Az egyik névtelen levélíró, aki nyelvhelyességi tudnivalókról oktatja ki különböző tárgyú cikkek szerzőit – néha joggal –, most megkérdezhetné, milyen alapon avatkozom o- lyan dolgokba, amelyek a nyelvészeket érintik? A- zért teszem – mondom én –, mert úgy érzem, mindenki, aki Arany János nyelvén ír és gondolkozik, soha jobbkor felkiáltással üdvözli Okos György cikkét (A Hét, 1971. március 19.).
Kínos kérdés ugyan, de hát miért van az, hogy irodalmi lapjaink szerkesztőinek – Nagy Kálmánt kivéve – nem jutott eszébe már réges-régen mindaz a számtalan tennivaló, amely napilapjaink, mindennapi beszédünk körül adódik? Mert bármennyire is furcsa, mindig én éreztem magam kellemetlenül, amikor irodalommal foglalkozó emberek, sőt irodalom fölött rendelkezők, irodalmi jellegű írásokkal kapcsolatban arra kértek, hogy „holnap vagy holnapután adj egy telefont, meglátjuk, mi lesz a cikkel”. Hát mi a teendő ilyenkor? Kérjem vissza az írást, mert ezek után joggal feltételezhetem, hogy az illető nem hivatott tudományom eldöntésére? Vagy írjam meg, hogy illetéktelenek kezébe kerülnek még ma is, még A Hét vitacikkei megjelenése után is kéziratok? Talán mondjam ki bátran, hogy nem hiszek mindaddig a nyelv tisztaságában, amíg egyesek elhanyagolják a tartalom érdekében a formát – de ezúttal azt a formát, amely egyszerűen nevetségessé válik, s nem egy esetben nevetségessé teszi a nem ritkán létfontosságú tartalmat rejtő – valóban rejtő – újságcikket, hirdetést, beszámolót, fordítást, előszót, utószót, életrajzot vagy kezdő költők jelentkezését…
Soha jobbkor-t kiáltottam, hiszen néha úgy érzem, nem ismerem saját anyanyelvemet. Ne tessék haragudni, de azt, hogy: „most nem vagyok diszponálva”, „descărcalni kell a decisiót“, „most kell megújítani az abonamentet”, „most már nem adunk bilet de voie-t…” én nem értem. De most már ideje lenne utána nézni, hol, milyen fórumok, arra hivatott és tanult emberek segíthetnének mindezen. Mert addig, amíg vannak iskolák vagy líceumok, a- hol a nyelvtanár sem tud két értelmes mondatot leírni, ne a hivatalos hirdetések megfogalmazóit hibáztassuk csupán az elírásokért
Ahogy leírom mindezt, ahogy ilyen komolyan érdeklődöm, egyre inkább érzem súlyát mindannak, hogy a legmagasabb fórumok vigyáznak, érdeklődnek, segítenek. Nyelvünk érdekében. Miért éppen mi lennénk, akik mindezt elhanyagoljuk?
Megjelent A Hét II. évfolyama 15. számában, 1971. április 9-én.
