A peripravai munkatáborban politikai fogolyként töltött éveit idézi fel Peripravai védelem 1958–1963 című, a Kriterion kiadónál megjelent könyvében Szokoly Elek közíró, emberjogi aktivista. A szerzővel az új könyvéről, a szabadság mibenlétéről, Moyses Mártonról, a kommunista diktatúra mártírjáról, román-magyar ellentétről és a magyarországi-erdélyi magyarság kapcsolatáról beszélgettünk.
Szokoly Eleket börtönévekkel és a szellemi pályáról való kirekesztéssel sújtották az 1956-os eseményeket követően. A könyve az 50-es, 60-as évek Romániájában játszódik, egy fiatal férfi sorsát meséli el, aki a nem veszélytelen utazások és politikai kényszerek közepette keresi helyét a világban és humorral, iróniával próbálja elviselni a körülötte lévő súlyos és elnyomó politikai légkört. A visszaemlékezés megírására Szokoly Eleket felesége, Smaranda Enache biztatta, akivel Marosvásárhelyen közösen alapították a rendszerváltáskor a Pro Europa Liga jogvédő szervezetet. A könyvet a novemberi marosvásárhelyi könyvvásáron mutatták be.
Néhány erősebb gondolat Szokoly Elektől:
- Iszonyodom a fájdalom dramatizálásától, elég elviselni annak banalitását.
- A magyar-román helyzet jelenleg egy befagyasztott „fegyverszüneti” állapot, a két nép közti történelmi megbékélés fogalma kiveszett a politikai szótárból.
- A magyarországi politikai propaganda egyértelműen etnikai alapokra irányul, és gyakran ideológiai vagy választási célokra használják fel.
- A látszat ellenére én sokkal szabadabb voltam a rácsok mögött, mint legtöbb „szabadlábon” lézengő polgártársam.
- Nem könnyű embernek maradni embertelen időkben, de lehetséges.
A peripravai védelem című könyve a túlélésről és a rendszer igazságtalanságáról szól. Igazi értelme az elolvasást követő gondolkodás során teljesedik ki, így nem éppen nevezhető könnyed olvasmánynak. Kiknek ajánlja?
Ez a visszaemlékezés a leírt, visszaidézett események, történések után több mint fél évszáddal született. A leírás hiteles hangulatához szükséges rutinos részletek sokaságát már nem mindig sikerült visszaidéznem, kikoptak az emlékezetemből. De talán maradt így is elég. A több mint fél évszázadnyi távolság következtében egy nyolcvan fölötti ember nem vonhatja ki hosszú élettapasztalatát egy 18-20 éves fiatalember lelkivilágának értelmezéséből. Ha nem is szándékosan, de tudat alatt ez is kötelezően átszűrődik a szövegemben. Bár igyekeztem hűséges maradni a múlt század ötvenes-hatvanas évei valóságának nem éppen rózsás hangulatához. Írásom, nyers formájában, ragaszkodott a száraz, tényszerű valóság ábrázolásához, mindenféle szentimentális dramatizálás nélkül.
Bár a könyv ajánlása kimaradt, kétségtelenül unokáimhoz és nemzedékükhöz szándékszik szólni, ahhoz a nemzedékhez, amely megmenekült ugyan a hasonló tapasztalatok megélésétől, de ugyanakkor sérülékenyebb is lehet korunk jelenlegi kihívásaival szemben hasonló tapasztalatok híján. Mert szomorúan kénytelen vagyok megállapítani, hogy reményeink ellenére a történelem, ha más árnyalatok álarca mögött is, de megismétlődik és az emberiség emlékezete, szerencsétlenségére (vagy szerencséjére?) fájdalmasan rövid. Ezért talán nem értelmetlen napjainkban sem emlékeztetni ártatlan utódainkat arra, hogy az emberiség menetelése a kommunista vagy kapitalista „mennyország” felé nem éppen zökkenőmentes…
A könyvvásáron úgy fogalmazott, hogy az ember, aki átéli az ilyen eseményeket, hajlamos arra, hogy hosszú idő után, csak alaposan megérlelődve reagáljon. Mi volt az a pont, amikor úgy érezte, készen áll arra, hogy megírja ezt a könyvet? A visszaemlékezés fájása csillapodott? Alakult-e a viszonya az emlékekkel az évek során?
Az érzelmi viszonyulások nyomásától való bizonyos eltávolodás kétségtelenül a szöveg javára válhat. Ahogy bemutató előadásában Sebestyén Mihály történész fogalmazott: „emlékezésének jót tesz az enyhe irónia.” Iszonyodom a fájdalom dramatizálásától, elég elviselni annak banalitását. Így könnyebb volt talán megírnia egy „túlérett” nyolcvanasnak „találkozását egy fiatalemberrel” amikor a visszaemlékezés fájása már eléggé megkopott. De lényegében ugyanaz az a 18-20 éves fiatalember szólal meg a könyvben, aki az 50-es, 60-as években megélte a történéseket. Ahogy a könyv szövegében is megjegyzem: „…Nem könnyű embernek maradni embertelen időkben (…) Furcsa dolgok történnek ilyenkor az ember lelkében. De harag, gyűlölet nem fűtött sem akkor, sem később egyik kínzómmal vagy beárulómmal szemben sem. Ha sokan közülük tudták is, hogy mit cselekszenek. Mert igaz, hogy nem könnyű embernek maradni embertelen időkben, de lehetséges…”
A bemutató során említette, hogy a könyve megszületéséhez felesége unszolása adta a végső lökést. Mit gondol, miért tartotta ő olyan fontosnak, hogy ez a történet megszülessen? Idézőjeles cenzoraként hivatkozott rá. Formálta-e az ő nézőpontja az írás folyamatát?
Együttélésünk évei során, nagy ritkán ugyan, de megemlítettem neki akkori emlékeim egy-egy különösebbnek tűnő történetét, anélkül, hogy elmeséltem volna a teljes kontextust. Ezekre jött aztán a noszogatása, hogy kár volna elkallódnia mindennek gyermekeink és unokáink kárára. Ez volt bizonyára a fő érv, amely meggyőzött, hogy papírra vessem emlékeimet. Természetesen a „cenzor” kifejezést viccnek szántam, hogy ne kelljen dramatikus kulcsban értelmezni a kérdést. Amire a feleségem lelkesen buzdított az nem kivágás, inkább bevágás volt, nagy regényolvasó lévén, sugallt némi idegennek tűnő adalékot, amely gazdagítsa a kontextust. És amikor befejezettnek éreztem a könyvet, ő volt az első olvasóm. Amikor letette, és megláttam a szemében a könnyeket, tudtam, hogy átment a „cenzúrán”.
Egy vegyes házasságban élni sokak számára kihívást jelentett a múltban. Az Ön családjában ez valaha okozott-e ellentétet?
Ellentétet nem, racionálisan megbeszélhető feszültséget nagy ritkán igen. Persze esetünk előnye, hogy mindketten multikulturális családokból származunk, úgymond echt-transzilvanisták vagyunk, akik nem adtuk fel ugyan nemzeti identitásunkat, de nem a megosztó etnicizmus mentén építettük fel kulturális önazonosságunkat. Néha azt szokták kérdezni tőlünk, hogy milyen nyelven beszélünk a családban? Nem tudjuk. Hiszen olyan természetesen váltjuk nyelvünket társalgásban, olvasásban vagy írásban, hogy képtelenek vagyunk egyértelmű választ adni rá.
A könyvbemutatón utalt arra, hogy a diktatúra az egész társadalmat egy irányba terelte, függetlenül az egyéni identitástól. Hogyan látja a magyar-román helyzetet jelenleg? A megbékélés és a közeledés folyamatát?
Sajnos divatos kifejezéssel: afféle befagyasztott „fegyverszüneti” állapotnak. Egy sekély, úgy magyar, mint román (szászságról, sajnos már nem beszélhetünk) réteget — köztük a transzilvanisták szerény csoportját – kivéve, a kommunikáció mindkét állam és nemzeti közösség hibájából, bűnéből, minimális vagy nem létező. Csak a közös nemzetközi ernyőszervezeteknek köszönhető, hogy viszonylag békésen megvagyunk egymás mellett. De az interkulturális közeledés fehér hollóit kivéve, sem állami szinten, sem „keresztény” egyházi szinten, sem társadalmi szinten őszinte közeledés nincsen. Sőt, a román-magyar történelmi megbékélés fogalma is kiveszett a politikai szótárból. Egyre hangosabban zajlik a hamis, kizáró jellegű szuveranizmus szólama, mintha csak azt várnánk, hogy ki adja le az első pofont… Ennek ellenére, egy újabb rinocerizálódás (Eugen Ioneso) korszakában, nem adom, nem adjuk fel a reményt. Hiszen a történelem nem ér véget, ha időnként megismétlődik is…
Román-magyar ellentét hagyján, de lehet hallani, magyarországi magyar-erdélyi magyar ellentétről is. Ez azt hiszem, jóval fájóbb mind a két irányból. Mit gondol, mozdulhat-e még ez az ellentét valamelyik irányba s fel lehetne-e valaha oldani?
A jelenség, a köztudat ellenére, nem új. Elég a Trianon utáni erdélyi magyar transzilvanista értelmiség úgymond anyaországgal szembeni csalódásaira hivatkozni, de még azelőttre is, ha nem is térünk vissza az erdélyi fejedelemség sajátos történelmi korszakára, a bécsi döntés utáni anyaországi adminisztrációs tolakodás visszatetsző voltára pedig különösen. A jelenlegi magyarországi politikai propaganda etnicista érdeklődésének, és alkalmasint támogatásának, az ideológiai és elektorális instrumentalizálása evidens. Ha a kilencvenes években a bálványosi folyamat, melynek lelkes résztvevője és támogatója voltam, voltunk, az európai integráció reményében és szellemiségében a román-magyar történelmi megbékélést állította középpontjába, utólag – mindkét fél hibájából – a nagymagyar köldöknézés lett uralkodóvá. Miközben az erdélyi magyarság jogainak védelmezése legitim, kizárólagos monoetnikai megközelítése egy történelmileg multikulturális régióban káros, sőt veszélyes lehet.
A bemutatón szóba került az is, hogy a komplexusainktól a nevetés ment meg bennünket, és hogy a nevetés, mint túlélési mechanizmus van jelen. Önkéntelenül is a „magyar ember sírva vigad” szólás jutott eszembe. Ez a fajta humor nem a felhőtlen kacagás, hanem egy mélyről jövő, a traumatikus történelmet magában hordozó mosolygást jelent?
Bár ellenzem a történelmi sebek örökös nyalogatását, bevallom, nem könnyű nevetve megválnunk múltunktól, ha például csupán Moyses Márton barátom tragikus sorsára gondolok. Lehet, hogy ő ma nevet rajtunk a másvilágból, de ahogy Moldova György is mondta, lehet, hogy az emberiség nevetve válik meg a múltjától, de nem jókedvűen. Aggodalmaink jogosak voltak, nem csak a múltat illetően.
Moyses Márton példája hogyan hatott az Ön életére és írásaira?
Én csak a fiatal, lelkes, tehetséges egyéniségéhez méltó, kissé egzaltált, talán túl érzékeny embert ismertem meg rövidre mért barátságunk ideje alatt, példaértékű áldozatáról csak a forradalom után, több évtizeddel később értesültem. Majdnem azt mondhatnám, hogy hányatott pályafutása után sorsa szinte szükségszerűen beteljesedett. Rövid barátságunk, mint minden igazi barátság, a kölcsönösségre épült, igazunkat testvériesen megosztottuk, hiszen akkor egy igazságból táplálkoztunk mindketten, ha az vesztesnek is bizonyult abban a korban.
A peripravai munkatábor emléke mély társadalmi trauma. Hogyan látja, lehetne-e ezeket az élményeket relevánssá tenni a következő generációk számára, akik már csak történelemórákon hallanak minderről? A történelem sokak számára csak a szellemben/tudatban marad meg, fenntartható-e olyan lelkekben is, akik nem élték át?
Nem. És ez talán így van rendjén. A túlélés parancsa fontosabbnak bizonyul. Művészi eszközökkel meg lehet próbálni érzékletessé tenni azt a világot, a megrendülés erkölcsi ereje ideig-óráig átérző, igazi emberré varázsolhat bennünket, de a felejtés lélektani folyamata szükségszerűen megkérgesíti emlékezetünket, hogy túlélhessük, hogy túltehessük magunkat a megváltozhatatlanon. Lehet, hogy ezért is ismétlődik meg időnként a történelmünk…
A könyv központi eleme a szabadságról való gondolkodás és annak elvesztése. Mit gondol, megérthető-e a szabadság fogalma annak, aki soha nem vesztette el azt?
Nem hiszem. Általában akkor döbbenünk rá egy valóságra amikor elveszítjük azt. Addig észre sem vesszük. De ne felejtsük el, hogy itt csak a fizikai szabadságról van szó. Holott a szellemi szabadság sokkal fontosabb. Az autokráciák csúnyán melléfogtak amikor azt hitték, hogy a politikai foglyok szellemét is betudják börtönözni. A látszat ellenére én sokkal szabadabb voltam a rácsok mögött, mint legtöbb „szabadlábon” lézengő polgártársam.
A politikai fogságából hozottak egy életen át az emberrel maradnak. Hiszen, „kipihenni” az ilyesfajta traumákat nem lehet. A „kipihenés” lehetetlenségének tudata milyen hatással van a lélekre?
A volt politikai fogoly magával hordja egy életen keresztül a megbélyegzés púpját. Lehet, hogy a mindennapi életben ez nem látszik, látszatra olyanok vagyunk, mint a többi „normális” ember, viselkedésünkben nem is akarunk kitűnni a többi „normális” ember sorából. Csak az életpályánkat törte pótolhatatlanul össze, és kényszerültünk többszörösen kisebbségi sorba. Ha kipihenni nem is lehet, de meg lehet szokni, mint például a nemzeti kisebbségi létet melybe beleszületünk, hiszen mást nem ismerünk, nincs szellemi anyaország ahová áttelepüljünk…
