Nemrég kezdte el telt házak előtt játszani a „Magyarország meg tudja csinálni” című népszínművet a Posztpetőfi Sándor Teátrum. A páratlan magyar sikerre az egész európai színházi világ fölfigyelt, Amerikában pedig már hirdetik jövő évi premierjét. A színművet, amely a „Szeretlek, Nemzeti Konzultáció” témájára az Identitásvédelmi Alapítvány által kiírt drámaíró-pályázaton elnyerte az egymilliárd forinttal járó első díjat, maga a Szuverén állította színpadra. A bemutató utáni pénteken a Szuverén látogatást tett a Dankó Népe Közrádióban, és a mikrofonállvány kérdésére, hogy vajon tényleg meg tudja-e csinálni Magyarország, így riposztozott: „De még mennyire meg tudja! Úgy megcsinálja, mint a pinty! Beszéltem a pinttyel, úgyhogy ezt biztos forrásból tudom.”
A továbbiakban egy sor fel nem tett rázós kérdésre a világhírű rendező elmondta még: „A nemzeti konzultáció négyszereplős tézisdráma a szuverenitásról. Tézis, antitézis, szintézis. A néző úgy járja ki a szuverenitás iskoláját, hogy észre sem veszi. Mire felocsúdna a meglepetéstől, már le is vizsgázott, sőt, papírja-pecsétje is van róla, hogy az iskolát elvégezte. Maga a színdarab voltaképp a Szuverén önmagával folytatott demokratikus párbeszéde a kivételes jogrend jótékonyan feszült légkörében. Egyetlen kérdés sem marad a levegőben. A szerző minden kérdést lehúz a valóság rögös talajára, hogy a keményen dolgozó magyar emberek a kérdés gazdáiként ismerjenek magukra, és így találják meg rá a helyes választ. Ahány kérdés, annyi összefeszülése jónak és rossznak, annyi összecsapása igen-nek és nem-nek, annyi párviadala alantasnak és nemesnek, tisztának és szennyesnek a Világ Színpadán – El Gran Teatro del Mundo. A tézist − az intrikus, a rágalmazó, az örök vádaskodó hálátlan szerepkörében − Vannak-Akik képviseli. Ki ne találkozott volna már a Vannak-Akik gyászos népségével, ezekkel a Vannak-Akijevicsekkel, akik valahogyan mindig Brüsszelre sandítanak, az Amerika Hangját és a Szabadejrópát bömböltetik, rémhíreket terjesztenek, ilyesmi.
Az antitézist az igazságszerető kormányzat felkért védőügyvédje, Dr. Ezzel-Szemben szólaltatja meg. Az ő feladata, hogy szívekre, fejekre és zsebekre ható érvekkel megkönnyítse a választást Igazság és Hazugság, Mennyek Országa és Átokföldje között az ingatag, nádszálként ide-oda hajladozó, kétségekkel viaskodó harmadik szereplő: a szintézisre törekvő Ön-Mit-Gondol számára. Ön-Mit-Gondol a középkori moralitásokból és mirákulumokból jól ismert Akárki: Everyman. Ő hivatott tartós békévé oldani tézis és antitézis ádáz háborúját. Neki kell a hosszú tusakodás után meghozott döntéssel a józan munkás-paraszti ész alapzatán szintézist alkotnia. Döntenie kell − nincs mese. Nincs kibúvó. Nix ugribugri. Minden jelenet – összesen tizenegy − azzal ér véget, hogy Ön-Mit-Gondol, magasra emelve a normalitás lyukas zászlaját, leteszi voksát a Nemzeti Szuverenitás ügye mellett. Egyszer-egyszer a nemzeti kérdőív levesébe a Kártevő – a Nemzeti Szuverenitás ősellensége − Brüsszel is beleköp. Legtöbbször alattomosan − Vannak-Akik háta mögé bújva −, a migránsbujtogató és gendersimogató intrikus szerepében akadályozva tézis és antitézis lovagi tornájának szabályos lefolytatását. A végső verdiktet azonban a színpadon nem látható negyedik szereplő, a Nézőtér, a − Vannak-Akik és Dr. Ezzel-Szemben párviadalát, Ön-Mit-Gondol tusakodását jelenetről jelenetre követő − Karzat mondja ki, miután tézist és antitézist meghallgatva, a kulmináció katartikus pillanatában Ön-Mit-Gondol vállairól saját erős vállaira veszi át a szuverenitás próbatételét, és vastapssal foglal állást a Haza, a Gazdasági Semlegesség és a 13. Havi Nyugdíj mellett. Finita la commedia!”
