A könyveknek megvan a saját végzetük – ez az igazság gyakran a mosdó és a törülköző közmondásos viszonyában testesül meg. Olvasva a Kántor-Láng-féle irodalomtörténetről megjelent méltatásokat és bírálatokat (Gáll Ernő, Rácz Győző, Csehi Gyula, Marosi Péter és Balogh Edgár cikkeit), megfoghatatlan tartalmú, bizonyítatlan és bizonyíthatatlan állítások sorára találni és nagyon is „lebegő” meghatározásokra. Marosi Péter a könyv körül páratlan szellemi izgalomról beszél, Gáll Ernő a szaktudáson messze túlmutató teljesítményről, valóban korszerű tudományos kísérletről. Rácz Győző szerint elemzéseik túlnyomó részükben megalapozottak, értékítéleteik sok esetben telibe találók, szellemesek, bátrak és őszintén szókimondók… mindezek elengedhetetlenül hozzátartoznak bármilyen komoly tudományos munkához.
A szellemesség megítélése egyéni fogékonyság dolga – a tudományosság, őszinteség és szókimondás azonban mind pontosan körülírható és mérhető valami. Nem tartom kizártnak, hogy az említett méltatásoknak van igazuk; mégis kötelességemnek érzem egy részét felsorolni azoknak a mozzanatoknak, amelyek bennem éppenséggel nem a tudományosság, nem a szókimondás benyomását keltették.
Az, amiről Marosi Péter beszél, jellegzetesen nem szellemi izgalom. Egyrészt ünneplés, másrészt azonban – ingerültség. Nagyon sok személyes sértődést és elfogultságot idéző ingerültség, amit a Kántor-Láng-könyv felszínes ítélkezései, gyerekded „kitolásai” és néhány nyilvánvaló elfogultság vált ki.
A szerzők – szerintem hadicselként – példátlan fortélyhoz folyamodtak. Könyvük 48. és 49. oldalán előbb általánosságban, aztán konkréten, név szerint is, tartózkodás nélkül megdicsérik önmagukat. „A műközpontú elemzés következetes híve Láng Gusztáv. Elsősorban verselemzéseit említhetjük (…) a kortárs költők műveinek bírálatában érvényesíti a XX. századi magyar irodalom terén végzett kutatásainak eredményeit (…) Dsida-tanulmányából egy korszerű, teljes Dsida-kép körvonalai bontakoznak ki. Írásait az erkölcsi kérdések iránt megnyilvánuló erős érdeklődés jellemzi, erről tanúskodik a Veress Zoltánnal váltott irodalmi levelek gyűjteménye…”
Kántor Lajos „pályája kezdetén néhány átfogó, vitázó hevű tanulmányban támadja az ötvenes évek irodalmi fejlődést gátló szemléleti merevségét, proletkultos torzulásait (…). Kritikánk korábbi zsurnalizmusával szemben szakszerűségre törekszik, anélkül, hogy írásainak közéleti szenvedélyét mérsékelné…” Tehát Láng esetében: műközpontúság, Kántor esetében: szakítás a korábbi zsumalizmussal; Lángnál: következetesség, érvényesítés, kutatás, erkölcsi érdeklődés, korszerűség, teljesség; Kántornál: szakszerűség és ó, istenem, szenvedélyesség! S mindezt Láng írja Lángról s Kántor Kántorról. Ha pedig az önminősítésükben használt kifejezések vonalán végigböngésszük a könyvet – műközpontúság és nem szociologizálás stb., akkor azt a sugallatot kapjuk, hogy irodalmunk megújhodása Kántor-Láng munkásságával függ össze: a csatát „ők vívták meg egy világszerte tért hódító, új, korszerűbb irodalomeszményért, amely nem tagadja a társadalmi elkötelezettséget, de nem hajlandó elfogadni a puszta tematikai időszerűséget…” stb., stb.
Az olvasóra bízzuk, ellenőrizze, az irodalomtörténet-írásban talál-e előzményeket erre az önértékelésre. Én nem találtam. Sem Császár Elemérnél, sem Szerb Antalnál, sem Féja Gézánál és még a Rácz Győző által Kántor-Lánghoz képest „komoly” tudósnak nem tekinthető Pintér Jenő „típusú” irodalomtörténészeknél sem.
Ez az önjellemzés csapda is, akna is. A tapintatos, jó ízlésű kritikust ugyanis arra készteti, hogy tovasiklódjék felette, hogy eltekintsen tőle, azaz: feladja őszinteségét, szókimondását; a „többieket” pedig elkerülhetetlenül a személyeskedés zavaros vizeire löki. Ez tehát az az ingerültség, amit Marosi szellemi izgalomnak fog fel. Jobb azonban az aknákat felrobbantani, ha már felszedni nem tudjuk.
S szembetűnően furcsa ezek után, ahogyan szerzőink általában a kritikáról és irodalomtörténet-írásról írnak. Lapszéli címek alatt külön foglalkoznak harminc kritikussal, irodalomtörténésszel, azonkívül méltatják még tizenkét írónak a kritikusi munkásságát (mely többnyire jelentőségben nem marad el az előzők mögött), és oldalcím, marginália nélkül foglalkoznak még tizennégy kritikussal. Ez összesen ötvenhat darab! Egybevetésül: költő, lapszéli címmel szerepel harminchét, szövegben még egy féltucat; prózaíró huszonhárom-huszonnégy (egyikük költőknél is tárgyalva), s megemlítésre méltónak találtatik még közel húsz. Tehát mindenképpen annyi a kritikus-irodalmár, mint a költő vagy prózaíró. (Ez egyes észak-amerikai indiánrezervátumok viszonyaira emlékeztet, ahol minden indiánra egy vagy több néprajzi kutató esik.)
Irodalmi életünk jellegzetességeihez tartozik az, hogy harminc irodalomtörténeti súlyú kritikus mellett még írók állandó besegítésére is szükség van, s az irodalmi sajtóban mégis „állandó a panasz”, hogy „a kritika nem foglalkozik eleget, kellőképpen” stb. A jelenséggel tehát érdemben is kellett volna foglalkoznia.
Csakhogy így tevődik fel a kérdés: ha már úgyis majdnem mindenki együtt van a krédóban, akkor miért nincs itt mindenki? Ha az irodalomtörténészek túlnyomó többségét felsorolják, akkor hogyhogy nem volt hely arra az egy-kettőre, aki kimaradt? Nincs olyan rakott szekér, amelyre egy villával még fel nem férne. Ott, ahol mondjuk Engel Károly, Bustya Endre vagy a történész Benkő Samu margináliát érdemel, az oly eredményes kutatásokat végző Kocziány Lászlóról, aki Borsos Tamás naplóját elképzelhetetlenül nehéz munkával hozzáférhetővé tette, miért csak annyit tudunk meg, egy passzus végére rejtett mondatban, hogy „kutatásai… irányulnak”; semmi csatavívás, hozzájárulás, következetesség, szenvedélyesség, műközpontúság nem volna Kócziányban? És hogy lehet, amikor filozófusok és művelődéstörténészek is bekerültek a duzzadt listába, a nemcsak filozófiatörténészként, hanem filológusként is kitűnő Hajós József kimarad? Sőt, kimarad a könyvészeti rész B. Szerzők című fejezetéből is ő, a Mentovich-, Köteles- s még egy sorozatnyi más könyv szerzője.
És csodálatos, hogy az ötvenhat kritikus között a két megjelent kritikai kötettel biró Kovács János meg sincs említve; az ugyancsak többkötetes Robotos Imréről csak annyi mondva, hogy másokkal együtt ő uralt egy évtizedet. Ám egyetlen sornyi értékelés sincs. Találni azonban a könyvben súlyosan elmarasztaló kitételeket, ahol általában csak A Kritika aposztrofáltatik. Az olvasó ilyenkor sejti, hogy szerzőink Kovács Jánosra és Robotos Imrére céloznak, többek között. Valóban, a sematikus bírálgatás vétkébe ők is ugyancsak beleestek, azonban ha már úgyis oly bátran szókimondók, őszinték, nyíltak a mi szerzőink, miért nem nyíltan tárgyalják meg mindezt? A „majdnem mindenki, de azért egyesek juszt sem” – gyerekded módszere szembetűnő a költészetnél is. Mint mondottuk, költőről szól harminchét lapszéli cím s még néhány név bent a szövegben. De ha például oly alapos tárgyalást és sok helyet kap a rokonszenves Jancsik Pál, a hozzá, versei jellegzetességeiben oly hasonló s azonos igényszintet képviselő Fényi Istvánt miért nem említik meg?
S ahogy aztán az egyes költőket vagy prózaírókat „elemzik”! Rácz Győző, fenntartásait érzékeltetve, idéz néhányat ezekből a tipikus elemzésekből. Pl. a Szőcs Kálmánról mondottakban az általánosságot kifogásolja: „legeredetibb verseiben az irónia felé hajlik, célja azonban nem az etikai értékek tagadása, hanem a vágyak és lehetőségek szembesítése”. E mondat mélyére nézve azonban szemetszúró példát találunk benne szerzőink pontatlan, semmi szabatosságot nem ismerő szóhasználatára: „az irónia felé hajlik, célja azonban nem az etikai értékek tagadása”. Hogyhogy? Annyi kiváló elme, aki az irónia felé hajlott, az etikai értékek tagadásának céljával tette? Miért kell elhárítani ezt a feltételezést? Miért kínálkozik ez ide, hogy tagadniok kelljen? Egy percnyi gondolkozás után rájövünk: szerzőink az irónia szót a cinizmussal tévesztik össze. Majd látnunk adatott, hogy az operát is összetévesztik a viperával.
Kenéz Ferencről olvashatjuk: „mélyről fakadó líraiság”. Mi az a mély, ahonnan a líraiság fakad? Kinél nem mélyről jövő? Mit jelentenek az ilyen meghatározások, mint a „líra tisztasága”, a „líra pontossága”, „lírailag teljesebben”? Ha valaha jelentettek is valamit, ma ezek csak elkoptatott közhelyek; csak akkor mond ilyesmit az ember, ha jobb nem jut eszébe. Általában megfigyelhető, hogy szerzőink jellemzésében a lírikusoknak valamilyen közük mind van – a lírához; ez egészen meglepő!
Ünneplik Kántor-Láng elemzéseit, mivelhogy azok állítólag szakítanak a szociologizálással, a deszkripcionizmussal. Ám mégiscsak ilyeneket olvashatunk: „Az orvosi és emberi hivatástudatát verseiben is kiélő Fábián Sándor a dolgos hétköznapokat racionálisan, szenvtelenül, de felelősséggel idézi meg.” Amiből azonban egyetlen szóval sem tűnik ki, hogy milyenek Fábián versei. Értékítéleteit a két szerző szerintünk túlságosan is közvetve fejezi ki. Elsősorban az ismertetés terjedelmével. Fábián Sándor nem egészen három sort kap, Jancsik Pál pedig nyolcvankilencet? Ebből levonható a következtetés: Jancsik harmincszor jobb költő, mint Fábián? Véleményem szerint valóságos költői értékek szempontjából Fábián nem marad Jancsik mögött; akkor benne mért nincs „mélyről jövő líra”, csak „kiélés”? Amikor aztán Jancsik Pál „intellektizmusigényéről” és „kozmikumigényéről” beszél, igazán elgondolkozunk, mert erre ezer, könnyebben elemezhető példát találtak volna éppen Fábiánnál. Páll Lajosról ennyit tudunk meg: „akárcsak festményein, a székely népélet és lélek sajátosságait ragadja meg, s nemcsak a népköltészet – a szürrealizmus sem idegen tőle.” Sohasem tudjuk meg, hogy milyenek a versei – nem tudjuk meg, mert ugyebár harcolunk a deszkripcionizmus, a szociologizálás és a tematikai elemek leltározása ellen.
Palocsay Zsigmondról észreveszik,hogy „Mindenkiétől különböző, egyéni költői nyelvet alakított ki magának”, de képtelenek meghatározni egyénisége jegyeit. Esztétikai elemzés gyanánt ilyeneket találunk: „a lét primér élményei – gyermeki boldogsággá párolódnak… lényegében az elidegenedés konformizáló, a munka és alkotás örömét elpusztító hatalma ellen lázad” stb., de hogy verselésére mi a jellemző, nyelvezetét hogyan alakítja ki, melyek szövegének esztétikai jellegzetességei, s melyek a gyengéi, (melyekre utalnak) ahhoz hozzá sem tudnak szólani, ők is csak tartalmi-tematikai ismertetést adnak, akkor, amikor beállították magukat a deszkripcionizmus, a tematikai inventározás fő ellenségeinek!
E „szaktudományon is túlmutató szakszerűség” ilyen meghatározásokat szül: „A természet uralja Kádár János verseit is… a líra ősforrásaihoz tér vissza, a versírás itt már nem cselekvés, hanem állapot” s ennek folyományaképpen „az ember belesimul a kádári tájba”. Tartalmatlan, semmitmondó kifejezések! Nagy esszéírók levetett fordulataiból kiizzadva.
Vannak aztán, akiket nemcsak a terjedelem tüntet ki, hanem van nekik ebben az irodalomtörténetben szülőhelyük, gyerekkoruk, hallgatják professzoraik előadásait is. Másoknak feltűnően kevesebbel kell beérniük. A költő-műfordító-kritikus Jánosházy Györgynek nincsenek sem professzorai, sem gyerekkori játszótársai, sem mélyről jövő líraisága, ő nem simul bele a természetbe. Mindössze „álláspontot képvisel”. Persze, kíváncsiak vagyunk, milyen álláspontot? Mi mást képviselhetne, mint „hasonló álláspontot”? De még ő is jobban jár, mint Gagyi László, aki a névmutató alapján megadott helyen mindössze azzal az irodalomtörténeti szemponttal bír, hogy „vagy”. „Vagy Gagyi László”.
Értékeléseik elvi kétességére jellemző a következő passzus: „Ebbe a lírai-narratív sorozatba illeszkedik történelmi regénye, a Héphaisztosz, amely néhány régebbi, kevésbé sikerült novella után az epikában is igazolta Lászlóffy Aladár tehetségét” stb., s következik egy hosszas méltatás „egyik kritikusától”. Kíváncsiak volnánk, hogy melyiktől? Ugyanis aki a legcsekélyebb irodalmi ízléssel, őszinteséggel s esetleg hozzáértéssel bír, az előtt már néhány fejezete elolvasása után is világos, hogy a Héphaisztosz olyan regény, amit kiváló költőnknek az ember legfennebb megbocsát, elnéz, de nem magasztal. Lászlóffynak van elég érdeme ahhoz, hogy szemébe mondhassuk: ez a regénye viszont gyenge. Többnyire zsurnalizmusokban tetéződő felületes ifjúsági regény. És ha esetleg ez az értékelés túl szigorú is, a Héphaisztosz még akkor sem több, mint Dáné Tibornak A Fáraó írnoka vagy a Tau-Ceti hívójele című könyvei. Ezekre azonban irodalomtörténészeink nem kíváncsiak. És sok minden egyébre sem, amire a lap következő számában térek vissza.
Megjelent A Hét III. évfolyama 8. számában, 1972. február 25-én.