Valamikor nagyon egyszerűen és érdek nélkül tudtam sírni. A legjobb az volt, amikor kiültem a járdaszélére, egyik kezemből a másikba csorgattam a homokot, és vártam a szánakozókat. Egyszer, a külvárosi utca alsó feléről cigányasszony alakja jelent meg, pont olyan volt, mint a többi jó néhány, akikkel ijesztgettek: „ha sírsz, elviszen a zsákjában”. Tudja a csoda, miért, akkor nem szaladtam el. Fáradtan közeledett, csak két kiszikkadt lábát láttam magam előtt, olyan volt, mintha terhével együtt állandóan valamilyen kegyetlen sziklában akart volna gyökeret ereszteni. Körülnézett, aztán megkérdezte: „Hát te meg minek sírsz?” Én profán egyszerűséggel válaszoltam: „Éhes vagyok.” Még egyszer körülnézett, belenyúlt gyermekrabló zsákjába és elővett egy darab kenyeret, majd szinte félénken nyújtotta, tolta felém. Elvettem. Ő megkönnyebbülve ment tovább. Elcsendesülve nézegettem a kenyeret, semmiben sem különbözött attól, amit Nanyó adott a pityókaleveshez, miközben azt mormolta: „Istentagadók, istentagadók, apád is úgy fog járni, mint a nagyapád, aztán éhen veszünk.” Nézegettem a kenyeret, s talán éppen az volt számomra gyanús, hogy pont olyan, mint amilyent mi szoktunk enni. Biztosan megmérgezte, gondoltam bölcsen, és eldobtam.
A talponállókban mindennap végigvonul egy cigányasszony, szerencsétlen képet vág, és végső aduként mindig megbillenti karján gyerekét, aki olyan bölcs, szomorú és mindentudó mosollyal néz a világra, mint egy filozófiaprofesszor. Ahogy vannak olyanok, akik rendszeresen vásárolnak sorsjegyet, úgy adnak mások már szinte beidegződött mozdulattal neki néhány bánit. Egy alkalommal szolgálaton kívüli, jó hangulatban levő hatósági ember kérdezi ki, ott helyben, a talponállóban: „Hovavalósi vagy, Máriskó?” „Karácsonyfalvi, csókolom a kezit.” „Ne hazudj, a karácsonyfalviak mind milliomosok.” „Ő nem, instálom.” „Mennyi pénzed van?” „Ennyi né” – mutatja a marék aprót. „Na, add csak ide a zsebkendődet”… A cigányasszony, mint a gyík, kisirül az ajtón. Karácsonyfalva. A népdalban annyit emlegetett szőke Nyárád partján. Jó kétórányi gyaloglás után érkezem meg, titokban azt remélem, hogy valami sima anyagot szedek össze egy-kettőre, aztán egy háromnegyed óra alatt Ákosfalváig megyek, s talán elérem a déli járatot. Az úgynevezett sima riportot, vagy mit tudom én, mit, ami újságírói kenyér, falun elsősorban a gazdaságnál vagy a néptanácsnál, na meg az iskolánál keresik. Számomra könnyű eset lett volna, bemegyek az iskolához, régi kollégám tanít ott, megmondom neki, öregem, bajban vagyok, adj sürgősen valami témát. Aztán így, vagy úgy, két, két és fél flekknyi anyag csak kijön a dologból. Nem is siettem, húsz perc volt a kicsengetésig. Beóvakodtam a szövetkezeti boltba, ahol a boltos úr éppen különböző karikákkal tojások átmérőjét próbálgatta. Aztán összeadott, kivont, szorzott, végül kijelentette: „Na, Ágnes néném, erre kap egy liter olajat s egy kicsi üveg szeszt, vagy ha azt gondolja, egy tábla csokoládét.” „Kell a búsbánatnak csokoládé, adjál csak olajat, fijam, s ha az perkál szöveted még mindig hibádzik, menyek Ákosfalvára, a többit add pénzbe.”
– Az elvtárs mit parancsol? – udvarias és hideg hang.
– Hát kérem, ha lehetne, én innék egy fél deci vegyest.
– Az elvtárs félember?
– Hát…
– Mert ha nem, egész dukál.
– Adjon egy egészet.
– E má más. A rajontól?
– Nem egészen. De talán megiszik velem egy egész embernek valót?
– Szívesen, ha gondolja az elvtárs.
– Egészségére.
– Egészségére.
– Hát tudja, az a helyzet nálam, hogy én az újságtól vagyok.
– Mindjárt gondoltam, hogy valami ravaszságon töri a fejét, olyan szerényen óvakodott be.
– Na, hát nem éppen. De arról van szó, hogy én szeretnék írni valamit a faluról.
– Értem. Hát, én nem tudok semmit.
– Igen… Na, akkor megyek is.
– Álljon csak meg.
– Tessék.
– Hivatalos dolog? (közelebb hajol, és gyorsan körülpillant a boltban).
– Nem. Egyszerűen nem tudom, hogy miről írjak. Talán ha ajánlana valamilyen témát…
– Igen… – kiegyenesedik, végigsimít meglehetősen borostás állán.
– Hát tudnék valamit. Merthogy az én fiam is próbálkozik versekkel. Be is küldött néhányat, nem kapott még rá választ. Talán az elvtárs…
– Persze. Szóval miről lenne szó?
– Hát fönt a cigánysor. Oda kell menni. Azok aranypohárból isznak, ha esküvőjük van. És ugye, a fiam, szintén írogat. Már küldött be sok laphoz, csak nem jött válasz.
Baktatok fölfelé. De az első út mégiscsak az ismerősökhöz vezet. Elég nehezen türtőztetem magam a mindenféle helyi panaszokat hallgatva. Végül megkérdem: „öregem, nálatok tényleg olyan gazdagok a cigányok?” A kérdésre fölfigyel az éppen bent tartózkodó kolléga is, és közelebb lép:
– Az nem kifejezés, uram. Menjen csak föl, olyant lát, hogy…
– De mégis, kit keressek ?
– Hát keresni ne nagyon keress senkit – inkább mondd azt, hogy jöttél a fűtést elintézni. Bár ha meg akarod írni, nem tudom, hogy sikerül majd, ezzel úgy látom, nem illik foglalkozni. Na, de nekik már csak ez hiányzik.
– Keresse, uram, először – igyekszik segíteni a kolléga – Gazdag Mátét, Rostás Mátét, a Rostás Misikáét, Tondor bával is kellene szót váltani.
– Ezek azok a bizonyos aranypoharas cigányok?
– Meg tudnák venni az egész falut, öregem.
Csend van, a düledező kerítések lécei közül kíváncsian előpislogó kutyák sem ugatnak. A „rendes” falu utolsó házainak ablakában meglebben egy-egy függöny, az is csupán villanásra. Hát istenem – gondolhatják, csak egy aktatáskás ember. És akkor eszembe jut, hogy Piatra Neamțon, ahol meglehetősen rövid ideig tartózkodtam, egy cigánylány anyanyelvéből románra fordította nekem legkedvesebb dalát, amelyet mindenkinek elénekelt, aki egy pohár rumot vagy fél liter vörösbort fizetett neki. Én így jegyeztem meg:
Szeresd meg a szememet,
Ne nézz mindig másfele.
Ne nézz bennem mást sose,
Szeresd meg a szememet.
… A többiekkel kitolunk.
Mind a ketten meghalunk.
Már délutánra berúgott, s aztán történt, ami történt. De ahogy táncolt, és ahogy énekelt… És amikor rám nézett, halálbiztosan éreztem, hogy velem, akármilyen idegen lennék, nem tudna kitolni… Szóval ez járt az eszembe, amint fölfelé mentem, úgy érezve, hogy mindenhonnan periszkópok ügyelnek, arra gondolva állandóan: most nagyon nyugodtnak. sőt, közömbösnek kell látszanom, mert másképp…
… mert másképp. Diákkoromban egy nagyon csinos cigánylányt kísértünk haza hárman itt Vásárhelyen a Hüvösvölgybe. Az egyik egyszer csak azt javasolta, ne menjünk hárman vele, válasszon ő. Könnyed mozdulattal rám mutatott. A srácok udvariasan leléptek. Hallgatagon, szinte megilletődötten mentem mellette tovább. Néhány másodperc múlva a lányrokonai meg egyéb ismerősei eszméletlenre vertek.
Ez tulajdonképpen nem is a régi értelemben vett cigánysor, ez talán olyan kisebbfajta cigányerőd. Alább felől vannak a putrik, teljesen néptelenek, fönt, csaknem a dombtetőn, az új házak. De a környék még mindig néptelen. Már ott vagyok a nagy téglaházak mellett és éppen azon gondolkozom, hogy jó lenne visszafordulni, amikor egy jól megtermett asszony lép ki az egyik házból, kezében hatalmas réztálat hoz, olyant, amilyenben a disznó vérét fogják föl decemberben, és kilöttyinti tartalmát az útra. Aztán fölegyenesedik és érdeklődő pillantással végigmér.
De nem szól semmit.
– Mondja már, hol lakik Gazdag Máté?
Csend.
– Hát Miklós Máté?
Csend.
– Rostás Mátét keresem, a Rostás Misikáét…
– Ott van maga előtt a háza. Miért keresi?
Kivágom az utolsó tromfot:
– Kiküldött vagyok, a fűtőzés-kérvényüket jöttem kivizsgálni.
A következő pillanatban mindenhonnan fejek bukkannak elő, csupa női fej, kendőben vagy úgy fésületlenül, főleg az idősebbek. Számomra teljesen érthetetlen hadovázás kezdődik, majd a legnagyobb házból – amely felé tulajdonképpen igyekeztem – félreérthetetlenül hívó jeleket veszek észre, legalább nyolcan integetnek, ki az ablakból, ki a tornácról, de egy lurkó a háztetőn bújt ki és onnan kiabál.
Fölmegyek a „gangos” lépcsőn, néhány lépés a mindenhonnan előnyüzsgő porontyok között, és máris egy négy szoba-összkomfortos lakásban találom magam. Bárhogy is igyekszem, a lakókat nem tudom rendszerezni, a legváratlanabb pillanatban búvik elő egy kölyök az ágy alól és „papának” szólít, majd megmozdul a halom rongy egy kályha mellett és százesztendős jövendőmondóvá válik. Betódulnak a szomszédok is, még mindig csupa asszony, zsivajognak, papírokat mutogatnak.
Erőt veszek magamon, előkotrom jegyzetfüzetemet és hivatalos arcot vágok.
– Szóval kik a ház lakói?
– Hát mi, né – lép elő egy rendkívül csinos fiatalasszony, szopós gyerekkel a karján. Mellesleg mondva, a szoptatás egész idő alatt zavartalanul folyt. Mit tehettem volna? Játsztam tovább. Különben is, az egyik kis srác, akivel tudja az isten, hogy, hamar összebarátkoztam, elém tolta kölyökkutyáját, szép, fekete jószág volt. Azt mondta, vigyem el, jól lehet játszani vele. Az anyja félrelökte.
Játsztam tovább.
– Akkor aszongya hogy aszongya, négy szobáról lenne szó.
– Igen. De tessék megnézni a konyhát is. Oda is kell…
– Csak hogy az nagyon drága, azt tudja-e?
– Mennyi lenne, Instálom szépen?
– Sok.
– Látja, mennyi a purdé, megszámíthatná olcsón…
– Mennyit /tudnak adni? – kérdeztem ragyogó kereskedelmi érzékkel.
– Ötezer elég lesz?
– Miiiii?
– Van egy fölösleges bornyúm, azt is eladnám… nyolcér csak megszámíthatja…
– Most fizeti?
– Most instálom, ehelyben.
– De ez csak előleg!
– Nem baj, instálom, adunk többet is, csak jöjjenek haza az emberek, addig azért, ugye, be teccik írni a könnybe?
Egy pillanatig eljátszom a gondolattal: vajon tudják, mi a különbség a könyv és a könny között?
– Igen, beírlak. De végig kell nézni a lakást. Anélkül nem megy.
Szóval négy szoba…
Elindulok. Már az első szobában meg kell állnom. Csodálatos porcelánok, kerámiák a falon. Régi kalotaszegi, köröndi, alföldi, felvidéki. Olyan ötven, száz év közöttiek. Aztán a hálószoba. A magasra dúcolt, furcsa, általam nem ismert mintájú terítővel letakart ágy fölött egy iszonyú giccs: délceg, bajuszos férfi vezet karonfogva egy átszellemült arcú, fekete hajadont.
– Hát ezek kik? – kérdem, önkéntelen képzőművészeti érdeklődéssel.
Egymás szavába vágnak.
– Ez Rákóczi vajda, aki megszeretett egy cigánylányt és elvette feleségül. Biza, úgy szerette, elvette feleségül.
– A nem, te, az egy másik vajda, most csinálnak szobrot nekije, az az, aki megölte mind a törököket, én tudom, Stefánnak hítták.
Harmadik szoba. Az egyik sarokban macska gunnyaszt, a másikban zsákok állnak halomban.
– Hát az micsoda?
– Kukurica.
– Ilyen sok?
– Kell a disznyaóknak.
– Hát akkor rendben is lennénk, csak a férj aláírása kellene…
– Ő, instálom, az csak ki tudja, mikor jön haza…
– Hol van?
– Há, valahol tollugyűjtni.
– Tollgyűjteni?
– Igen, instálom, már tizennyolc éve dolgozik a PRODEXPORT-nak.
– Hogy hivják?
– Rostás Máté, a Rostás Misikáé.
Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy – enyhén szólva, hülyének néznek, ők, akik minden nadrágosban már eleve tarhálni való alanyt látnak, elhinnék, hogy tényleg füttőzést tudok intézni nekik? Hátha csak a bolondját járatják velem? Megmutatják, hogy mindenük van, aztán kiröhögnek. Mert ugye, még is.. nyolcezer lejt csak úgy kifizetni…
– A PRODEXPORT melyik részlegén dolgozik a férj?
– Há az egész országban.
– Mi a havi fizetése?
Csend.
– Há instálom, nem sok, alig valami.
– Így nem értjük meg egymást. Akkor honnan a sok ezres?
Csend.
– Mi igazán dolgozunk. –
(Nem hiszem, hogy szégyelleni fogják, leírom itt. Ezek a gazdag cigányok úgy lettek gazdagok, hogy – dolgoztak. Elindulnak hónapokra, a tarisznyában szalonna, kenyér és Galați-tól Temesvárig építettek, gyűjtöttek. Ugyanazt teszik – tették, mint a székelyföldi kőművesek például. Hazavitték a pénzt. Volt úgy, hogy sokat. És épültek a házak, épült a falu. A hagyományos vén cigányasszony jövendőt mond tenyérből. A cigányok kérges tenyeréből jövendő sejlik.)
– Na jó. Nézzük akkor a többi szobákat.
A konyhában legalább három fazékban fő az étel. Megkordul a gyomrom.
– Mi lesz ebédre?
– A purdéknak fuszulyka, aztán Nanyónak kukuricát főzünk, nem tud rágni. Faljon belőle nyugodtan.
– Köszönöm. Hát akkor én megyek is, küldjék be a… Azok ott milyen poharak? Megrepedt üvegszekrény mögött likőröskészlet. Karcsúnyakú poharak. Ez lenne a cigányok kincse?
(Szeresd meg a szememet,
Ne nézz mindig másfele.)
Azt mondták, hét lakat őrzi, csak a vajda és a beavatottak tudják a helyüket. Az egyik öregasszony, aki a többiektől eltérően, néma pillantásokkal követett végig, félreérti nézelődésemet.
– Hehehe. Lehetne a magáé is. Ha cigánylányt vesz feleségül, aranypoharat kap hozományul.
– De az nem arany, Mámicskó.
– Van az is.
– Már velem ne vicceljen, akkor nem lesz fűttőzés!
– Van az is.
– Honnan?
– Hehehe… hozza a kismadár.
Amíg Ákosfalva felé gyalogolok, számba veszem az egészet. Többek között azt is, hogy nekem nem lesznek soha olyan tányérjaim, mint Rostáséknak. Azt meg tudom érteni, hogy a régi számkivetettek ezresekkel dobálóznak. Talán az én fűtőzésemet is megbocsátják…
Mert eszembe jutott a régi cigányasszony, aki egy darab kenyeret nyújtott nekem. Eldobtam.
Azt hiszem, nem találom meg már soha.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 27. számában, 1973. július 6-án.