Eszembe jutott egy vita, aminek zsenge oktató koromban a középiskola tanárijában voltam tanúja; tanulságul mesélem el egy olyan állapotra, amikor különben normálisnak mondható emberek összeszólalkoznak, gyűlölködve gyalázzák egymást, de közben alig várják a mentő beavatkozást, amely kibékíti őket, hogy megnyugodva tegyék tovább a dolgukat.
Arra már nem emlékszem, rég volt, talán nem is lényeges, hogy min veszett össze két tanár, hogyan alakultak ki mögöttük a táborok, de az éles hangváltásra (azóta is megmaradt bennem, hogy románul tehetségesebben kiabálnak, magasabb hangregiszterben, fejhangon a kasztrált-tenorig elmenően), a reménytelenség érzésére, hogy ennek sose lesz vége, ilyesmikre jól emlékszem.
Amikor már jóformán csak indulatszavak röpködtek, a hülyézésnek a románban kimeríthetetlen változataival – timpitule!, mondta az egyik tanügyi kadáver, tembel ce esti!, így a másik –, szót kértem.
Jóformán ketten nem vettünk részt a szócsetepatéban, a nyugdíjközeli finom kis törékeny igazgató asszony, meg jómagam, a legfiatalabb domn profesor, és előbbi megadta a szót utóbbinak.
Azt mondtam, a lényegre korlátozva, hogy ne feledjük: akárhogy tekintjük az embereket (esetünkben a tantestületi tagokat), mindig lesz köztük valami, ami örökre összekapcsolja őket, ami sohasem változik – mert ilyenek vagyunk. És még azt is mondtam, hogy tulajdonképpen mindkét tábornak s vezérkosának igaza van.
Mondom, az volt az érzésem, hogy miután lelki és főleg szellemi muníciójukat kimerítették, már úgyis alig várták, hogy abbahagyhassák. Szavaimnak nem várt hatása volt: egyből elcsitult a veszekedés, a kollégák zavartan, csendesen kezdtek tenni-venni maguk körül, talán egy sóhaj is elindult, végül jött a megmentő, nekem mindig kedves becsengetés, s osztálynaplóval a kezében ment mindenki órát tartani, a matektanárnál mintha tánclépéseket lehetett megfigyelni.
Hazafelé menet – egyfelé laktunk, az erdélyi kisváros „rózsadombi” negyedében, igaz, én vaságyas internátusban, de a kilátás onnan is szép volt, akkor – az igazgatónő megkérdezte, gyakorolni szoktam-e az ilyesmit. – Dehogyis, mondtam, az ilyesmit nem lehet tanulni, begyakorolni, ehhez érzék, született tehetség kell… Elnevette magát, és megsimogatta az arcomat. Abban a félórában tegezett: – Fiam, sose változz meg. – Ígérem, igazgatónő, válaszoltam lelkesen, s a pártatlan külső megfigyelő nálam is tánclépésekre történő kísérletet obszerválhatott volna.
– Na de mi volt az, mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy mindkettejüknek igaza van? – Hát arra, hogy az egyik timpit, a másik meg tembel. – Így beszél egy fiatal tanár idős kollégáiról? – kérdezte nevető szemekkel. – Nem, így beszél két idős tanár egymással – feleltem.
Elgondolkodott. – És ezt még el sem mondhatom nekik… No és mi volt az, amit olyan szépen fejeztél ki, hogy az emberek között mindig van, mindig lesz valami, ami sohasem változik? A szeretet? – A korkülönbség, doamna.
A fenti történet úgy jutott eszembe, hogy az újabb román kormányválságról akartam írni, de nem tudtam, mit. Amíg látjuk ezeket a „vitákat”, amíg ilyen miniszterelnökünk és ilyen egészségügyi miniszterünk van, képtelen vagyok egyebet mondani róluk, mint azt, hogy mindkettőjüknek igaza van.