Sokban hasonlítottak. Még, talán, arcban is. De leginkább sorsban – származás, a világ, a gyűlölet elviselhetetlensége, szenvedéstörténet, öngyilkosság –, tehát: életben és halálban. Versben?
Szőcs Kálmán
Szőcs Kálmán (Marosvásárhely, 1942. szeptember 18. – Marosvásárhely, 1973. augusztus 20.) erdélyi magyar költő, újságíró.
Anyját elhurcolták Auschwitzba, őt magát szüleinek barátai rejtegették. Ez a gyermekkori tragikus élmény lett később lírájának alapmotívuma: a szeretetvágy, az elégikus-nosztalgikus hangoltság.
Szülővárosában érettségizett 1960-ban. A marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán szerzett román–magyar szakos tanári oklevelet 1963-ban.
Költőként az első Forrás-nemzedékhez tartozott; első verseit 1962-ben közölte az Utunk. Csöndes kiáltvány c. kötetéről írja Láng Gusztáv: „Kötetének két kulcsfogalma, leginkább kiemelt szavak: gyöngeségem és egyedül [!]; a magány Szőcs Kálmán verseiben maga is metaforikus értelmű, nem pontosan körülhatárolható érzelmeket vagy élethelyzeteket jelöl, hanem a költői magatartás egészét meghatározó közérzetet fejezi ki.”
Újranőve
Anyám szemével nézek önmagamra,
S egy hüvelykujj balra, jobbra ingva
Mindennap reám mutatna.
De én nem haltam meg ma sem,
Mert látom a nagy, rémült szemet,
Az oxigénhiányt s a karommá vált kezet,
Mely markol mindent már, csak nem az életet,
S mindennap érzem, hogy mar belém az emlékezet.
Apám szavával szólok önmagamhoz,
Még azt sem tudta mondani, szeretlek,
Még azt sem tudta mondani,
Meghalok, de jövőnek nevellek,
S elringott egy századnyi bánat velem.
Balra s jobbra ingott
A barom történelem.
S anyám szemével nézek önmagamra,
Minden nap belém fullad a cián,
Látom az időt füstölögni kéken,
S örökbe fogadott a bánat mosolyogva,
Hogy gyönyörködjön földmúlásig legszebbik fián.
Megszokom
Megszokom lassan a régi szidalmak
Mindenik szép kicsi változatát,
Bamba tanárok ím főnökök rajtam,
Írni tanítanak újra, s a fák
Újra kinyílnak, ó, mégis tavasz van!
Megszokom lassan a szótalanságot,
És ugyanúgy a hiába-dumát,
Verstelen éjem is megszokom egyszer,
Utamon mindig egy patkány fut át.
S végtelen éltem is megszokom tán.
Mert figyeljetek ide: megszoktam, hogy nincsen anyám.
Megszoktam, hogy akárhányszor megírom, senkit sem érdekel.
Megszoktam, hogy egyetlen szerelmem, aki úgy csókolt,
mint örvény a papírhajót, most mást ölel, és őt más öleli.
Megszoktam azt is, hogy letagadjam. Megszoktam
írógépemet és tollamat is, bűneim részeseit,
megszoktam, hogy van feleségem és nincs szeretőm.
Megszoktam mindenik tébolyult gondolatom,
megszoktam azt is, hogy tökfejű bohócok mikor verset
írnak, hódol a cirkusz és hódol a többi bohóc.
Megszoktam intelmeket és fenyegetést, fájdalmaim is
megszoktam, melyek rám ballagnak hajnal felé
(gyomor, máj, fej, hidegrázás, félelem), megszoktam
már minden alattomos orvosságot, a világot is.
S oly furcsa, hogy pont most nehéz élni tovább.
Megszokom, megszokom, megszokom lassan
Vétkeim, álmaim és tudatom.
Máris egy levelet írok, így kezdem:
Kedvesem, élek még és tudatom,
megszoktam mindent már, úgy, ahogy mondtad,
ízlik az étel, a fegyver kevés,
gyermeked is lesz majd, szólj néki rólam.
Megszokni könnyű, csak élni nehéz.
Istenem, telefonálj!
Napok óta vagyok némaságban,
nem beszélek senkivel, hát senki
sem beszél velem,
motorzúgás és benzin a világ,
némán égnek lelkem pattanásai
esténként, a piros petúniák.
Gyűlöltem azokat ott kint, és mégis
bánt, hogy nincsen hírem róluk,
elbújtam, de lesem, hogy csenget-e
valaki. Magány van és alku van,
nem teszem ki a tejesüveget, hogy a hölgy
rám kopogjon reggel: „Bocsánat, uram.”
Emberhang kellene, az kellene,
amit utálok. Amire példa nincs, s mire
már nem lesz mentség. Kiáltanom kell,
tornyomban nincsen már harang,
várom hát, hogy a kagylóban, ott az
ajtó mellett, szelíd csengetés után
megszólal a hang.
Világos ablak
Világos ablak fönt a tornyon,
költő lehet mögötte, vagy álmatlanul,
lengén lépkedő menyasszony,
kiért már nem jő soha vőlegény.
Világos ablak fönt a tornyon,
a nép alulról rajongva odanéz,
éjjel is világit, értünk, értünk,
értünk dolgozik ott valaki.
S mint a selyemhernyó – szövi
a holnapot. Lepkeszárnyú hírnév,
hímpor, ilyesmi lesz belőle,
de éjjel van, s világos az ablak.
A nép rajongva odanéz,
értünk dolgozik ott valaki,
és kong az éjfél, csak az idő pontos,
a lámpát égve felejtette valaki.
Borbély Szilárd
Borbély Szilárd József (Fehérgyarmat, 1963. november 1. – Debrecen, 2014. február 19.) József Attila-díjas magyar költő, író, irodalomtörténész, egyetemi oktató.
1988-tól a József Attila Kör tagja volt. 1989-ben kapott diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1989–2004 között a Magyar Írószövetség tagja volt. 1989–1992 között tanársegéd volt. 1989–1999 között, valamint 2010-től a Studia Litteraria szerkesztőségi tagjaként dolgozott. 1992–1995 között a Kossuth Lajos Tudományegyetemen a régi magyar irodalomtörténeti tanszéken aspiránsként dolgozott. 1995–1998 között adjunktus volt. 1998-tól docensként tevékenykedett. 2001-től a Magyar Tudományos Akadémia Elektronikus Textológiai Bizottságának tagja volt. 2005-től a Szépírók Társaságának tagja volt.
Takáts József: Borbély Szilárd a személytelen költészeti hang lehetőségeit kereste, s találta meg, a Hosszú nap el egymásra zuhogó, ismétlődő, kántáló soraiban is, a Halotti pompa súlyos, darabos, hideg siratóénekeiben is. Rendkívül tudatos és radikális alkotó volt, aki a magyar irodalom egészéhez képest alakította ki saját költői gyakorlatát. „[A] modern magyar irodalmat, intézményesülésének körülményei által meghatározott módon, inkább a sors, mint a metafizika érdekli. A bölcselet és a lét kérdései is csak annyiban kerültek érdeklődése homlokterébe, amennyiben a sors kérdéseivé váltak” – írta Hét elfogult fejezet a magyar líráról című programszerű esszéjében. Őt viszont, a 2000-es évektől kezdve egyre inkább, az emberi létezés alapkérdései foglalkoztatták, filozófiai és teológiai kérdések. Olyan megszólalásmódot keresett, amely képessé teheti a beszélőt, hogy ne az énjén keresztül lásson rá az emberi létezésre.
Az anyagtalan magzat
Az emberi arc közel kétszáz érzelmi
állapotot képes mimikával kifejezni.
A csecsemő ugyanennyi hangot tud
adni. A beszédhez azonban csak néhány
tucatra van szüksége. A többit elfelejti.
A gyermek nem nyelvi szabályokat tanul,
hanem téves példákat hall. A hibákból
helyes szabályokra következtet. Majd
személyisége is a nyelv által alakul ki. Ezért
van, hogy az én nem ég el a krematóriumban,
ahol hamvasztás előtt a márványlapra
helyezett test nagy inait átvágják, a koponyát,
hogy föl ne robbanjon, meglékelik. A comb
forgócsontjait végül mégis meg kell őrölni.
A Türelemhez
A szavak megtanítanak arra,
hogy mit lehet elviselni.
Mert mindent el lehet viselni,
ha a szavak megtanítanak,
hogy nincs olyan, ami ne
volna több, mint önmaga.
Istenben nincs semmi,
ami több volna, mint a
Forma. A várakozás elviseli
benne a szavak hiányát.
A nyelv Isten előtti, ezért
megtanít a türelemre,
még ha a türelem nem is
volna több, mint a Szóalak.
A bizalomhoz
Agathon három éven át követ tartott
a szájában, amíg a hallgatást meg nem
tanulta. Amikor már tudott hallgatni,
úgy döntött, hogy a türelmet is meg−
tanulja. De nem volt hozzá türelme. Valaki
mindig felbosszantotta. Ha egyedül
élhetnék! – mondta. Kivonult hát
a pusztába. Messziről hordta a vizet.
Egy nap, miután a kancsót megtöltötte,
az kiborult. Ismét megtöltötte. De ismét
kiborult. Majd harmadszor fáradt
hiába. Ekkor türelme hirtelen elfogyott,
és ő is kiborult. A cserépedényt meg
összetörte. Később magába szállt és
bocsánatot kért tőle. És a kancsó meg−
bocsátott neki. És így oktatta: „Senkiben
se bízz! Nincs kártékonyabb érzés
a bizalomnál. Szülője minden indulatnak!” –
mondta a cserép. Ekkor visszatért az emberek
közé. És íme, ettől fogva bölcs volt
a megértésben, fáradhatatlan a munkában,
takarékos az ételben. „A kutyához légy
hasonló, aki ha zaklatják, kimegy.” És távozott
az életből miután elunta a világ zaklatásait.
Az anyaghoz
Ahogy a csontra ráfeszül a hús,
úgy hajlik az este az ívbe. A húr,
amelyen függ a súly, ahogy a szemhéj
elnehezül a látvány fölött. Ahogy az ég
alján a föld lendülő nehéz. A fenn
lévő csillagokkal telt ég hirtelen
fordul át. Mert este lett, és alulra zuhan,
arcra hullva, fagyott keze nem
morzsolja az agyagban rejlő formát.
Utazik az űrben, mint por, szemét,
napszél vetette hullám. A szem
helyére szövetmaradvány kerül.
Majd az se. Valami makacs
izomszövet a beszakadt bordák alatt.
Értelmetlen szavak jutnak el a szívbe.
Mit kezdjen a szeretettel, amely
követi még, mint a harmat az éjszakát.
mint könny szivárog a fájdalom után.
Aztán a levél erén fut végig, és a tűhegyes
csúcsról lehull. A föld tömörödik,
megsüpped fenn a fű. Csak a gravitáció
van jelen, e furcsa vonzalom
a test iránt a testben. Vonzza és taszítja
önmagát, mint egy Isten, mindenütt.
