Fivéreim és nővéreim! Kolozsvárról, a Kossuth Rádió stúdiójából a miniszterelnök szól hozzátok. Ne kérdezzétek, melyik: a Kárpát-medence miniszterelnöke. Jelentem, csapataink a béke frontján újabb hatalmas győzelmet arattak: Magyarország Nobel-díjas! Megint egy győzelem! Megint egy csengő stockholmi arany! Az ember csak kapkodja a fejét! Gratulálok a díjhoz, Magyarország!
Vegyük le most politikai szemüvegünket, és tegyük fel a piros-fehér-zöldet. A nemzetit. Ne azt nézzük, ki kapta és mire kapta azt a Nobel-díjat, hanem azt nézzük, hogy magyaremberek kapta, méghozzá vidéki magyaremberek. Ha úgy vesszük – és mért is vennénk másként? −, a falusi Magyarország. Hatvanpusztától Felcsútig. Ezért van, hogy annyira nem értik ezt a mostani Nobel-díjat a belvárosi flasztercsávók, akik száz éve egyfolytában a sátántangót járják a magyar vidék csontjain. Nemzeti szemüvegen át nézve a Nobel-díj üzenete egyértelmű: azt üzeni a belvárosi flasztercsávóknak, hogy vége, elég volt a sátántangózásból, kotródjatok a Brüsszeletekbe! Él Magyar Ugar – áll Buda még!
De nézzük, mivel érdemelte ki a Nobel-díjat ezúttal Magyarország? Nos, mi − a történelmi vég népe vagyunk. Isten Országát építjük mindannyian. Ahhoz pedig, hogy ez az Ország feltáruljon a világ előtt, elengedhetetlen az Apokalipszis! Mindenki emlékezhet még rá, milyen vérre menő viták voltak nálunk arról: lehetséges-e Apokalipszis egy országban, vagy csak világméretekben, az egész földgolyón egyszerre? A sátánpártiak, az Apokalipszis ádáz ellenségei azt akarták bebeszélni a magyarembereknek, hogy nem, ez nem lehetséges. Mi, magyar apokaliptikusok, Isten Országának kőmívesei kitartottunk az Igazság mellett, és azt hiszem, az elmúlt tizenöt évben alaposan rácáfoltunk a sátánistákra. Magyarország hétmérföldes léptekkel halad az apokaliptikus úton − Isten Országa felé. Ezek után ki más kaphatta volna a Nobel-díjat, mint mi?!
Nagyon remélem, hogy a Nobel-díj egy időre a Sátán-Párt torkára forrasztja majd a magyargyűlöletet, az apokalipszis-káromlást és a szlavaukrainyezést! Mi addig is adjuk át magunkat az önfeledt ünneplésnek, osztozzunk mindenkivel, aki megérdemli, a nagy magyar sikerben. Trump elnök feltétlenül megérdemli, és én szíves örömest osztoznék is vele, de most nem áll szóba senkivel: ő – mint az egész világ tudja − béke-Nobelre várt, de a háborúpárti stockholmi leninfiúk cselszövése meghiúsította várakozását. Zelenszkij meg, Trump háta mögött, most röhög a markába. Pedig a nyugati világban ma Trump az egyetlen, aki Kant Örökbékéjén dolgozik. Talán nem tudja, de teszi. Így hát ő is az Apokalipszis napszámosa. Aljas húzás volt a leninfiúktól így elrontani egy olyan ember örömét, akiben hatalmas humanitárius szív dobog, és puszta akaratával már eddig is háborúk hegyeit tolta arrébb a világban. Ezért nem maradt ideje a Nobel-díj hegyének elmozdítására. Sebaj, ha ilyen ütemben haladunk az Apokalipszis útján, jövőre meglesz az is.
Lehet, hogy Krasznahorkai – ugye jól mondom a magyar versenyző nevét? – még nem tartozik a mi mag-szavazóinkhoz, nem egészen a miénk − nem is kell, hogy mindenki a miénk legyen, mi apokaliptikus párt vagyunk, nem totalitárius −, de a Nobel-díj a miénk: begyűjtését mag-szavazóink az ország győzelmeként, a falusi Magyarország feltámadásaként, az Apokalipszist építő magyar nép wassalberti tetteként ünneplik.
Mindenesetre hála és köszönet illeti a kozmopolita vidéki magyar szerzőt, hogy a véghajrába mindent beleadva megszerezte Magyarországnak a legújabb aranyat. Úgy tervezzük egyébként, hogy jövő tavasszal, még a megnyert választások előtt, egy torinói ló hátán fogja őt köszönteni a köztársasági elnök a Hősök terén.
Magyarország megint olyan teljesítményt tett le a világ asztalára, amitől az beszakadt. Ezzel szemben a világ egyelőre nem túl sokat tett le Magyarország asztalára. Úgyhogy egy repedés sincs rajta. De hagyjuk a méricskélést az öröm önfeledt óráiban! Egy a lényeg: megint Magyarország áll a dobogó tetején. Nem számít, ki hány sort olvas majd A magyar nemzet biztonsága hosszú mondataiból, csak az számít, hogy büszke legyen irodalmunk legújabb Puskás Öcsijére! Nekünk már két Puskás Öcsink is van az irodalomban, és mindkettő apokaliptikus. Biztos vagyok benne, hogy a Jóisten segedelmével ennél is több lesz. Lesz, mert – hogy a rakodópart alsó kövön ülő Költőt idézzem – „csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra”. Mi ezen dolgozunk.
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 42. számának Páratlan oldalán 2025. október 17-én.