A magyarországi szocializmus megújulásának szakaszában át kell gondolnunk (némely területen), újra kell értelmeznünk a szocialista nemzeti lét alapjait meghatározó valamennyi tényezőt, folyamatot. A sorsunkat meghatározó kérdések megválaszolásához és megoldásához erősítenünk kell az elméleti megalapozottságot, mert csak ez teszi lehetővé az eredményes cselekvést s óv meg bennünket a mindennapok pragmatizmusának – Lenin által is előre jelzett – menthetetlen buktatóitól. Csak az elméleti megújulás után tehetünk átgondolt új kezdeményezéseket adhatunk gyors és hatékony válaszokat a külvilág szaporodó és szigorodó kihívásaira. Ilyen újragondolást igénylő nemzeti alapkérdés a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségek sorsával, helyzetével kapcsolatos politikánk is.
Korszerű magyarságtudat
Az utóbbi időben – belső és nemzetközi körülmények következtében – a magyar közvéleményt növekvő mértékben foglalkoztatja a nemzeti, nemzetiségi kérdés. Ez a jelenség része és következménye is a nemzetfogalom tisztázását célzó tudományos, de ma még jobbára közéleti-társadalmi törekvéseknek. A szocializmus feltételei között a korszerű magyarságtudat kialakítása, a magyar múlt eredményeivel, tévedéseivel és hibáival való tárgyilagos szembenézés, európai helyünk, megkésett ellentmondásos történelmi fejlődésünk őszinte – a túlzásokat buktatókat kikerülő – feltárása a magyarságnak rövidebb távon is sürgető feladata. Az egészséges, távlatos magyarságtudat kialakítása a cél. Arra a kérdésre kell meggyőző választ keresni, hogy a magyarországi szocializmus hogyan fejlődhet nemzeti keretek között és a magyar nemzet hogyan boldogulhat a szocializmus keretei között.
A nemzeti azonosságtudat megtisztításához józanul szembe kell néznünk többek között a XIX. században Magyarországon élt nemzetiségek és a magyarság bonyolult ellentmondásos viszonyával, a korabeli Európában haladó tartalmú 1868-as nemzetiségi törvényünk végül bántóan kicsinyes, szűkkeblű végrehajtásával. A XX. századi megrázkódtatások lelki feldolgozása, Trianon és következményeinek józan értékelése, a kisállam, a kisebbségi görcsök oldása legnehezebb tennivalóink közé tartozik. A ma élő nemzedékeknek is ki kell alakítaniuk felelős álláspontjukat a zsidó magyarok embertelen kiirtásáról, mint a nemzettest máig nem kellően tudatosodott csonkításáról, a cigányság részben etnikai – de inkább társadalmi – egyenjogúsításáról és számos más fontos kérdésről. Mindehhez éppúgy elengedhetetlen a valóságos, hiteles nemzetközi viszonyításokon alapuló önismeret, mint a kivagyiság nélküli önbecsülés és nemzeti méltóság, belső sokszínűségünknek mint értéknek az elfogadása, a kettős kötődések iránti türelem és megértés.
Ezt a feladatot akkor is vállalnunk kell, ha a folyamat ma még szükségszerűen sok hordalékkal, zavaró mellékjelenséggel, nemkívánatos megnyilvánulással is együtt jár. Mivel lényegében minden harmadik magyar – döntően nem elvándorlás következtében – a jelenlegi országhatárokon kívül él, a magyarországi anyanemzet számára megkerülhetetlen a velük, a más államkeretekben nemzetiségként élő magyarokkal való elvi és gyakorlati viszony tisztázása. A magyar nemzettudat alakításának ez is szerves része. A szomszédos országokban élő magyarság sorsának alakulása egyre nyilvánvalóbb és erőteljesebb hatást gyakorol a hazai közvéleményre és közhangulatra. Társadalmunk tagoltabbá válásával, az érdekviszonyok mind nyilvánvalóbb differenciálódásával, sőt esetenként intézményesülésével, a demokrácia szélesedésével természetszerűen növekszik az a társadalmi igény, hogy az intézmények, az egyesületek, egyes személyek közvetlenül vállaljanak részt a „magyar–magyar” kapcsolatokban és – szélesebb összefüggésben – a Duna-völgyi népek együttműködésében.
Emelt fővel
Hazánkban e kérdéskört illetően volt – és esetenként ma is érzékelhető – különböző indítékú cselekvéshalogatás, a nemzetiségi problémák puszta felvetésétől való ódzkodás. Nemzeti-társadalmi egységünk újrateremtése azonban éppúgy elképzelhetetlen a szocialista nemzeteszme megújítása és valóra váltása, mint a reformpolitika kiterjesztése nélkül. A párt és a kormányzat ezekre a pillérekre is építve alakíthat ki egy olyan előremutató programot, amely kifejezi a magyarság egészének érdekeit, a szocialista építésre mozgósítja hazánk minden állampolgárát, s az országot a nemzetközi haladás fő vonalában tartja. A világban bárhol is élő magyarok csak így élhetik meg magyarságukat emelt fővel.
A kérdések felvetésére és tisztázására annál is inkább szükség van, mert ma még túl sok az érzelmi elfogultság, a jogos-jogtalan indulat. a sokak cselekvését nem a megfontolt értelem határozza meg. Az útkeresés számos irányban, több helyen folyik; az erők szétforgácsolódnak, ma még hiányzik a nemzeti program. A nemzetiségi kérdés előtérbe kerülését Magyarországon fontos külső körülmények is felgyorsították. Némely szomszédos országban most került igazán napirendre a (másutt XIX. századi) nemzetté válás programja, amely a nemzet fogalmát kirekesztőleg értelmezi, bizalmatlanul tekint a másságra, és esetenként előítéletek felszításával jár együtt. Emiatt a magyarság sorsa helyenként és időnként nehezebbé vált, sőt, drámaian romlott, ami fokozta közvéleményünk aggódását, növelte politikánk felelősségérzetét. Nem elhanyagolható külső tényező továbbá, hogy az egész világon felerősödött az úgynevezett „etnikai reneszánsz”. Különböző népeik, nemzetek, etnikai kisebbségek, szórványok keresik önazonosságukat, fokozottan törekednek szervezeteik, intézményeik megteremtésére, erősítésére. A sokszor gyökeresen eltérő indíttatású, változatos formájú jelenségek, folyamatok közül példaként említjük a függetlenségüket kivívott országokban most végbemenő nemzetté válás vajúdásának gyötrelmeit, a fejlett ipari társadalmakban az uniformizálódás, az arctalanná válás ellensúlyozására szinte mozgalomszerűvé vált azonossági kereséseket, Nyugat-Európában a nemzeti tájegységi mozgalmakat, Közép-Európában a megoldatlan, elsődlegesen történelmi eredetű viták kiéleződését, a sérelmek kisebesedését. Az etnikai tudat újjászületésével is összefügg, hogy a nemzetek közösségének életében, a világközvéleménynek az egyes államokról kialakuló értékítéletében egyre inkább követelménnyé válik a belső berendezkedés demokratizmusa, az emberi jogok érvényesülése s ennek részeként a politikai, az etnikai, a vallási és más kisebbségek egyéni és kollektív esélyegyenlőségének szavatolása. A normális államközi kapcsolatokhoz nélkülözhetetlen bizalom megteremtésében, a megbízható „partnerkép” vagy „versenytárskép” kialakításában mind fontosabb szempont az országok humanitárius teljesítménye”. A Szovjetunió és a többi szocialista ország – köztük hazánk – az átértékelés, a megújulás összetevőjeként egyre nagyobb szerepet tulajdonít a humanitárius tényezőknek.
A hetvenes évektől fölgyorsult a nemzetközi viszonyok demokratizálódása. E törekvések a népek önrendelkezési jogának következetes érvényesítésére, az alá-fölé rendeltség mérséklésére és megszüntetésére, a jól működő összeütközés-kezelő és -csillapító intézmények kiépítésére, a népek, az állampolgárok határozottabb nemzetközi szerepvállalására irányulnak. Európában mindez egyértelműbben jutott érvényre a helsinki folyamatban, a béke- és az emberi jogi mozgalmakban.
Nem ők hagyták el a hazát
A világgazdasági és a belső kihívások nyomására a szocialista országok sorában is terjed az egymás közötti együttműködés megújításának, a gazdasági integráció fejlesztésének igénye. Ez megvalósíthatatlan az egymás iránti bizalom hiányában, ami – megítélésünk szerint – az internacionalizmus minimuma. Néhány szocialista ország kétoldalú kapcsolatait megoldatlan vagy legalábbis megoldhatatlannak tűnő nemzetiségi kérdések, viták, viszályok is terhelik. Ezek kezelése, a problémák nyílt, internacionalista felvetése és orvoslása nélkül más területeken, így a gazdasági együttműködésben sem lehet érdemben előrelépni. A világközvélemény előtt a szocialista társadalmi rendszer hitelének is mindinkább mércéjévé válik a szocialista államok tényleges emberi jogi teljesítménye, illetve a hajlandóság e kérdésekben a nemzetközi együttműködésre. A szocialista államok közvéleménye számára a szocializmus történelmi teljesítményének megítélésében mind döntőbb szerepet játszik a nemzetiségek jogainak szavatolása, a lenini elvek maradéktalan érvényre juttatása otthon és más szocialista államokban. Ennek hiányában nem lehetséges a népek közötti közeledés, kiüresedik az internacionalizmus eszméje. A nemzetiségek jogainak felvetése, problémáik megoldásának sürgetése, a magyar politika higgadt fellépése ezért nem tekinthető szűk látókörű önzésnek, hanem olyan nemzeti érdeknek, amelynek, érvényesítése a szocialista közösség egészének érdekeivel is összhangban van.
Az első világháborút lezáró imperialista békerendszerben kialakult kényszerpálya miatt nem volt, nem is lehetett olyan felelős magyar politikai vezetés, amely elkerülhette volna, vagy akár elkerülhetné bármikor a jövőben, hogy szembenézzen a szomszédos országokban élő magyarság sorsának kérdéseivel, csupán szemlélője legyen helyzetük alakulásának. Ez a magyar belpolitika és nemzetközi tevékenység sajátos metszéspontja, összekapcsolódása és összekapcsolása. E tekintetben a magyar béke- és külpolitika kiindulási alapja az lehet, hogy napjainkban a magyarság nagy tömbjei a jelenlegi országhatárokon kívül élnek, többségükben a szomszédos államokban, akaratuktól, választásuktól függetlenül. Illyés Gyula kifejezésére utalva, nem ők hagyták el a hazát, nekik szabtak más állami fennhatóságot. (Ettől különbözik az ország jelenlegi területén évszázadok óta itt élő, a magyarsággal bizonyos közösséget – de lojalitást mindenképpen – önként vállaló magyarországi nemzetiségek helyzete.) Bár a szomszédos országokban élő magyarok más államok polgárai lettek, nem váltak ki a nemzetből. Ha a határok „el is hagyták őket”, az anyanemzet semmiképpen.
Nemzetközi összevetésben is páratlan helyzet ez. A világ nemzetei közül a magyarság előkelő helyen áll abban a tekintetben, hogy etnikumának milyen jelentős része és az anyanemzet államának politikai határain kívül. A zsidók és azerbajdzsánok közel kétharmada, az örményeknek több mint a fele, az írek közül minden második, az albánok 40 százaléka, s a magyarok egyharmada él más államok területén. Európában a legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbség a magyar, a földrészünkön található nemzetiségek 40 százalékát teszi ki. A mindenkori magyar politikának ezért kategorikus imperatívusza, létparancsa a kapcsolattartás a határokon kívül élő magyarokkal. Biztosítania kell, de legalábbis törekednie kell a világban élő magyarok nemzeti összetartozásának, szellemi integritásának megőrzésére. Mindent meg kell tennie, hogy a nemzeti múlt, a magyar kultúra és szellemiség hordozói ne választódjanak le a magyarság egészéről.
Politikánknak – demokratizmusa, humanizmusa, internacionalizmusa és magyarsága következtében – szolidárisnak kell lennie a szerte a világon élő magyarokkal; nem nézheti tétlenül, hogy magyarsága miatt bárkit, bárhol a világon hátrányos megkülönböztetés érjen. E jórészt tabuként kezelt vagy szégyenlősen érintett kérdésnek megkülönböztetett elvi és gyakorlati jelentősége van. A szomszédos országokban élő magyar nemzetiség problémáinak felvetésében a magyar politika hosszú időn át azért volt visszafogott, mert abból indulhatott ki, hogy a szocializmus önműködően megoldja e kérdést. Hatott ugyanakkor az internacionalizmusnak egy korábbi történelmi szakaszra jellemző felfogása is, amelynek értelmében a közös érdekeiknek mindenkor elsőbbsége van a nemzeti érdekekkel szemben.
Ma a nemzeti és nemzetközi érdekek viszonyát, összefonódását, ütközését árnyaltabban ítéljük meg. A múlt tanulságai megalapozott óvatosságra intették és intik a magyar politikát, nehogy a nemzeti kisebbségek helyzetének felvetése nyomán rossz emlékű revíziós törekvések árnyékai vetődjenek rá. Teljességgel megalapozatlanok azok az állítások, amelyek politikánkat a Horthy-korszak revíziós törekvéseinek folytatásával gyanúsítgatják.
Új összeütközések forrása
A nyilvánosság előtt 1975-ben Helsinkiben áttörést jelentett Kádár János elvtársnak, az MSZMP első titkárának felszólalása, amelyben egyértelműen kifejtette a Magyar Népköztársaság álláspontját. Szólt a magyarság XX. század veszteségeiről, s arról, hogy a magyar politika tudomásul veszi a realitásokat, és békében kíván együtt élni a szomszéd népekkel. Szándékunkat azóta többször is megerősítettük. Nem az esetenként felbukkanó megalapozatlan vádaskodások miatt tatjuk szükségesnek, hogy megismételjük és értelmezzük a magyar álláspontot. Jövőbe tekintő, az értelemre hivatkozó tisztességes magatartásunk mutatkozik meg a továbbra is jellemző reálpolitikai megfontolásokon alakuló, nyilvános visszafogottságunkban, külpolitikai gyakorlatunkban azonban a magyar diplomácia a kérdés elvi fölvetésére, majd egyre határozottabb, világosabb állásfoglalásra, sőt érdekképviseletre törekszik. A Magyar Szocialista Munkáspárt, a kormányzat a rá jellemző megfontoltsággal realitásként fogja fel az ország jelenlegi határait. A Lenin által is minősített történelmi probléma az, hogy az első világháborút lezáró nagyhatalmi döntések a szomszédos népeknek az új államalakulatok megteremtésére irányuló, jórészt megalapozott óhajait (de vezetőik túlzó szerzési vágyát is) más népek – döntően a magyarság – rovására, a politikai megtorlás szándékától is vezérelve, elégítették ki. Így egyes népek önrendelkezési jogát más államok, nemzetek önrendelkezési jogának megsértésével érvényesítették. Ezzel – nyilván nem szándéktalanul – új összeütközések forrását is megteremtették (divide et impera), hiszen ez az új elrendezés gondot okozott a békeszerződés kedvezményezettjeinek is, de nehéz helyzetbe hozta az indokolatlanul odacsatolt nemzetiségeket, valamint a terület- és lakosságcsonkítással sújtott államokat. Nem kis részben ezek a feszültségek váltak a II. világháborúhoz vezető okok forrásává. A történelem tényeinek említése nem a sérelmi politika fölélesztésére szolgál, nem Európa lelkiismeretéhez fellebbez, csupán rámutat a mai gondok eredetére. A nemzetközi közvélemény, a status quo éber őrei elvárhatják a magyar államtól, a magyar néptől, hogy a jelenlegi határokat tényként fogja fel, de azt semmiképpen nem követelhetik, hogy a magyar nép mindezt igazságos döntés nyomán kialakult tényként fogadja el. A magyar állam, a magyar nép számára egyidejűleg és szétválaszthatatlanul meghatározó a Lelia által is megfogalmazott önrendelkezési elv érvényesítése és a területi stabilitásfenntartása. Az európai béke, stabilitás és a közös biztonság szavatolása érdekében mi adottságnakfogjuk fel a határokat. Nem földrajzi elhelyezkedésüknek, hanem funkcióiknaktulajdonítunk elsődleges jelentőséget. A határok jelképessé válásáért, „spiritualzálódásáért” szeltünk síkra; azért, hogy ne elválasztó sorompók,hátlam a népeket összekapcsoló tényezők legyenek. Elvi politikánk igazolása és egyben megerősítése, hogy azok az államok – példának okáért Jugoszlávia –, amelyek a területükön élő nemzetiségek helyzetét demokratikusan igyekeznek rendezni, kezelni, a magyar nemzetiség jogai képviseletének igényét érzékelve nem valamiféle „újjáéledő magyar revansizmust” látnak, emlegetnek; együttműködésünket ezen a területen nem a belügyekbe való beavatkozásnak tekintik, hazánk törekvései mögött nem a nacionalizmus felszítására irányuló törekvést gyanítják, a nemzetiségnek pedig nem a rossz emlékezetű „ötödik hadoszlop” szerepét tulajdonítják.
A valóság a mérvadó
A jelenlegi magyar politika számára az a mérce, hogy az adott állam mennyire biztosítja az ott élő magyaroknak az állampolgári esélyegyenlőséget, milyen mértékben szavatolja a nemzetiségi megmaradásához szükséges feltételeket. Külföldön – még a demokratikusnak tekintett országokban is – sokféle nézőpont, bizonyos tisztázatlanság tapasztalható e kérdés körül. Hazánkban pedig némelyek úgy vetik fel a kérdést: mi indokolja az itt élő nemzetiségek iránti megkülönböztetett figyelmet, a szinte „kivételezett” jogi helyzetet? A korszerű, érdektagolt társadalmakban kialakult demokratikus politikai rendszer számol az eltérő, elkülönülő érdekek objektív tényével, azok intézményi kereteivel, a korlátozott állami központosítás, a szükség szerinti mértéktartó beavatkozás és az ösztönös, autonóm szerveződések, mozgalmak egyidejű létével. Biztosítja, sőt, kívánatosnak tekinti a vallási, az etnikai és a más természetű kisebbségek önálló mozgásterét, bizonyos helyzetekben, esetekben autonómiáját is. Jászi Oszkár életműve a tanúság arra, hogy a liberális-demokratikus társadalomszerveződés szoros kapcsolatban áll a nemzeti-nemzetiségi azonosság kifejeződésének feltételeivel. A történelem azonban azt bizonyította, hogy ez a fajta demokrácia önmagában még nem szavatolja, hogy a népek, népcsoportok, nemzeti kisebbségek meg is őrizhessék önnön arculatukat, mivel a nemzetiségi önazonosság megőrzésének szükséges, de nem elégséges feltételét nyújtja. Nem elégséges feltételét többek között azért, mert a többségnek, „a nagyobb tömegű mozgó testnek” mindenkor van húzóereje, szívóhatása, „túlsúlya” a kisebbségekkel szemben. Ahhoz, hogy ez az „öntudatlan”, objektív, egyneműsítő hatás ne járjon a kisebbséget sújtó következményekkel, a demokrácia általános esélyegyenlőségén túl további sajátos biztosítékokra van szükség. A többség akaratlan-akaratlagos szívóhatását csak a kisebbségek egyéni és kollektív „többletjogai” ellensúlyozhatják, ami egy szigorúan vett logika értelmében látszólag magának a demokráciának a „megsértése”. A marxi dialektika szerint ez az egyenlőtlenség adja a tényleges esélyegyenlőséget. E „többletjogok” szavatolása viszont feltételezi a tudatos politikai akaratot és a jó értelemben vett beavatkozást. Ez megint az önszerveződés, az „aqutomatizmus” korlátozásának tűnhet (bár a XX. században úgynevezett spontán mechanizmusok egyre kevésbé léteznek tisztán, önmagukban). Sajátos paradoxon: a modern társadalmak általános demokratikus viszonyai között a nemzetiségi és más természetű kisebbségek önszerveződését éppen a tudatos politikai közbelépés nyomán létrejött jogi biztosítékok szavatolhatják, teremthetik meg. Ahhoz, hogy az etnikai többség mérsékelje önmagát, a jogi rendezés állandó felülvizsgálatára, a hatalmi szervek – például a parlament – ellenőrzésére, a működő, józan bel- és külpolitikai közvélemény erkölcsi visszatartó vagy elítélő erejére is szükség van. (A tömeges józan önmérsékletre ma még ritkán van példa. Saját történelmünket nézve, az ellenőrzés szükségességére figyelmeztet a XIX. század második feléből az, hogy az Eötvös-féle nemzetiségi törvény pozitív elemeinek, elveinek következetlen végrehajtása, esetenkénti durva megsértése ellenére sokáig nem az elmagyarosítás volt a jellemző, hanem az említett „szívóerő” következtében az önkéntes elmagyarosodás. A politikai hiba éppen az volt, hogy a magyar állam nem tett eleget a „szívóerő” ellensúlyozására.
Más társadalmi folyamatokhoz képest a nemzetiségek és mindenféle kisebbségeik tényleges demokratikus jogai szavatolásának differentia specificája a viszonylagosan erőteljesebb politikai közbelépés szükségessége. Ezért fogalmazódik meg a tárgyilagos magyar politikai írásokban az a tétel is, hogy a nemzetiségek jogegyenlőségének kérdését sohasem lehet lezártnak, megoldottnak tekinteni. Ez persze nem azt jelenti, hogy az alapelveket, az intézményi kereteket állandóan változtatni kell – bár időről idő- re azok hatékonyságát is felül kell vizsgálni –, hanem a jogok tényleges érvényesülését, társadalmi hatékonyságát kell folyamatosan ellenőrizni. Ezért egyetlen ország nemzetiségi teljesítményét sem lehet az alkotmány, az elvek, a netán felcicomázott politikai nyilatkozatok alapján megítélni; egyedül a tényleges helyzet, a valóság lehet mérvadó.
Hosszú távon tarthatatlan
A politikán, a gazdaságon, a kultúrán túlmenően a kisebbségi lét bizonyos fajta kisebbrendűségi érzéssel, sőt, szorongássalis terhes lehet. Különösen így van ez akkor, amikor egy népcsoport az önrendelkezési elv megsértésével, megkérdezése és egyetértése – például népszavazás – nélkül került az adott államkeretek közé.
Nem kerülhető meg az a kérdés sem, hogy a többségnek miért érdeke a nemzetiségek fennmaradása, sőt, megkülönböztetett kezelése. Történelmi tapasztalatok bizonyítják, hogy az állam biztonságát, egységét nem veszélyeztetik, ellenkezőleg: egyenesen erősíthetik azok a nemzetiségek, amelyek önálló politikai érdekvédelmi szervezeteik, anyanyelvük és saját kultúrájuk ápolása, az anyanemzettel való kapcsolattartás eredményeként nem érzik magukat fenyegetve nemzetiségi létükben.
A sokarcúság, a sokszínűség minden emberi közösséget gazdagabbá tesz. A magyarországi kultúra egésze csorbulna a szentendrei szerbek, a budai németek, a békési szlovákok, a méhkeréki románok teljesítménye nélkül. Az államalkotó többségi nemzet olyan pótlólagos, kiegészítő eszközökkel gazdagodik nemzetiségei által, amelyek más országokkal a politikai, a gazdasági, a kulturális kapcsolatépítés, a kölcsönös szóértés fontos hordozói lesznek. Miként a demokrácia mindenkor több költséget és időt igénylő érdekegyeztetést feltételez, mint az autokrata döntéshozatal, éppúgy a soknemzetiségű államalakulat belső egyeztetése, „lelki egyensúlyának” biztosítása fáradságosabbnak, nehezebbnek tűnhet, mint a népesség mesterséges, erőltetett egyneműsítése. A homogenizálás esetenként olyan ellentéteket termel ki, amelyek miatt korunkban az effajta „megoldás” sikere több mint kétséges. Történelmi példák mutatják, bár a régi, „barbár” időkben sikerült népeket beolvasztani – ennek árát, kárát fölmérni nem lehet –, a XX. században a személyiség méltóságának erősödésével, az etnikai újjászületés, az egyre erősödő demokratikus világközvélemény hatására, az emberi jogok érvényesülésének nemzetközi számonkérése nyomán egyre több a biztosítéka annak, hogy a rejtett vagy durván nyílt asszimiláció, beolvasztás, felszámolás hosszú távon tarthatatlan. Mindezek ellenére szűkebb és tágabb környezetünkben egyaránt megfigyelhetők az állampolitika rangjára emelt erőszakos beolvasztási, egyneműsítési törekvések. Történelmi példák és napjaink tapasztalatai mutatják, hogy az anyanyelven szólás jogának, a területi-politikai jogoknak a korlátozása, a nemzetiség oktatási-művelődési hálózatának leépítése, egy folyamatos erkölcsi-politikai nyomás nem feltétlenül eredményezi a nemzetiség fölmorzsolódását, sőt, az önszerveződés bizonyos elemi lehetőségeinek esetében a nemzetiségi összetartozás érzését erősíti. A nemzetiségi lét alapjainak lebontása, a demokratikus nemzetközi környezet hiánya, illetve az anyanemzet támogatásának hiánya viszont fokozatosan szükségszerűen elbizonytalanodáshoz, közönyös befelé forduláshoz, a nemzetiség önazonosságának feladásához vezethet. A tartásában megroppant nemzetiség, illetve annak egyedei nem lesznek lojálisak az államhoz, nem vállalják nemzetiségüket sem, hanem emberi méltóságuk és puszta létük megőrzése érdekében növekvő számban menekülnek el szülőföldjükről. E fordulat csak látszólag és ideig-óráig jelenthet „megoldást” a többségi nemzetnek. A nemzetiséget megillető sajátos, demokratikus jogok megvonása, az évszázados együttélés szálainak szétszaggatása hosszabb távon a többségi nemzetet is súlyos és méltánytalan helyzetbe hozza.
Kényes lélektani egyensúly
Bibó István A nemzetközi államközösség bénultsága című tanulmányában árnyaltan elemzi e „kényes” kérdést. Szükséges egyrészt, hogy a többségi állami hatalom figyelembe vegye és tolerálja a kisebbségek „megosztott lojalitását”’, s e kettősség ellenére is biztosítsa a megkülönböztetés nélküli, egyenlő bánásmódot, a kisebbségi többlet jogokat, s önként lemondjon a túlbuzgó hazafiság látszatának erőltetéséről. Másrészt a kisebbségi lakosságnak is tudatában kell lennie annak, hogy a megkülönböztetés nélküli bánásmódért, a reális kisebbségi jogokért korrekt állampolgári lojalitással tartozik. Az esetleges anyanemzetnek is mindenkor korrekt magatartást kell tanúsítania. Ezt nevezi, a szakirodalom „igen kényes lélektani egyensúly”-nak.
Az az államhatalom, amelyik a nemzetiség illojalitásától tart, elsősorban belső körülményeit, demokráciája mértékét, a tényleges esélyegyenlőtlenséget vegye górcső alá, s ne kifelé mutogasson, ne külföldi felbujtásra hivatkozzon. Lenin a nemzetek önrendelkezési jogáról, a kisebbség lehetséges magatartásáról, az úgynevezett „kockázati tényezőkről” világosan és egyértelműen szólt: „Minél közelebb áll valamely állam demokratikus rendszere a különválás teljes szabadságához, annál ritkábbak és gyengébbek lesznek a gyakorlatban a különválásra való törekvések…”
Világosnak tűnő következtetés tehát: a nemzetiség létének be- és elismerése nem állampolitikai döntés függvénye, nem a nemzetiség irányában gyakorolt kegy; a nemzetiség léte objektív valóság – letagadni vagy elhallgatni enyhén szólva felelőtlenség.
A kérdés a nemzetközi és a hazai politikai életben az egyik legvitatottabb. Az ok egyrészt a nemzetközi jog hézagaiban, másrészt a nemzetek közösségének életét szabályozó politikai elvek tisztázatlanságában, intézményeinek hiányosságaiban rejlik. Mindez visszanyúlik a második világháborút lezáró békeszerződésekhez, amelyek a konfliktusokat a versailles-ihoz hasonlóan rendezték, de – attól eltérően – nem tartalmaznak „kisebbségvédelmi” nemzetközi jogi kötelezettségeket. Az ENSZ okmányai és más nemzetközi dokumentumok sem szabályozzák – s főként nem kötelező jelleggel – egyértelmű jogi eszközökkel a nemzetiségi kérdést. Fontos politikai, de kevésbé jogi, normatív szerepe van a helsinki záróokmánynak, főként a VII. alapelvnek, amely kimondja: „A részt vevő államok, amelyeknek területén nemzeti kisebbségek vannak, tiszteletben tartják az ilyen kisebbséghez tartozó személyek jogait a törvény előtti egyenlőségre, maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetőséget, hogy ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és az alapvető szabadságjogokkal, és ily módon is védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit ezen a téren.”
A helsinki folyamat utótalálkozóin és szakértői értekezletein is, tehát e rendkívül fontos politikai fórumokon következetesen képviseltük és lehetőség szerint érvényesítettük álláspontunkat a nemzetiségi jogok kérdésében. Különösen fontos, hogy partnereket találtunk ezekben az intézményes keretekben is a nemzetiségek kollektív jogait megfogalmazó dokumentumok kimunkálásához, amelyek előmozdították a nemzetiségi kérdés megnyugtató rendezéséhez szükséges politikai és jogi biztosítékok megteremtésének folyamatát. A szabályozás jelentőségét azonban nem szabad túlbecsülnünk, hiszen komoly, felelős ország részéről a belső jogi szabályozás is elegendő, „felelőtlen kormány részéről a nemzetközi kötelezettségvállalás sem ér sokat”.
A nyolcvanas években a magyar politikusok megnyilatkozásaiban, némely politikatudományi munkákban kezd kikristályosodni: a nemzetiségek helyzetének rendezése annak az országnak a joga és felelőssége, amelyben a nemzetiségek élnek. Ilyen értelemben, de csakis ilyen összefüggésben lehet a nemzetiségi kérdés a belügy. A nemzeti szuverenitás hangoztatása, a hivatkozás a be nem avatkozásra mindaddig érvényesnek tekinthető elv, amíg egy állam cselekedete nem érint más országokat. A gazdasági tevékenység is mindaddig kizárólag a nemzeti szuverenitás fennhatósága alá tartozik, amíg például a környezetszennyezés át neml épi az országhatárokat. Ezért nem tekinthetők a nemzetközi hatású nemzeti folyamatok kizárólag belső ügynek.
A kölcsönös függés és objektív egymásrautaltság körülményei között törvényszerű, hogy a szuverenitás gyakorlása is feltételezi a nemzetközi összefüggések figyelembevételét. Ebben az értelemben a nemzetiségek helyzete sorsa sem tekinthető az adott állam kizárólagos ügyének, már csak azért sem, mert bizonyos esetekben, adott történelmi körülmények folytán létfeltételeik, pályájuk, közérzetük, esélyegyenlőségük vagy egyenlőtlenségük, kapcsolattartásuk kihat az anyanemzetre – amikor van anyanemzet –, de mindenképpen kölcsönhatásban áll az egész nemzetközi környezettel. Ily módon a kisebbségek jogait szavatoló belső állami kötelezettségvállalás is a „nemzetközi államközösség’ egyensúlyának része.
Magasabb szintű vitakultúra
A magyar politika tehát a tényekre, a valóságra épít. A szomszédos országokhoz fűződő viszonynak központi, de nem kizárólagos eleme az ott élő magyar nemzetiség helyzete. Nem tekinthető zavartalannak, barátinak azaz államközi viszony, amelyet súlyosan megterhelnek a magyar nemzetiséget érő sérelmek. Aránytévesztés lenne azonban, ha a kapcsolatokat kizárólag az illető magyar nemzetiség sorshelyzete szemszögéből vizsgálnánk. A kapcsolatok nemzetiségi és egyéb összetevői közötti viszony ezért nem alá-, hanem mellérendelő jellegű. Különösen fontos, hogy szomszédainkkal megteremtik a közös biztonságot, hogy egyik nép fejlődését se zavarja a vélt vagy valós fenyegetettség érzése.
A szomszédos országokban élő magyarság helyzetének differenciált megítéléséhez tudni kell, hogy országonként eltérőek a történelmi adottságok, más és más az ott élő magyar nemzetiség lélekszáma, belső összetartó ereje, a magyar történelemben és kultúrában játszott szerepe, mások az egyes államok etnikai adottságai, a kétoldalú kapcsolatok, azok történelmi „megterheltsége” stb. A magyar politika ezért a magyar nemzetiségeknek biztosított egyéni és kollektív kisebbségi jogokat, a kulturális önszerveződés, az anyanyelvi oktatás, a közigazgatásban való nyelvhasználat, politikai érdekvédelem, az anyanemzettel való egyéni és szervezett kapcsolattartás, az anyanyelvű vallási élet lehetőségeit, feltételeit nem tértől, időtől, adottságoktól elvonatkoztatva szemléli. Magyarország nem kíván méltatlan, történettudományi mezbe bújtatott, de aktuálpolitikai indítékú romantikus eredetvitákban, még kevésbé vádaskodásokban részt venni. A múlt tisztázása a történészek, a szakemberek feladata. A szomszédos népek történelme tragikus kereszteződéseinek, ütközéseinek ismeretében nem is hisszük, hogy a különböző országok történészei a közeljövőben egyformán ítélnék meg az eseményeket, folyamatokat. Ez természetes is. Azt azonban mindenképpen szeretnénk elérni, hogy a szükségszerű, lehetőleg tárgyilagos történelmi-szakmai vitákban senki se lássa egymás létének a megkérdőjelezését, lebecsülését, a múlt rossz emlékű politikai céljainak követését. S noha úgy tetszik, aligha érhető el egyhamar – mégis rendkívül nagy szükség lenne magasabb színvonalú vitakultúrára a Duna völgyében, lényegesen nagyobb türelemre egymás sajátosságai iránt, vagyis: kölcsönös megértésre. Nagyobb türelemmel és megértéssel a kettős vagy többes kötődéseket is elviseljük. A szomszédos országokban élő magyarok szerintünk hármas kötődésben élnek. Először is a magyar nemzetiség egészében, sorsában szervesen kötődik az államalkotó többség országépítő munkájának sikeréhez, hiszen ez meghatározza egyéni és közösségi boldogulását. A nemzeti többség munkájával, sikerével, esetenként sikertelenségeivel is oly mértékben azonosulhat a kisebbségi magyar, amilyen az egyéni és kollektív (nemzetiségi) jogainak tényleges foka. Az egyént ugyanakkor természetesen erős érzelmi szálak – a közös múlt, kultúra és a nyelv tényezői – fűzik saját nemzetiségéhez. A magyar nemzetiség iránti egyéni elkötelezettség egyben átvezető kapocs a harmadik kötődéshez, a magyar nemzethez való tartozáshoz. Kétnyelvűségükből, kétkultúrájúságukból is fakadóan a magyar nemzetiségek sajátos módon kötődnek egyszerre a magyarsághoz és ugyanakkor a velük egy államszervezetben élő többségi nemzethez. E hármas kötődés természetesen még ideális esetben sem mindig mentes a belső konfliktusoktól, de ezek a feszültségek oldhatók, kezelhetők.
Humanista rendezés
A szomszédos országokban élő magyarok döntő többsége évszázados településein él; az állami fennhatóságtól függetlenül is ez a szülőföldje, a hazája. A magyar politika azt tartja kívánatosnak, hogy a hármas kötődés erőterében a nemzetiségek őseik földjén találják meg személyes és közösségi boldogulásukat. A kivándorlás, az áttelepülés más országokba nem nyújthat megoldást egész közösségeknek – még ha az egyes emberek esetenként rá is kényszerülnek. Nem helyeselhetjük, hogy a magyar nemzetiség a feszültségek szorításától tömegesen menekülve kilépjen történelmi közegéből, s kivándoroljon, hogy a határon túli magyar elhagyja saját sorstársait és áttelepüljön. Felelősen, népben-nemzetben gondolkodók határainkon innen és túl még jogos sérelmek esetén sem tanúsíthatnak olyan magatartást, amely a korlátozó folyamatok fékezése, az együttélés türelmes helyreállítása, a kölcsönös megismerésben lévő fehér foltok szívós felszámolása helyett a „menekülési ösztönt” erősíti. Az elszakadás a szülőföldtől a kiszakadás a nemzetiségből és a környező népekkel való együttélésből csökkenti az egymásra találás esélyét egy nyugodtabb világban; mennyiségi és főként minőségi veszteséget jelent az ott maradó magyarság, de az adott állam számára is. Személyes fenyegetettség, belső emberi válság vagy más nyomós ok indokolhatja ugyan az egyén döntését az ország végleges vagy átmeneti elhagyására, ami azonban változó körülmények esetén nem zárhatja ki a szülőföldre való későbbi visszatérést sem. Különösen fontos, hogy a nemzeti kisebbséget ne ragadja el a magára hagyottság, a reménytelenség, a jövőhiány sötét érzése, hanem mindenkor maga mögött érezze az anyanemzetet, érezze annak törődését és gondoskodását, és tudva tudja, hogy figyel rá a demokrata, humanista, internacionalista világközvélemény.
A Magyar Népköztársaság döntően a kétoldalú diplomáciai kapcsolatokat tartja e kérdések korrekt, baráti megvitatása fő csatornájának, hiszen elsősorban az érintett többségi államalkotó nemzet képviselőivel kell szót értenünk. Minden kölcsönös történelmi sérelem, jelenbéli gond ellenére meggyőződésünk: nincs elvi akadálya a kérdések humanista és – szocialista szomszédaink esetében – internacionalista rendezésének. Magatartásunkat ezért mindenkor a határozottság és a higgadtság igénye hatja át egyszerre. Felelősségérzetünk nemzeti önbecsülésünkből, a népek egymásra találásának őszinte vágyából, internacionalizmusunkból fakad. Elveinket, törekvéseinket az elmúlt években kifejtettük a helsinki folyamat rendezvényein, az ottawai emberi jogi, a berni családegyesítési szakértői értekezleteken, a budapesti kulturális fórumon és a bécsi utótalálkozón is. Álláspontunkat egyértelműen leszögeztük. A szakértői és a szélesebb nemzetközi közvélemény pontosan meg is értette indítékainkat. Szándékaink, problémafelvetésünk tisztességét tanúsítja, hogy nem hagytuk magunkat belesodorni az itt is fölsistergő, ám szerencsére e fórumok közfigyelmének perifériájára szoruló – személyeskedő, terméketlen vádaskodásokba, hiszen céljaink, törekvéseink annyira világosak, hogy nem kell mindenkor polemikusan kitérnünk bizonyos konkrét részletekre is. Célunk egyébként sem az, hogy gondjainkat „nemzetköziesítsük”, hiszen a konkrét ügyek megoldásához a kétoldalú megegyezések vezethetnek. Nemzetközi fellépésünk hitelét, erkölcsi fedezetét folyamatosan változó, bővülő, tovább fejlődő hazai nemzetiségi gyakorlatunk adhatja csak meg. Ez részünkről a belső demokratizálásunk szerves része, bármiféle kisebbséggel szembeni türelem megnyilvánulása. Az elmúlt évek gyakorlatának szellemében, a nemzetiségek egyéni és kollektív jogainak határozott képviselete, az érdemi kezdeményezés, e kérdések folyamatos szerepeltetése a nemzetközi fórumokon a jövőben is feltétlenül alapvető külpolitikai céljaink közé tartozik.
A külpolitika „társadalmasítása”
Nem kétséges tehát: a párt és a kormányzat az utóbbi években egyre inkább vállalja a szomszédos országokban élő magyarság sorsának, gondjainak figyelemmel kísérését, érdekeinek megjelenítését. Levonta a régebbi időszakok bizonyos visszafogottságának tanulságait, tevékenységét aktivizálja. Nem kívánja azonban mellőzni, mert nem is nélkülözheti a társadalom legkülönbözőbb területein felgyülemlett, tiszteletre méltó és tanulmányozást érdemlő idevágó tapasztalatokat, ismeretanyagot. Építeni kíván, egyre inkább, a lassan mozgalommá terebélyesedő állampolgári kezdeményezésekre, tettrekészségre, cselekedetekre. Mind nyilvánvalóbb, hogy a magyar külpolitika jelentős tartalékokat – önmaga megújításán túl – elsősorban társadalmi bázisának erősítésével, a külpolitika „társadalmasításával”, további demokratizálásával tárhat föl. Ez a törekvés egybeesik a szocialista demokrácia kiszélesítésének szándékával is: konkretizálja azt a társadalmi élet egyik szeletére, a nemzetközi kapcsolatrendszerünkre.
A társadalmasítás a nemzetközi életnek azokon a területein lehetséges, ahol az emberi kapcsolatoknak, a humanitárius tényezőknek nagyobb szerepük van. Ilyennek látszik többek között a nemzetiségek problémáinak gondozása. Ez valamennyi érdekelt állam számára többszörös haszonnal jár, gazdagíthatja a hivatalos külpolitika eszköztárát az emberi kapcsolatok búvópatakrendszerével, hozzájárulhat különböző pólusokon a kölcsönös bizalmatlanságok, előítéletek oldásához, a közös cselekvés erősítéséhez, a szunnyadó, jó irányú nemzeti energiák, előítélet-mentes gondolkodás felszabadításához. A társadalmi erők nem központosított, de mégis egyeztetett összefogása, a külpolitika nyíltságának fokozása, a fő elvi irányok együttes kialakítása, az intézményi keretek korszerűsítése, kiszélesítése elengedhetetlen tennivalóink sorába tartozik. Mindez megszüntetné a mostani párhuzamosságokat, szétforgácsoltságokat. Ugyanakkor megengedhetetlen és nagy károkat okoz, ha a magyar nemzetiség ügyét egyes személyek, szervezetek taktikai megfontolásoknak, túlzott önérvényesülési törekvéseiknek rendelik alá. A cselekvés demokráciája, a felelős jelenlét, a bevonás intézményes kereteinek megteremtése, az egyenrangú részvétel a nemzeti alapkérdések megvitatásában és megoldásában – ez a legfőbb „fegyelmező” erő. Az előrelépés másik alapfeltétele a nemzettudat „ápolása”. Ehhez azonban egyrészt elengedhetetlenül szükséges a cselekvő, nyílt szolidaritás a nemzeti kisebbségekkel, s a gondok felelős, józan megvitatása – már csak a fölös, terméketlen és akaratlanul is ártó indulatok mederben tartása érdekében is. Másrészt, ha a szomszédok némelyikénél heveny, túlfűtött indulatok sisteregnek, nekünk akkor is belső tartásra, higgadtságra kell törekednünk. Sértésre ne sértéssel, nacionalizmusra ne nacionalizmussal válaszoljunk. Ehhez is önbecsülésen alapuló, korszerű nemzettudatra van szükség. Vagyis nemzettudatunk ,,karbantartása” és a határozott, kulturált kiállás a magyar kisebbség mellett egymást nem keresztezik, hanem ellenkezőleg, egymást kölcsönösen föltételezik.
*
A nyíltság és nyitottság jegyében fogant írásunk a társadalmi vitákban kikristályosodó gondolatokhoz kíván néhány megközelítéssel hozzájárulni. Célja nem lehet tehát végső, megfellebbezhetetlen igazságok kimondása. Feladata az, hogy a vázolt gondolatsorral felelős eszmecserét indítson a magyar társadalomban.
Arra törekedtünk, hogy felhasználjuk és tövözzük a magyar haladó gondolkodás néhány eredményét, észrevételét és javaslatát. Szándékunk nyílt és tisztességes. Ez persze nem óvhat meg bennünket attól, hogy némelyek kiforgassák szavainkat, szándékosan eltorzítsák, félremagyarázzák gondolatainkat. Nekünk azonban akkor is a józan, jóhiszemű, jóindulatú, a Duna-völgyi népek egymásra találását őszintén óhajtó erőkre kell építenünk.
Megjelent a Magyar Nemzet LI. évfolyama 37. számában 1988. február 13-án.
A szerkesztő megjegyzése
A korszakos, úttörő, sokáig sokat idézett dokumentumértékű tanulmány mai olvasásához nyilván figyelembe kell venni az akkori politikai és fogalmi keretet – elég arra gondolnunk, hogy a magyar rendszerváltozás erjedésének évében, 1988-ban milyen viszonyok voltak a csausiszta kemény diktatúra, a „nemzeti homogenitás” Romániájában. Tény, hogy Magyarországon a problémafelvetés ilyen keretben, ilyen magas szinten és színvonalon a nemzetiségi kérdésre: érzékeny baloldali értelmiségiek érdeme. Napjainkban pedig a nemzetiségi kérdés és politizálás tájainkon választási kampánytéma – a fenti tanulmány ilyen szempontból is aktuális.
Ugyanakkor érdemes felidézni néhány utólagos fejleményt a nemzetiségi kérdés vonatkozásában.
1992. december 18-án fogadta el az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló nyilatkozatot. A nemzetközi jogi és társadalmi szempontból is mérföldkövet jelentő döntésre emlékezve 1995 óta minden évben december 18-án ünnepeljük a nemzetiségek napját.
A rendszerváltás után az első, szabadon választott Országgyűlés 1993-ban fogadta el a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényt, amely széles körűen biztosította a Magyarországon honos nemzeti és etnikai kisebbségek jogait és lehetővé tette, hogy helyi és országos kisebbségi önkormányzatokat hozzanak létre.
A 2012. január 1-jén hatályba lépett Alaptörvény XXIX. cikke kimondja: „A Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők.” Minden magyar állampolgárnak, aki valamelyik nemzetiséghez tartozik, joga van önazonossága szabad vállalásához és megőrzéséhez. A Magyarországon élő nemzetiségeknek joguk van az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, saját kultúrájuk ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz.
Az Országgyűlés 2011. december 19-én alkotott a nemzetiségekről sarkalatos törvényt, amely a korábbiaknál több jogot biztosít a Magyarországon élő nemzetiségeknek. A nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény már szóhasználatában is változást jelez, megszüntette a nemzeti és az etnikai kisebbség fogalmát, helyükbe egységesen a nemzetiség kifejezés lépett.
Az alaptörvénnyel egy időben hatályba lépett nemzetiségi törvény értelmében „nemzetiség minden olyan – Magyarország területén legalább egy évszázada honos – népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely a történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul”.
A nemzetiségek a magyar politikai közösség részei, államalkotó tényezők. A nemzetiségek által létrehozott kulturális értékek Magyarország kulturális örökségének szerves részei, a nemzetiségek sajátos egyéni és közösségi jogai alapvető szabadságjogok.
A törvény értelmében a Magyarországon őshonos tizenhárom nemzetiség: bolgár, görög, horvát, lengyel, német, örmény, roma, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén, ukrán. (Forrás: szentgotthard.hu)