, hiszen a kávé nincs tiltólistán. Pedig egy adag kávéban több a koffein, mint egy doboz energiaitalban. Ha következetesek lennének, akkor a kávét és minden koffeintartalmú terméket tiltólistára helyeznének a koffeintablettától a kávés édességekig. De ennek sem lenne visszatartó ereje, mint ahogy látjuk ezt az Elf Bar esetében is. Tiltásának valószínűleg egyetlen kézzelfogható eredménye, hogy Révkomáromban és Párkányban, a magyar határtól sétatávolságra vannak Szlovákia legnagyobb e-liquid-trafikjai. E téren is inkább a meggyőzés, mint a tiltás erejében hiszek. Kár, hogy ezzel nem kísérletezik a hatalom.
– Ha már fiatalok: esetükben mi jelenti a legnagyobb egészségügyi kockázatot, amellyel a döntéshozóknak is foglalkozniuk kellene?
– A legnagyobb problémának a mozgáshiányt és ezzel szoros összefüggésben a fiatalkori elhízást tartom. Klassz dolog, hogy több mint tíz évvel ezelőtt bevezették a napi testnevelésórákat, de ma már ki lehet jelenteni, hogy ennek semmilyen látható eredménye nincs, elég csak szétnézni egy átlagos általános vagy középiskolában vagy a strandon. Nemrég jártam a Testnevelési Egyetem gyakorlógimnáziumában, ahol üdítő volt látni, hogy nem volt túlsúlyos, kövér gyerek, csak jó kiállású fiatal. Persze ők más tészta, sokan közülük élsportolónak készülnek, de az egyértelmű, hogy ahol van elköteleződés a testmozgásra, és nincs sumákolás, ott vannak eredmények is.
– Nemcsak a prevenció hangsúlyozása, de az alkoholstratégia és a drogstratégia szükségessége is régi mantrája. Ám utóbbiakról is csak annyit lehet elmondani, hogy nincsenek. Ön szerint miért? Mit tenne bele ezekbe a stratégiákba?
– A stratégiákkal általában óvatosan bánnak a kormányok. Van stratégia például a magyar egészségügy megreformálásáról, amelyet ugyanakkor titkosítottak, egyértelmű, hogy miért: nem lenne politikai hozadéka a nyilvánosságra hozásának. A stratégiák sajátossága, hogy egy helyzetelemzéssel kezdődnek, és ezen a ponton el is bukik a szavazatokban számszerűsíthető haszon ügye. Ezek hiányában maradnak a becslések, az ellátórendszer igen szomorú tapasztalatai.
Ami a kábítószer-fogyasztást illeti, bár a témát időről időre felkapja a sajtó, a helyzet nem tragikus. Körülbelül húszezer drogfogyasztónk van, ez a szám a 9,7 milliós lakosságszámhoz mérve nem kirívó. Ennek a húszezernek a tíz százaléka a problémás szerhasználó, ők köz- és önveszélyesek, de aki naponta elszív négy-öt spanglit, azt nem is látjuk. A fő probléma az, hogy napjaink szerhasználata a teljes bizonytalanságról szól. Az Európai Drogmonitorozási Központ több mint 900 szert monitoroz, ami hihetetlen szám. Összevetésként a kilencvenes években voltak a heroinisták, a marihuánások, a kokainisták, a stimulánshasználók, a szipusok, a kísérletező elmék meg akik gyógyszerre piáltak, és ennyi. Ma van a szintetikus marihuána, ami több száz szert takar, meg kristályvegyületek, amelyekből szintén rengeteg különböző van, de azt sem tudjuk, valójában mik ezek. Súlyosabb a helyzet az alkoholfogyasztás terén, a becslések 800 ezer és egymillió közé teszik azok számát, akik napi rendszerességgel isznak, azaz minden családra jut egy vagy több alkoholista. Ennek is vannak súlyos társadalmi és gazdasági vetületei is, amivel továbbra sem nézünk szembe.
– Miért iszunk?
– Mert szorongunk. A lakosság harmada a szegénységi küszöb alatt él. Nincs biztató jövőkép, nincs tartalék. Talán a következő hetet még látják, de azt nem, hogy komolyabb kiadásokat miből fedeznek, vagy azt, hogy miből finanszírozzák a gyerek tanulását és lakhatását, ha felvették egy távoli város egyetemére. És akkor jön a kilátástalansággal való szembesülés. Ezt a szorongást kiválóan oldja az alkohol: beülsz a fotelba, iszol, megy a tévé, és bódultan vigyorogsz a híradón. Másnap rossz lesz, de rátöltéssel az is oldható. És ez még a jobbik eset.
– Mi a rosszabbik?
– Egyre több az öngyilkos, főleg a fiatalok körében. Korábban sem volt kevés, de az elmúlt években érzékelhetően romlott a helyzet. Csak az elmúlt pár hétben négy fiatal öngyilkoshoz vonultunk. Volt önakasztás játszótéren, otthon, volt vonat elé és Dunába ugrás a hídról. Volt olyan eset, amikor a TikTokon közvetítette a fiatal, ahogy felakasztja magát. Ezeknek az eseteknek a hátterében is a szorongás van. A koronavírus-járvány nagyon betett a fiataloknak, két évfolyamnak, több százezer gyereknek maradt ki a legérzékenyebb időszakukban egy csomó klassz közösségi élmény, kirándulások, szalagavató, ballagás, felkészülés az érettségire és a többi. Ráadásul mind több fiatalnál jelenik meg az egzisztenciális szorongás is, és akkor még nem beszéltünk a generációs szorongásokról vagy épp a genderszorongásról, amelyek feloldásában semmilyen segítséget nem kapnak.
– De kapnak iránymutatást, egyenesen a kormánytól: az apa férfi, az anya nő. Ez nem elég?
– Ma két társadalmilag elfogadott típusú ember létezik: a macsó pasi és a szupernő. Aki egyik kategóriába sem tartozik, az előbb-utóbb szorongani fog. Sokszor egy felnőttnek is nehézséget jelent ebben a koordinátarendszerben elhelyeznie magát, hát még egy tizenöt-tizenhat évesnek. Ha egy ennyi idős lánynak például megtetszik egy másik lány, máris azzal szembesül, hogy akkor ő leszbikus, ami a mai társadalomban eleve megvetésre ad okot, és erre még a politika is ráerősít. Nem elég neki azzal megküzdeni, hogy a saját vonzalmai is alakulófélben vannak, de még a külvilággal is számolnia kell. Tuti, hogy nem lesz felszabadult és boldog, helyette szorongani fog, önértékelési gondjai lesznek, rosszabb esetben a közvetlen környezete is megveti. Ezt a dolgot nem tudjuk kezelni, még a létét is tagadjuk, miközben sok fiatal számára a mindennapok része.
– Korábban azt nyilatkozta, hogy az olyan őrültek tartják egyben az egészségügyet, mint amilyen ön is. Jövőre tölti be a 65-öt, folytatja, vagy várja a jól megérdemelt nyugdíjas éveket?
– Épp egy 24 órás ügyelet és 8 kilométer futás után beszélgetünk, fizikailag és mentálisan kiváló állapotban vagyok, és imádom a munkám. Ha rajtam múlik, szeretném folytatni. Valamikor januárban kell kérvényeznem, hogy nyugdíj mellett is dolgozhassak, de a döntést a minisztériumban hozzák meg. Nem látok rá okot, hogy ne engedélyeznék, a praktizáló orvosok több mint ötöde most is 65 év feletti, ráadásul épp munkaerőhiány van.
– Mentőként naponta tanúja tragikus eseteknek. Mi a receptje kiégés ellen?
– A kívülmaradás. Mentőorvosként mindig magára a problémára koncentrálok, miközben tudatában vagyok annak, hogy adott esetekben mi történt, de ez soha nem viheti el a fókuszt. Egy hulahoppkarikához szoktam hasonlítani a helyzetet: benne állok a sajátomban, és nem lépek át máséba. A személyes sorsokat látom, de ezek az én körömön túl történnek. Az én feladatom addig terjed, hogy ha tudok, akkor segítsek.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 33. számának (2024. augusztus 9-15.) nyomtatott változata.
