Ágoston V., Huszár V., Molnár G., Szilágyi N. S., Tamás G. M.: Szövegek és körülmények. Bretter György előszavával. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
A nevek ismertek. Ezek a fiatal gondolkodók nagyjából egyszerre és együtt juttatták érvényre nemzedékük jellemző műfajaként a bölcseleti indíttatású esszét. Jelen gyűjteménynek, vagyis a benne foglalt reprezentatív generációs műfajjá polgárjogosult félfilozófiai tanulmányoknak ezek szerint mintegy szimbólumértéke van, emiatt az ítéletalkotásnál két ellentétes aspektus érvényesül: egyfelől számon kérjük mindazon erényeket, amelyeket ez a csoport írásaiban eddig felmutatott, másrészt viszont tekintetbe kell vennünk a kötetben benne nem levőt is: azt az eszmei háttérmozgást, amelyből született. Szögezzük le rögtön: a könyv jelentősége, pillanatnyi értéke ebben az időpontban valós értéke fölött áll, legelsősorban, mert egy adott „társadalmi-kulturális elvárásra“ (Bretter György) felel.
Az első meglepő konstatálás: hogy ez a vállalkozás, amely előzmény nélküli a magyar nyelvű könyvkiadás történetében – nem valamely egységes szellemi csoportosulás gondolkodóié. És itt most nem is a kötet külső jegyeiről van szó; mert ami ezt illeti, a könyvet, amely így is messze kiemelkedik irodalmi életünk átlagos zajszintjéből, bizonyosan lehetett volna úgy összeállítani, hogy egységesebb egészet alkosson.
A maga nemében kitűnő Ágoston Vilmos-esszének elütő jellege részben előnyére válik – a többi írás rovására – részben hátrányára. Szilágyi N. Sándor fonológiai kutatásai minden bizonnyal nem érdektelenek, de az itt közölt szöveget (a címhez s a kötet jellegéhez képest) szerencsétlenül választotta ki; azonkívül illő lenne, ha szerző fölvilágosítaná az olvasót: hogyan, mikor lépi át a különböző formalista iskolák eredményeit.
Bölcselkedni annyit tesz, mint küzdeni a magunk s mások gondolatainak homályossága ellen. Pauler Ákos.
Az összeállító Bretter György, akié különben az érdem a könyv megszületéséért, nem törekedett valami látszategységet belevinni a válogatásba, talán mert ha szerzőinknél nem is találkozunk valamely közös iskola jegyeivel, az írásokból mégis nyilvánvaló egy azonos alapmagatartás. Ezeknek a gondolkodóknak mintha fő törekvésük lenne: tudásunkat felhasználhatósága szerint rendezni, vagy legalább megtisztítani, egyszerre ismeret- és értékelméleti nívón; jellemző ambíciójuk a majdaniak történelemmel szembeni etikai várakozásának való megfelelés, a mérték keresésének kétféle minősége: a jó s az igaz megállapítására.
(Az individualista és improvizált morálról. Akadt valaki, aki utalt rá: az élet értelme elkallódhat. Mert az élet nem olyasvalami, aminek saját magában értelme lenne, vagyis aminek önmagában értelme van. Ha nincsen lehetőség, hogy bármely mértéket is egyetemessé lehessen tenni, a dolgok mértéke az Én lesz, ami kezdete a mértéktelenségnek és a mértéknélküliségnek, az intellektuális szofisztikának, a morális anarchiának, vagy mint Kungt-se mondja: a nagyszájúak hatalmának, a művészetben a divatnak, a közéletben a képmutatásnak. A mérték elvesztésének következménye, hogy a jót és a rosszat mindenki egyénileg kénytelen még csak nem is egyszer s mindenkorra megállapítani, csupán adott esetre rögtönözni.)
A fent vázolt viszonyuláson belül a szerzők figyelme inkább az értéktudat új irányának kimunkálása felé fordul, mintsem az értékalapok elvi megvizsgálására: ahogyan ezekben az írásokban nehéz bármely ontologikus jellegű kijelentést találni, éppúgy megfigyelhető, hogy mondataik a meglevő lényege fele irányulnak, legértékesebbjük axiológiai, lényegkereső-lényegláttató mozzanat. Az értéknek mint irányfogalomnak a vizsgálata mellett ezt a magatartást tartjuk jellemzőnek az írásokra.
Föntről lefelé haladó elemzésmódszerük mozgásiránya a végső pontok felé tart, olyan (meglevő) pontokat keresnek, ahol az elemző ész megnyugodhat – amelyekre támaszkodni lehet. Az axiómákról van szó; és axioo azt jelenti, hogy: értékelek, becsülök Eszményük: egy rendezett, strukturált világ, átlátható történetírás, tisztázott alapokon nyugvó nyelvelmélet világos etikai felépítmény.
A virtuóz vitatkozó Tamás Gáspár Miklós hőseinek Ernst Troeltsch-i töprengéseiből nyilvánvalóan a Hegel-féle lényegi keresztmetszetben láthatóvá-olvashatóvá lett totalitás sóvárgása süt ki. Huszár Vilmos elképesztő módszertani mutatványából a tisztázott és ellentmondásmentes fogalmak intranzigens tiszteletben tartásának követelménye – bármely elméletről legyen is szó –. Az egész vállalkozásra érvényes erkölcsi fedezetet jelent Molnár Gusztáv és Ágoston Vilmos írása – megengedhetetlen egyszerűsítéssel így mondhatnánk, a kötetben idézett Fábri-mondat nyomán: – a mindenség elé állított emberről.
Bretter György is jelzi az előszóban: a szerzők kritikája többnyire egyoldalúan lebontó, s a megcáfolt jelentések helyére sokszor nem állítanak elérhető igazságot. Ez így igaz; s ezen a ponton mindenki maga döntheti el, mi felel meg neki inkább: látszólagos biztonságot adó, de kétes rendszerek, amelyek – esetleg – bármikor a fejébe szakadhatnak: vagy pedig a csupasz és szilárd alapok, amelyekre – esetleg – építkezni lehet. Mi ne szóljunk erről a kérdésről; olvassuk inkább Platónt.
„SZÓKRATÉSZ: S nemde, Protarchos, ezt a fehér színt fogjuk a legtisztábbnak s egyszersmind a legszebbnek mondani minden fehér között, nem pedig a nagy tömegűt, vagy nagy felületűt?
PROTARCHOS: S pedig nagyon helyesen.
SZÓKRATÉSZ: Ha tehát azt mondjuk, hogy egy kevés tiszta fehér szín fehérebb s egyszer s mind szebb s igazabb, mint valami vegyített fehér színnek bármily nagy tömege: – nemde, igazat fogunk beszélni?
PROTARCHOS: Teljesen igazat”.
(Platón: Philebos. Fordította Péterfy Jenő)
Megjelent a Hét V. évfolyama 45. számában, 1974. november 8-án.