Megint fején találta a szöget Dopeman. Vagy szarva közt, a tőgyén: „A végén mindannyian magyarok vagyunk.” Úgy van, kedves Dopeman, a végén! Talán még a poloskák is. De mi van addig? Addig mik vogymuk? Addig, amíg tart a Nagy Menetelés? A Nagy Átkelés? A Nagy Ki-kit-győz le? Amíg Nirvána nem lesz a NERvánából, ahogy ti, harcos buddhisták mondjátok. Mert ez egy kicsit odébb van azért. Úgyhogy ne áruljunk zsákbamacskát: addig igenis nem mindannyian vagyunk magyarok. Addig magyar a magyarnak lupusa! Úgyhogy egy darabig még kétféle magyar van: a mindigmagyar és a végénmagyar, ami hatalmas különbség.
Világos, hogy a mindigmagyarok, vagyis azok, akik elejitől – sőt, eleiktől − fogva magyarok, akik csontjuk velejéig, turulvérük utolsó cseppjéig magyarok, a végén is azok. Mi mások is lehetnének?! De aki nem az eleitől fogva, nem a csontja velejéig, az csak a végén. Nem mondom, így is szép turulnak lenni. Mikor már vége a dalnak. Lejön valakiről minden rátapadt nem magyar, mint kéményseprőről a korom, amikor este lemosakszik. Akkor aztán láthatóvá válik a magyarsága. A végén. A leterített farkasról kiderül: a farkasbőr alatt bárány volt azért ő is. A végén mindannyian bárányok vagyunk. Kezesbárányok. Csak az egyik kezesbárány alulról szagolja az ibolyát, a másik meg felülről, miközben gyászosan borong a báránysors kegyetlenségén: egyszer fenn, egyszer lenn. Miért hagytuk, hogy így legyen. De nem hagytuk, sőt mindent elkövettünk, hogy a végén mindannyian magyarok legyünk. Így is lett. Hatszázezer dalolva ment magyar.
De észnél legyünk, hölgyeim és uraim, még nem vagyunk a végén. Még csak menetelünk. Messzi még a happy ending. Nem lehet egyetlen ugrással ott teremni. Amíg a Nagy Menetelés tart, be kell érnünk a boldogító felismeréssel, hogy nincs jobb dolog a világon, mint magyarnak lenni. Olyan ez a felismerés, mint a pont a mondat végén. Más kérdés, ki mikor ismeri fel. Van, aki már most, van, aki csak akkor, mikor a pontot a sors vagy a sorstalanság odateszi a mondat végére.
Aki magyar – velünk van. Aki nincs velünk – nem magyar. Ilyen egyszerű. Olyan nincs, hogy valaki ellenünk van, de közben valahol ő is magyar. Nincs közben! Nincs valahol! Majd a végén, öcsi! Hogy lehetne magyar, aki gúnyt űz a Nagy Menetelésből, ellehetetlenítési törvénynek nevezi a büszke szuverenitási törvényt, káromolja Trump-istent, és egyfolytában a brüsszeli kiskakas szekerét tolja.
Mindenki tudja, mi van akkor, ha két-három ilyen nemmagyar online összehajol a TikTokon és magyarozik: így gondozd a magyarodat, ugye?! Megy a hungarofób rizsa, a hihi meg a haha. Ilyenkor az van, kérem tisztelettel, hogy a mindigmagyarok zsebében kinyílik a bicska. Az enyémben feltétlenül. Jelképesen, persze. Mindenesetre nem könnyű türtőztetnem magamat, nehogy már most véget vessek ennek a kutyakomédiának, és időnek előtte végénmagyart csináljak a szekértolókból.
Mindegy, még nem tartunk itt. Egyelőre harcban állunk. Százezer digitális szabadságharcos állja a sarat a hungarofób ellenszélben, ruszofób viharban. Nem várhatjuk ölbe tett kézzel, hogy a kétharmad sültgalambként a szánkba röpüljön. Keményen meg kell harcolnunk érte. Aki nem harcol, ne is egyék! Mármint a sültgalambból. Győzelmi stratégiánk első pontja: meg kell változtatnunk a véleményklímát. Véget kell vetni a véleményterrornak! Harcra, chatbotok! Online aktivisták, előre! Indulj, AI-hadsereg! Dopeman, vezesd a harcot! Posztolni, kommentelni, lájkolni, megosztani és újra posztolni! Harcra fel! Posztolj vagy pusztulj!
Itt tartunk egyelőre. De jobb félni, mint megijedni. Úgyhogy ha nem jutott volna még el a hivatásos rettegők fülébe a Hatvanpusztában kiáltó szava, nyugtassuk meg őket innen, erről a posztról is: a végén mindannyian magyarok vagyunk. Nincs többé mindigmagyar és nem-mindigmagyar, gazdag és szegény, röghöz kötött közmunkás és repkedő multimilliárdos, üvegpalotában vacogó nagyúr és bádogpalotában luxizó hajléktalan. Vége. A vég a mi nagy közös nevezőnk. Egyesít, ápol és eltakar. Már a középkorban világosan látták ezt a hithű keresztények: vado mori – mondták −, elmegyek meghalni, és egymás után ugráltak bele a gödörbe koldus és király, pápa és szerzetes, lovag és uzsorás, dáma és utcanő. A végén lefeslik rólunk minden: cím, rang, presztízs, hatalom − mindannyian emberek vagyunk. Természetesen azt a pár nemembert, tetűpetét, ördög cimboráját, gyászvitézt, árulót kivéve, akiket kivet szájából a sír, és örök kárhozatra jutnak. De ez már nem az én hatásköröm.
Mondhatnátok, kedves harcosok, hogy ez mind szép és jó, de addig mitévők legyünk ezekkel a pernahajderekkel, ezekkel a nemmagyar magyarokkal? Jobb lenne talán, ha már most csatlakoznának a vég felé hömpölygő mindigtöbbséghez − join the majority, ahogy az angol mondja. Jobb lenne, de sajnos lehetetlen. Mindennek rendelt ideje van. Türelem! Egyszer majd a mindnyájan-magyarok-vagyunk békessége is eljön. Bár talán csak akkor, ha már egyetlen magyar sem él a Földön. A haladás e téren az utóbbi száz évben leírhatatlan. De hosszú még az út idáig, menni, menni kell még. A végén majd lehullik minden álarc. Talán még az enyém is. Bár ezt nem merném borítékolni. A lényeg az, hogy amikor célba érünk, mindannyian magyarok vagyunk. Sőt mindannyian emberek. Talán még az ukránok is.
De addig még sok víz lefolyik a Dunán. A végén, ki tudja, talán még a Tisza is lefolyik rajta. Addig azonban harcolni kell, meg kell küzdeni a végért. Nemcsak nekünk, az egész emberi fajnak. De hát harcosok vagyunk mindannyian! Ha van győzelmi terv – és van, nagyon is van! −, továbbá lesznek bátrak, akik mernek − és lesznek, sőt, vannak is! −, a végső győzelem nem marad el. Már a célegyenesben vagyunk. Ha célba érünk, helyére kerül minden. Egy helyre. És a helyet, hol emberiség süllyedt el, csillagok veszik körül. S mindnek szemében gyászköny űl. A játék végén, mikor az emberi faj önmaga ellen vívott mérkőzését az égi Bíró lefújja, mindkét csapat – magyarok és nemmagyarok, emberek és nememberek – visszavonul az öltözőbe és csontig vetkőzve, a végtelen terek örök csendjében némán összeölelkezik.
(Felszólalás a magyarkérdésről a harcos buddhisták polgári körében rendezett tanácskozáson)
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 39. számának Páratlan oldalán 2025. szeptember 26-án.