Félelmetes, hogy mennyi mindent tudott a festészetről Szőnyi István (1894-1960) majd száz éve. Többek között úgy választott témát, hogy annak a szerkezete, tagolása, foltelosztása azonos, vagy nagyon hasonló legyen az ő belső képi világával.
Színek és formák sokaságával megfogalmazta, közkinccsé tette azt a mozgalmas, érzékeny, harmonikus, örömteli lelki békét, egyensúlyt, amelyre mindannyian vágyunk.
A reprodukált tájkép (Mélyút Zebegényben, 1927) darabos, szűk, vöröses szürke előtere olyan mesés, lágy, meleg tónusú távlatokra nyit utat, amely hívogat, csábít, rabul ejt. Kanyargós, kellemes meglepetéseket, váratlan csodákat rejtő, időnként eltűnő és újra előbukkanó ösvényre viszi magával a nézőt, aki a békés, nyári levegőjű ég alatt osztozik a festő rácsodálkozásain, ámulatain.
A villanyoszlop nem véletlenül maradt a kép előterében – lehet, a valóságban ott sem volt – mint felkiáltójel emlékeztet az „ügyeletes és tanulságos napi gondok” sokaságára, a vándor magányára, technikai civilizációs nyomorúságunkra.
Szőnyi kiváló alkotó, aki olyan széleskörű, egyedi és hatásos művészi eszköztárral rendelkezik, amely párját ritkítja. A friss, üde színek, harmóniák, az egységes képi üzenet mestere, aki ezen az alkotásán a természeti formák, színek közvetítésével vall az emberről, annak szépség iránti igényéről, de napi gondjairól, menekülési vágyairól is.
Egyetlen személyt sem ábrázol, mégis mindenhol ott vagyunk: a meredek lejtőkön, a lankás domboldalakon, az ég vakító fehérjében. Az út pora, a levegő illata, a lombok susogása, az útmenti bokrok ágai, levelei takarják, rejtik vágyainkat, örömeinket, elvágyódásainkat. A szerkezet, a formák, színfoltok ritmusa együtt lélegzik, dobog a vándor, mindannyiunk szívével.
A művész egyedül alkot, de sohasem magányos. Ez nemcsak az ismerős tájaknak, fáknak, bokroknak köszönhető, hanem mi is – akik képesek vagyunk vele együtt haladni az általa kijelölt úton – enyhítjük ezt az érzést.
Szőnyi olyan tudás, kifejező erő birtokosa, ami utánozhatatlan volt a maga korában, napjainkban még inkább az, mert ezt a festői látásmódot a bravúros ábrázolási készségen kívül az a kor hitelesítette, amelyben létrejött.
Nevezték őt posztimpresszionistának, posztnagybányai festőnek, ami lényegében azt jelenti, hogy tovább érlelte, fejlesztette az impresszionista és nagybányai mesterek tapasztalatait, eredményeit.
Szőnyi ugyanis hasonlóan a legnagyobbakhoz sok mindent tanult az elődöktől, de a saját, semmi mással össze nem téveszthető útját járta.
