Nyitott kapukat dönget és falra hányja a borsót (néha), aki újfent megszólal a közízlés frontján. A nyitott kapu ez alkalommal az a nyilvánvaló tény, hogy közterekre, tömbháznegyedek közé igazi művészi munkák, egyszerűbben: jó szobrok kellenek. A falra hányt borsó pedig az a néhány száz cikk (néha), amely sajtónkban megjelent.
A falak, ahová a fentebb említett borsót hányták, ott nyújtóznak – önmagukban impozánsan – Marosvásárhely egyik új negyedében, amelyet többek között gyengécske, de jó szobrokkal is díszítettek. Az egyik ilyen Puskás Sándor Tavaszcímű hegesztett fémszobra, egy fiatal nőt ábrázol, aki tálat tart a magasba. A szobrot az egész országban – gyanítom a határokon túl is – ismerik, a lakóbizottság (amely viszont bizonyára méltán híres a maga falai között) mégis komoly vita tárgyává tette a tálat magasra emelő alakot. Igaz, óvatosabban kezdték, bizonyára nem akarták kiélezni a helyzetet. Előbb, esztétikusabbá kívánván tenni a szobrot, a tál köré deszkából valami virágtartófélét eszkábáltak, és volt olyan is, aki később szorgalmasan öntözte a virágokat. A szobor előtti kis vizesmedence eközben gumiabroncsokkal, fél pár cipőkkel és sörösüvegekkel telt meg. Ez ellen senki nem emelt szót, legfeljebb a szobor, miközben a gyomos virágokat tartotta az eredeti tál helyett, de a szobrok panasza halk, különben is tudjuk róluk, hogy sohasem nevetnek.
Telt-múlt az idő, szépült a negyed, gyerekek születtek és felnőttek, „tavaszok jöttek, tovaszóltak“, mintha a költői sorok szerinti utasítást követnék. Aztán elkövetkezett újra a tömbházgyűlések virágzó időszaka. A negyedszépítési munkálatok során – amelyek valóban igen dicséretes dolgok – újra szóba került a szobor. Dörgések és villámlások közepette. Mert elcsúfítja a környéket és „Hiába neveljük mi erkölcsösen a gyerekeket otthon, hogyha a házból kijőve azt a faras-melles asszonyt látják!“ És így tovább.
Nem tudom, milyen határozatra szánta el magát a szoborellenes párt, odáig még nem jutottak azonban, hogy nyilvánosan ledöntsék, mert a Tavasz most is ott áll régi helyén. Minden jel szerint vannak olyanok is, akiknek tetszik és ügyelnek reá.
Ha egy óvatlan pillanatban azonban mégis eltűnne, fölmerül a kérdés: mi kerüljön helyébe? Veteményeskert, fagylaltos bódé, parkolóhely vagy egy kerti törpe? Jómagam mint illetéktelen, ez utóbbit javasolnám.
Meggondolásom alapját az képezi, hogy szobor helyére azért mégis inkább szobor illik. És ha már a nagy házak közé kerül — ez a kerti törpe legyen aztán igazán nagy.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 32. számában 1973. augusztus 10-én.