Ha a grafikus színnel álmodik, krétája nyomán kalárisként ragyog fel a táj. A Hargita? A Gyimes? A Gyergyói havasok? Lehet ez is, lehet az is, Siklódy Ferenc itt is, ott is otthon van. Gyergyószárhegy szülötte, Csíkszereda polgára, a természet szerelmese. Akár itt jár, akár ott, egyformán lenyűgözi a hegyvidék szépsége, és szikrázó gyöngyökként láttatja a fellegek közt felfénylő szénaboglyák, falombok, háztetők szétszóródó karéját. Egyszerűen, csak sejtetve azokat ég és föld között, ahogy a madár érzékelheti a magasból. A kép arra készteti a szemlélőt, hogy mozgósítsa emlékeit, nem meglepő, ha hirtelen úgy érzi, szinte harapni lehet a tiszta hegyi levegőt, tapintani a zavartalan csendet. Magával ragadja a színek véletlenszerűnek tűnő játéka, az összbenyomás érdekli, nem a való világ konkrétumai. Formákat bontó, könnyedén odavetett, üde pasztellt látunk, hamisítatlan székelyföldi tájszekvenciát, érzékeinkre ható igazi piktúrát.
Meglepő egy olyan művésztől, akit ízig-vérig grafikusként tart számon a művészeti köztudat. Jogosan, hiszen hosszú ideje bizonyítja, hogy fölényesen birtokolja, alkalmazza a grafika minden csínját-bínját, eljárását, járatos annak valamennyi válfajában, figyelemre méltó alkotásokat hoz létre a legrégebbi grafikai módszerekkel és eszközökkel épp úgy, mint a vizuális művészetek digitális eszköztárával. Fametszet, linómetszet, rézkarc, ceruzarajz, szénrajz, tus, vegyes technika, magas nyomás, mélynyomás, fotó, print, ex libris, kollázs, plakát, könyvillusztráció, fekete, fehér, szürke és megannyi más alkotói eljárás, válfaj, foglalatosság, sikerforrás kérhetné, hogy részletesebben foglalkozzam velük, hiszen mindenik valamilyen sajátossággal jellemzi Siklódy művészetét, de ez jegyzet, nem elmélyült elemzés. Azt viszont el kell mondanom, hogy a tudás gyarapításának, az alkotói igényesség megőrzésének igényét a marosvásárhelyi művészeti középiskolában szívta magába, majd amikor tanárrá vált, ezt táplálta ő is csíki tanítványaiba a Nagy István művészeti szakközépiskolában. De maradjunk a műveinél, azokról kértem tőle reprókat, színeseket is. Mert mondhatunk törekvéseiről akármit, a lényeg úgyis az, amit a néző a látványból kiszűr magának. Persze a munkákból az mindenképpen kiviláglik, hogy a klasszikus sokszorosító technikák kiváló művelője, és fekete-fehérben is olyan gazdagon árnyalt tónusokat képes teremteni, mintha százféle színt kevert volna ki a témára. De az is kiderült a kiállításain itthon és messze a határokon túl is, hogy időnként megkívánja az igazi színeket, pasztellkrétát, ecsetet fog a kezébe, és vászonra, lemezre, papírra viszi figuratív, nonfiguratív, mindig erőteljesen hangulatkeltő látomásait.
Zoli bácsi, Rézkarc (2020) 
Ószovetseg, Tus 50×70 cm 
Totem, akril, 50×70 cm
Valószínűleg belső késztetés határozza meg, mikor születik akril vagy olajkép és mikor fekete-fehér grafika. Azt hihetnénk például, hogy a napfényes Itália színpompával telíti vásznát, közben ő apró részletekbe menő fametszeten idézi fel olaszországi emlékeit s az azokból fakadó ókori benyomásokat, reminiszcenciákat. Még finomabb, még mívesebb az a szuggesztív rézkarc, amellyel Kallós Zoltánnak állít méltó emléket a művész. Tusban is remekel Siklódy. Legalább olyan markáns az Ószövetség című grafikája, mint az előbbi, Zoli bácsi című képe. A dinamikus Totem és a különös Utolsó vacsora viszont már ismét a színszomjúság jegyében született. De az utolsó szó esélyét mégiscsak a grafikájának kell megadnunk. Válasszunk egy szénrajzot. A Ló azt is eszünkbe juttathatja, hogy Siklódy Ferenc méltán került a kiváló honi versillusztrátorok élvonalába.
