Szerintem nem elfogadható az a kritika, amely csak az író tehetségére alapozza ítéletét, s amely rendszerint abban csúcsosodik ki, hogy ez vagy az a könyv komoly ígéret a jövőre nézve. Az olvasó sohasem ígéretet akar s nem elégíti ki az író képességeinek felderítése. Minden könyv, úgy ahogy van, önmagában, az író jövőjétől vagy esetleges múltjától függetlenül értékelendő teljesítmény, amelyiktől kapni akarunk valamit.
Vári Attila első köteténél, a Véges napnál sem szabad túlméltatni azt, hogy a szerző mai napig csak huszonegy éves, és hogy a húszéveseket képviseli. Mindez mellékes. Kérdés az, milyen a könyv.
Akárhonnan kikap az ember egy bekezdést kötetéből, azonnal érzi, nem az az író, akinek az írással „nehézségei“ volnának. A majdnem kétszáz oldalas könyvből alig egy-két olyan mondat böngészhető ki, amelyiknek lejtése, zeneisége mesterkéltnek hatna. Egyszóval kellemes simaságú bariton hangon, hallatlan szóbőséggel, fordulatosan, pallérozottan beszél, hivatásos csevegő virtuóz. Egyetlen bekezdésen belül hosszú eseményszálakat tud felgöngyölni, félmondatokkal megmagyaráz helyzeteket, például egy-egy olyan közbeszúrással, mint hogy valaki karórájára pillant, megtakarít fél fejezetes leírásokat. Olyan epikus ő, akiben semmi narrációs kényszer nincs, nem ismeri a magyarázkodás nyűgét, azonnal átcsap lírába, élcbe, elmélkedésbe, drámába; olyan zongorista, aki a kotta minden frázisa közé rögtönöz néhány friss futamot, és el is feledteti, hogy mi volt az alapmotívum.
Mi is az alapmotívum Vári Attilánál? A kötet legterjedelmesebb elbeszélésében, a kisregénynek nevezhető Felmentésben a főhős, eltérő életérzése folytán, összevesz apjával, az megpofozza, kidobja, utána fájdalmas lelkiismeret-furdalások közt meghal; a mellékhős ugyancsak összevesz a jól szituált bátyjával, beatnikes exhibíciókat rendez a járda szélén, utána elmegy, új életet kezd; a lányok általában nem értik a főhőst, vagy azért, mert túl sokat beszél nekik, túl sok a szép szöveg, vagy mert különben sincsen szellemi igényük. A motívumok: a szülő és a gyerek közötti, egyáltalán, az idősebbek és a fiatalok közötti összehangolatlanság, a szeretetszomjúságot megrontó ingerültség s a nőkben a fogékonyság hiánya a szép megfogalmazások iránt – visszatérnek mindenütt, akár mint bujkáló orgonapontok, akár mint domináló főtémák. Ám ha alaposan mélyére nézünk, tulajdonképpen milyen ellentét van Vári Attila öregjei és a fiataljai, a berendezkedettek és az odakint bolyongók között, s mi az az ellenséges fermentum a férfiak és a nők között, ami az élet összhangját hol az igazságosság, hol pedig valami kiszámíthatatlan szeszély vagy közöny nevében megbontja, lényegesen újat és mélyet nem találunk. Vári e viszonyokat és helyzeteket szinte axiómaszerűen fogadja el: a világ rendje az, hogy idősebbek és fiatalabbak útjai egy adott ponton szétváljanak, és hogy szeretni zavartalanul ne lehessen; s ha valaki nagyon hevesen és követelőzően él, „akar“, szeret, az kényelmetlenné válik a másik vagy mások számára. Ezek az alapmotívumok inkább csak olyan dallamépítkezési konvenciók, amelyek alkalmat adnak arra, hogy rögtönözzön, fantáziádon, előkékkel, utókákkal ékítse a dallamot, hogy lenyűgözzön, elbűvöljön.
Vári Attila hatalmas svádával zsong, búg, duruzsol: itt vagyok, ugye milyen érdekes vagyok, ugye milyen kellemesen zeng a hangom, milyen sejtelmesen tudok nézni, mennyi minden van velem, szeressetek, imádjatok, gyűlöljetek, de vegyetek tudomást rólam. S tagadhatatlan, hogy mindebben van kellem, csínyélvezetes, szórakoztató módon csinálja. Csak néha válik émelygőssé (mint például a Felhőkben vagy az Emberteremtőben), ott, ahol nem közvetlen, hanem olvasmányélmény alapján próbál állást foglalni; nem az állásfoglalás mesterkélt ilyenkor, hanem érződik, hogy a hevület vagy az irónia kölcsönzött fordulatokra épít. Mindez együtt járva a gondtalan formaérzékkel és irodalmias, de igen tág látókörrel (művelt, mindenre kíváncsi tájékozottsága nem tolakszik elő, de mindig érzik a sorai mögött) önmagában még szórakoztat is; de ha csak ennyi volna, nem lenne rokonszenves jelenség. De több ennél. Vári Attila, miután „lebrillírozza“ maga kellető futamait, korántsem merül ki: meglep azzal, hogy nemcsak a saját világáról, de a világról is sokat tud; érdeklődése a sokszor túltengő énközpontúság mellett is mindenfajta emberi sorsot befogad. Képes az objektiválódásra.
A kötetnek számomra legélvezetesebb írása a Pletyka negyven platán körül című (amely olyan jó tárcanovellákkal, mint az Utolsó hajó vagy a Végrendelet forgalmistáknak) a legtöbbet mond nemcsak a szerző benső világáról, hanem objektivációjának irányáról is. Paradox módon éppen a Pletyka az, amelyiken könnyű idegen hatást vagy mondjuk, rokonságot kimutatni.
Ilyen sorok olvastán: „A legelső platán, amelyik elindult, a Kovács Elemérék háza előtt állt. Idősebb Kovács Elemér a polgármesteri hivatalban dolgozott. A feleségét szerette, de a legnagyobb élvezetet az jelentette számára, ha a két lánya négykezest játszott az ócska pianínón. A kisebbik, Lujza, minden újévkor a Szamárindulót játszotta. A nagyobbik kamillával mosta a haját,és közel járt a harminchoz.”
Nos, ilyen sorok olvastán mindenkit azonnal megrohan a Krúdy-hangulat; jellegzetesen krúdys az irracionális átváltozások – például az elköltözött platánsor – használatának módja is. Igen ám, de annak ellenére, hogy ez az írás vall leginkább hatásról vagy rokonságról, mégis a legtartalmasabb, a „legjobb“ és a szerző – legsajátabb írása. Mindez azt jelenti, ha valóban Krúdy-hatásról van szó, ez Várinál csakis felszabadító jellegű, mert témavilágában, fantáziafutamaiban, hangulataiban, előadásának feltartóztathatatlan és mégis kellemes, elzsongító bőbeszédűségében (illetve, nem is bőbeszédűség a helyes kifejezés; szó, kép, mondat pezsgéséről, buzgásáról, gyöngyözéséről lehet beszélni), a sejtelmesség iránti vonzódásában, irracionális fordulatokat kedvelő humorában – végig jelen van a rokonság Krúdyval.
Hadd tegyük hozzá (ne érezze ezt senki személyeskedő tapintatlanságnak, ismerem az életben a szerzőt), az ő személyiségében, életvitelében is sok van Szindbádból, Rezeda Kázmérból, Nagybotos Violából. Gáláns, nyugtalan, álmodozó, ugyanakkor a szépérzéke kényes, eleganciája már-már pedáns, összefoglalva: néhány nagyvonalúskodásban vagy intim fűtöttségben eltúlzott oldalától eltekintve nagyon vonzó könyv, még akkor is, ha itt-ott összpontosított figyelmet követel a mélyére hatolás.
S ha mindazt hozzászámítjuk, hogy a hangulati sziporkázások között milyen gazdag az apró kis feljegyzésekből álló életanyag (például, hogy Marosvásárhely mai íze-bűze, életformája milyen kitűnően van megörökítve az elbeszélésekben), elmondhatjuk, nem azért várjuk Vári Attila új könyveit, mert a jelenlegi csak ígéret, hanem mert máris olyan személyes kapcsolatot teremtett az olvasó és saját világa között, hogy ezentúl állandó kapcsolatban szeretnénk maradni. Az a típusú író, aki ugyanannak a történetnek írja majd egy életen át véget nem érő folytatásait, s meg vagyok győződve, hogy mindig lesznek olvasói, akik türelmetlenül várják a következő közlést.
Én magam máris közéjük tartozom.
Megjelent az Utunk XXII. évfolyama 40. (988.) számában 1967. október 6-án.
