Augusztusban különböző helyszíneken egy bátor elhatározásnak köszönhetően megkezdődött néhány nagyméretű falfestmény készítése iskolák tűzfalain, játszótéren, trafóházon.
Rendhagyó vállalkozás egy konzervatívnak ismert, mondott alföldi városban, de korántsem egyedülálló, hanem már rég, világszerte alkalmazott megoldás a túlnépesedett, szürke, egyhangú városok, épületek, negyedek frissítésére, színesítésére, élhetőbbé, érdekesebbé tételére.
A vad, indulati alapokon születetett, tiltakozó jeleknek, a falfirkáknak civilizált, míves, esztétikai igényességgel készített utódai ezek a gyakran magvas üzeneteket hordozó, alapos szakmai, technikai felkészültséget igénylő, hatalmas, gyakran két-három emeletnyi képek.
Idővel külön művészeti ággá fejlődött a mozgalom, sokan nagyvárosi folklórként emlegetik. Híres, elismert, anyagilag is megbecsült művelői vannak, akik gyakran jelentős középületek, metró állomások, terek, csarnokok díszítésére kapnak megbízatást.
Ahogyan az várható volt, az esemény már a munkák megkezdésekor változatos és gyakran egymásnak ellentmondó vélemények, megállapítások tucatjait indukálta. Mint általában, most is megjelentek az alkalom szülte, botcsinálta kritikusok, akik jórészt világhálós oldalakon bíráltak témát, kifejezést, mondanivalót, helyszínt és minden mást, amit kifogásolni lehet.
Nemrég azt kérdezte tőlem valaki, hogy vajon száz év múlva hogyan fogják jellemezni ezt az ellentmondásoktól terhes, heterogén, gyakran követhetetlen kort a jövő művészettörténészei, műkritikusai. Erre egy szakember részéről csak egyetlen becsületes válasz lehetséges: fogalmam sincs.
E mellett természetesen lehetnek feltételezések, elképzelések, találgatások. Néhányan valószínűleg azt mondják majd – már mai is mondogatják –, hogy ez volt a posztmodern időszak, ami különben nem jelent semmit, esetleg azt, hogy a modern korszak után jött még egy meghatározhatatlan, körülírhatatlan izé. Nevezhetik részben az izmusok, a tagadások, a klasszikus értékektől való eltávolodás időszakának és még ezernyi más módon.
Az én nézőpontom a fentieknél kicsit optimistább, az előzőnél egy lényegesen normálisabb állapot kezdetének nevezném. A kultúrában az számít normalitásnak, amikor a művészi üzenet, mondanivaló nem egy kiváltságos csoporté, hanem a köz tulajdona, mindannyiunké, ugyanúgy, ahogyan az őskorban, ókorban, vagy a katedrálisok korában volt. Ezt segítik elő korunk korszerű kommunikációs eszközei, a design, az utcakép, az esztétikai igényességgel készített használati tárgyaink és még ezernyi más dolog.
Ennek a köztulajdonná válásnak tanúi, eszközei többek között a most Szatmárnémetiben elkészült faliképek is. Én a kezdeményezőknek, kivitelezőknek drukkolok.
