Akármelyikre nézek a három térkép közül, amelyek dolgozószobám falán függenek, ugyanazt látom rajtuk: a világ magyaremberek felé áradó tiszteletét. Magyarország tiszteletet parancsol. Azzal parancsol tiszteletet, hogy nem parancsol neki senki. Nincs az a parancsadó hely. Kivéve természetesen a Gazda, a Vezérlő Tábornok, a Nagy Kormányos, a Nagy Testvér (egyes türk nyelvjárásokban: a Szuverén) helyét. De ami ezekről a helyekről jön, az nem is egészen parancs. Inkább valamilyen szívélyesen dörrenő válasz a nép imájára, a nemzet fohászára, a köz áhítatos kérdésére: „Mit parancsolsz, édes Gazdánk, drága Szuverénünk?” És hát a parancs – az parancs. Még ha ilyen szépen kérik is a parancsot, teljesíteni kell. Azt parancsolom, hogy fogd be! Erre aztán befogja. Ne szólj szád, nem fáj fejem! Ezért hangzik ma így a Magyarország gyémánttengelyére felvésett Nemzeti Hétparancsolatból az első: „A parancs – az parancs. A férfi – az férfi. A nő – az nő.” És mindjárt ezután a második: „A család – az család. A szuverén – az szuverén. A magyaremberek – az magyaremberek.” Úgyhogy csöppet sem csodálkozom rajta, miért árad Magyarország felé a tisztelet. Mert árad. Árad alulról és felülről, szélről és középről, délről és északról, keletről és nyugatról. Csak Brüsszelből nem árad. Brüsszelből a Tisza árad. Brüsszel − szembehelyezkedve a világgal − nem tiszteli a magyarembereket. Brüsszel csak egy magyart tisztel, aki viszont nem magyar, talán nem is egészen emberek, viszont kiköpött Brüsszel. Brüsszel egyszülött fia − Péter, akit „brüsszeli rémként” ismer a világ, és arról híresült el, hogy két tökvakarás közt rendszeresen gyalázza a Hatalmat, pocskondiázza a Dicsőséget, sértegeti az Országot. Egy ideje már a Jóisten is csak fejcsóválva bírja hallgatni.
A helyzet a következő: a világ tiszteli a magyarembereket, Brüsszel azonban nem tiszteli. Belé törli a sáros bakancsát. De ennél nagyobb tiszteletlenségektől sem riad vissza. Vegyük Brüsszelnek azt a tiszteletlenségét, hogy nem adja oda az uniós támogatásokat, amik a magyarembereknek járnak, vagy azt, hogy tiszteletlenül beleüti az orrát a magyar jogállamiság privát ügyeibe. Sértő tapintatlansággal azt firtatja, nem deficites-e a szuverén demokrácia. Nemhogy nem deficites, hanem szufficites! A szufficit – a szükséges plusz − maga a Szuverén! Mondjuk ki, hölgyeim és uraim, Brüsszelből nem a Tisza, hanem a puccs szaga árad. Nem is árad − terjeng. A puccs különösen bántó tiszteletlenség a magyaremberekkel szemben. „Elég egy puccs – és a rendszernek fuccs!” Állítólag ezen nevetgélnek titkos találkáikon a genderaktivista összeesküvők. Sebaj, szolgálataink rajta vannak a témán, mi pedig köpünk Brüsszel legújabb tiszteletlenségére. A magyar Szuverén Tíz Köpéséből, azt hiszem, ez lesz a legnagyobb, a legméltóságteljesebb.
De ha már Brüsszel ennyire nem tiszteli a magyarembereket, tisztelhetné legalább a tényeket! A tények makacs dolgok. Tizenöt éve egyfolytában azt mutatják, hogy a magyarok tarolnak. Egyik brutális rekordot döntik meg a másik brutális rekord után. Övék ma minden dicsőség, minden siker, minden vívmány és eredmény. Ne feledjük, hogy az elmúlt 100 év legsikeresebb 15 évét tudhatjuk magunk mögött. Az elmúlt 15 évnek pedig a legsikeresebb egy évét, tíz hónapját és huszonkét napját. Úgyhogy joggal vetődik föl a kérdés: Warum? Hogy vagy képes ennyire nem tisztelni a magyarembereket, Brüsszel? Minálunk, Eurázsiában még a talponállókban is azt tudakolják egymástól a dülöngélő vendégek: „Tisztelsz te engem?” Nem tudok eurázsiaiul, hacsak nem két pohár vodka után, akkor viszont folyékonyan, de annyit tudok, hogy ez a kérdés így hangzik a mi ősi turáni nyelvünkön, melyet elfelejtettünk ugyan, de tudat alatt – némi finnugor beütéssel – ma is hallunk és értünk még: „Ti menja uvazsajes?” Ha „uvazsajes”, vagyis készen állsz megadni nekem a kellő tiszteletet, ha vagyok valaki a szemedben, akkor meg kell tiszteljél azzal, hogy együtt iszol velem. Ha visszautasítod, akkor nem tisztelsz, és akkor úgy váglak pofán, hogy kiköpöd a fogaidat. Eddig a példabeszéd.
Az Európai Unió persze nem talponálló. Bár a Holdról nézve ez nem annyira biztos. Mindenesetre felmerül a kérdés: mi okot adtam én, magyaremberek, neked, Brüsszel, arra, hogy ennyire ne tisztelj? Én áldomást innék veled uniós járandóságunk átutalásának ünnepnapján, te meg azt mondod: nix átutalás, nix ünnepnap, nix áldomás!? Hogyhogy nix, amikor 4900 milliárd jó magyar forintok vesztegelnek azon a számlán, amit te égbekiáltó módon zároltál? Sírnak az égben az angyalok! Hol marad a tisztelet? Hogyhogy nem akarsz áldomást inni velünk a Nagy Átutalásra? Hogyhogy feltételeket szabsz? Az Alapjogi Chartán lovagolsz? A szexuális mutánsok jogait kéred számon a keményen dolgozó magyarembereken csak azért, mert ők még nem mutánsok? What the fuck! − hölgyeim és uraim, hogy egyebet ne mondjak. De inkább nem mondok, mert még azt hinnék, káromkodom. És ezek után van bőr a képeden, Brüsszel, hogy tiltakozz az átoktábla ellen, amit a normalitás pártján álló magyaremberek kívánnak fölállítani a Rezsicsökkentés tere (volt Hősök tere) és a 13. Havi Nyugdíj sugárút (volt Andrássy út) találkozásánál? Legjobb tudomásom szerint ez áll majd rajta: „Ahogyan az 1991-ben szétesett, halott Szovjetunió nem tud beszélni vagy szólni, ugyanúgy essen szét és ne tudjon beszélni az Európai Unió, fogja be a száját – shut up! − az Európai Bizottság, és ne tudja zárolni a magyaremberek számláján a milliárdokat. Ahogyan a halott Szovjetunió Legfelső Tanácsa és Főügyészsége nem kell többé sem a földieknek, sem az égieknek, úgy ne kelljen se földieknek, se égieknek a Strasbourgi Emberjogi Bíróság és a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság…” És így tovább. Hát ezt akarod, Brüsszel? Átoktáblát? Szégyenoszlopot? Nem volna jobb az Elbánál parolázni a fehérvári huszárokkal? Meginni velük az áldomást a zsebükből tiszteletlenül kivett 4900 milliárd forint ünnepélyes visszaadására? Mért nem veszel példát Biszau-Guineáról: neki soha nem jutna eszébe tiszteletlenül beszélni a magyaremberekkel! Nem kapunk tőlük semmit, nem adunk nekik semmit, de a legnagyobb tisztelettel vagyunk egymás iránt. „Ti menja uvazsajes?” – kérdezi Biszau-Guinea, és Csád Köztársaság felel neki: „Uvazsaju!”
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 49. számának Páratlan oldalán 2024. december 6-án.
