„A balhé persze rám marad. A gombóc a torkomban. Nyelni sem tudok, úgy nyomja…
ez az egész olyan izé… nem is tudom, hogy mondjam, mert én a szívbeszédhez szoktam.”
Szívbeszédek
(1. mennyi ismeretlen mondat)
Mondhattam volna akkor mást is.
Nem én szóltam. A szív beszélt belőlem.
Amit hallottál, az egy szívbeszéd. Ha…
Tudod, nem én mondom, hogy miről beszéljek.
Nekem csak a szám jár és a szemem.
Belőlem folyton kinéz valaki, s kiordibál
a szív is néha-néha. Féktelen állat.
Dörömböl, és nem tudom visszafogni.
Görgeti a mondatot belőlem. Nincs
vége soha. Möbiusz-szalag a szívbeszéd.
Ha letiltom is újra mondja. Nem újat
mond, csak újra, újra, újra.
Mindig csak azt szapulja.
A fehér papírt a kezem összeírja.
Diktálás után, mert másképp nem is tudna.
Reggel majd látom, hogy mennyi zagyva,
mennyi ismeretlen mondat.
A balhé persze rám marad. A gombóc
a torkomban. Nyelni sem tudok, úgy nyomja…
ez az egész olyan izé… nem is tudom, hogy
mondjam, mert én a szívbeszédhez szoktam.
(2. mintha a paradicsomban)
Mert én szívbeszédből élek.
Turkálok benne, hogy mi van?
A szívszavak néha oly szépek,
leírni nincsen módomban.
A szívbazárban napokat eltöltök.
Mennyi testhez koptatott ruha.
Néhányat titokban magamra öltök, s
eliszkolok benne falhoz lapulva.
A tükörben, ha sötét van, megnézem:
jól áll-e rajtam a szívruha?
Nem hálás téma erről versben szólni…
Ez nem is vers. Talán csak gondolat.
De lehet, hogy csak egyszerűen forma,
mint női test a szívruhámba bújva.
Vagy mint a mozgás, hogyha torna.
Netán a test, ha nincsen semmi dolga,
csak tétlenkedik, mintha a paradicsomban.
(3. én mindig el)
Ha kell, akkor én elmegyek.
Mert én mindig csak el. Ha kell,
ha nem. Távozó a nevem. Szaladok,
vagy halkan lelécelek. Megyek,
mintha sohasem lettem volna ott.
Volnék más. Én más is volna.
És persze fáj, ahogy megyek. Nekem
Már nagyon fáj a távozás, de a remény
lüktet, hogy talán mégsem. Aztán
már nincs remény sem. Csak a távozás.
Átviszlek magammal a városon. Az
emberek nem látnak, úgy megyek. Valamit
mindig ott hagyok. Talán egy dallamot.
Hagyok egy-két mondatot. Ízet. Illatot.
Néhány grimaszt is rád hagyok.
Ritmusosan lépkedek le az utcán, a
városon át. A fájdalom belém karol.
Csak azért, hogy ne menjek egymagam.
Úgy távozom, ahogy jöttem:
szinte észrevétlen az elmenésem.
A fájdalom is beleszenderül a menésbe.
Alszik és lüktet. Szemhéjam mögött
valami remeg. Számban a mondatok
megalvadnak. Én sohasem érkezem,
csak folyton távozom, és persze álmodom,
hogy érkezem. Hogy van cél és értelem.
Pedig csak káosz van, csak mindigelmenés,
Ennyi távozásra egy élet is kevés.
Már olyan régen megyek el, hogy az
Észben alkonyat lett. A szívben hajnalok,
majd hamis reggelek. Kávé, cigaretta.
Félszavak és félszeg mondatok, hogy
talán lesz egy életem, amiben nem
lesz elmenés. Csak érkezés. Nem lesz
benne mindigel…
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár Kötetben: Szigetlakó (2001)
