Van egy meghatározásunk: az ember a szerszámkészítő lény. Azonban belénk vésődtek, tudatunkba ívódtak címek, képeskönyvek, ismeretterjesztő cikkek, tudomány-népszerűsítő filmek és tévéjátékok címei: A kőbaltától a repülőgépig; A fúvócsőtől a rakétáig, A dorongtól az atombombáig, A nyílhegytől a halálsugárig, A beléndektől a biológiai háborúig – és ilyenformán a tudatunkban az a fogalom, hogy szerszámkészítő lény, szinte eggyé vált azzal, hogy fegyvergyártó. Fegyverkészítés pedig értelmetlen volna, ha nem tételezzük fel hozzá a fegyverhasználatot. Ilyenformán kialakul a világ történelemről és annak értelméről, az emberi fejlődésről egy furcsa képünk: az ember annyiban fejlődött, amennyiben mint öldöklő lény fejlődött. Eszerint az emberré válás különleges mozzanata nem is olyan különleges, nem is olyan csak emberi. Mindössze ennyi volna: hogyan lett az ember egy vegyes táplálkozású, de inkább növényevő lényből ragadozóvá, húsevővé? Ám még azt sem mondhatjuk, hogy a szerszámmal való előállítása a húsételeknek, illetve „a hús fogyaszthatóvá tétele szerszámmal” kizárólagosan emberi jellegzetesség volna: a tengeri vidra például a tengerfenékről felhozott kövekkel töri fel – saját mellkasán – a kagylókat.
Az embert eredendően vérszomjas ragadozónak tekintő martialis történelem- és emberiségszemlélet szerint a szerszám a köröm és a fog meghosszabbítása, azaz mesterséges karom és agyar lenne. Tetszetős nyelvészeti adalékokkal is alá lehet támogatni ezt a nézetet: a baltát jelentő szó több mint negyven nyelvben azonos, s még nem egy szúró-vágó eszköz nevéről lehetne megközelítőleg hasonló adatokat felhozni. Ezekben testesülne meg az emberi egyetemesség? E nézetekkel mindig kapcsolatosak bizonyos viták is, amelyek kissé mókásan leegyszerűsítve, mind abban a kérdésben tetőznek, hogy vajon az ember – polihisztorrá vált majom, vagy a majom nem más, mint egy túlspecializálódott, egysíkúsodott emberfajta?
Pillanatnyilag nincs szükségünk elmélyedni e vitában, mert van egy biztos kiindulópontunk: függetlenül attól, hogy az ember eredetileg mit evett és mit szeretett volna és hogyan enni, az vitathatatlan, hogy mindig kellett innia. Sőt, rövidebb időtartamokon belül tekintve, az ivás még fontosabb élettani szükségletének tűnhetett az evésnél. Szomjan kevesebb ideig lehet bírni, mint éhen. A víz azonban néha behúzódott sziklarepedésekbe, az avar alá; avagy a parttól bennebb hűsebb, tisztább volt – utána kellett nyúlni, el kellett érni. Elvben tehát az ajak, a nyelv meghosszabbítására volt szükség. (Mint ahogy nem egy nyelvben a kanál szó ugyanabból a tőből is származik, mint a „nyelv” vagy az „ajak”.)
Ám ha az ember tudott volna még bármilyen körülmények között is egymaga inni, emberi jellegzetesség, hogy sohasem volt „egymaga”. Mindig apa vagy anya vagy gyermek volt. Márpedig a kisgyereket itatni kellett!
Az emberré válás útján tehát az első lépést ősünk nem mint harcos tette meg, kővel, doronggal a kezében, hanem mint szülő, kanalat illesztve a kisgyerek szájához. S ezért éppen olyan sokatmondó ténynek tartom azt is, hogy a legősibb, legelemibb merítő vagy ivóedénynek, a kannának (és változatainak) a neve legalább annyi nyelvben közös, mint a balta és a – bomba!
Hogy a kanna mennyire egyetemesen az ivó, vízszerző edényt jelentette, bizonyítja, hogy sok nyelvben közös tőből származik a nád szóval: így tehát nem csak a merítőedény, hanem a szívócső neve is ez volt. A latin canna jelentése „nád”, „sás”, „nádsíp”, s ebből lesz a „cső”, „csatorna” jelentésű canalis. Görögül is kanna a nád s ebből egész sor nádból készült (illetve nád, sásfonadékban tartott, hordott) edényféle neve jön (pl. kantharosz), az akkád nyelvben is kanu – nád, kannu – hordó, kanna tu– kanna, a sumérban meg gin – nád, gan – hordó.
Ha a legkínálkozóbb szívócső (sőt a víz átadására, a gyerekek számára való megőrzésére szolgáló edény, pohár) a nádszál volt, úgy az első, a vízparton mindjárt készen kapott kanál – a kagylóhéj. És íme, a kanál eszményi alakja ma is az édesvízi kagyló héjához hasonlít. Később egy meghasított végű vesszővel nyelet is tettek neki – s ezért bizonyos vagyok abban is, hogy kanál szavunk nevében a kanna szó töve lappang! (Erdélyi István, aki kitűnő tanulmányt írt a kanta szóról, feltételezi, hogy a Kanta nevű hely-, illetve határnevek is eredetileg egy jellegzetes, bemélyedéses terepidomra, illetve olyan területre vonatkoztak, amelyen megállt a víz.)
Nem akarok a nyelvtörténeti fejtegetések e valóban nádas-ingoványos talaján beljebb hatolni, csak emlékeztetni akarok rá, hogy a legkülönbözőbb családokhoz tartozó nyelvek közös szavai közt mennyi vonatkozik a legősibb edényfajtákra, azaz a „humánus eszközfélék” típusaira, s ez az embert arra készteti, hogy a harcias, háborús lelkületű történelem- és fejlődésfelfogástól egy derűsebb, békésebb, idillibb, emberibb szemlélet felé törekedjék.
Hogy az edény – a merítőpohár, a kanál, a kanna, a szívócső nem hordozza magában a fejlődés lehetőségének mozzanatait? Hogy nem annyira dinamikusan civilizáló tényező, mint a fegyver? Ezt nem hiszem. Az edény – a megtartás, megőrzés eszméjét hordozza. Nem csak a „kanna ” szó annyi nyelv közös szava, de a „vas” – (vasa) tő is, amely a mi nyelvünkben nemcsak a váza átvételében van meg, hanem a fazék szó gyökerében, sőt, a kupa, koponya, kupola, cub stb. mind olyan fogalmakat jelölnek, minden nyelven, amely a táplálás, óvás, őrzés, továbbadás eszméjét szolgálják. A ház, a hajlék, a bölcső, az urna, a koporsó, a kupola, a piramis, egyszóval a kultúra, mind erre az alapeszmére épül! És az a kanál is, amellyel a tudást a koponyába töltjük, a könyv is edény – a könyv pedig csak elég dinamikus tényezője a fejlődésnek?
Ezért szerintem az edény méltóbb jelképe az emberinek, mint a kőbalta, s ha én a „Hogyan lett az ember óriás” témájára képeskönyvet szerkesztenék, annak ez lenne a címe: A kanáltól a számológépig. Ez utóbbi ugyanis az „edény”, a „tárolás” legfejlettebb alakja. És nem csak hadászati fegyverrendszerek irányítására alkalmas.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 28. számában, 1973. július 13-án.
