Az ő életművének éppen ez a legnagyobb tragédiája: hogy ő abba eszméletlen mennyiségű munkát beleölt, ott rengeteg tudás van felhalmozva, akiknek pedig arra a legnagyobb szükségük lenne, a politikusok legnagyobb része a nevét se hallotta soha.
Talán nincs is még egy nyelvész a világon, akinek annyira szívügye lett volna a nyelvi kisebbségek helyzete, bármelyikről legyen is szó a földkerekségen, mint neki. A nyelvi jogok kérdése és a nyelv(használat) alapján történő diszkrimináció az ő számára nemcsak a tárgyilagos és rendkívül alapos tudományos kutatás, hanem a szenvedélyes küzdelem területe is volt. Ő vezette be (a rasszizmus mintájára) a lingvicizmus terminust is az olyan hátrányos megkülönböztetés, illetve méltatlan bánásmód jelölésére, amelyet nem faji (rasszbeli), hanem nyelvi alapon gyakorolnak, éspedig nem is mindig csak nyelvi kisebbségekkel szemben. (Az ő definíciója szerint: a lingvicizmus olyan ideológiákat és struktúrákat jelent, amelyeket a hatalom és az (anyagi és nem anyagi) erőforrások egyenlőtlen megosztásának legitimálására, érvényesítésére és reprodukálására használnak fel a nyelv alapján meghatározott csoportok között.) Férjével, a szintén szociolingvista nyelvész Robert Phillipsonnal együtt, aki főleg a nyelvi imperializmus áldatlan következményeinek kutatásával és leleplezésével vált világszerte ismertté, egész életét annak szentelte, hogy megértesse és elfogadtassa nemcsak a tudományos világgal, hanem még a politikai döntéshozókkal is (már amennyire az egyáltalán lehetséges), hogy a nyelvi emberi jogok biztosítása nem valami mellékes fontosságú ügy, ahogyan azt a domináns többség észleli és kezeli sokszor, hanem lényege szerint hozzátartozik az emberi méltóság tiszteletben tartásához, és feltétele a harmonikus együttélésnek.
Talán az annyiszor megalázott embertársaiért érzett felelősség szenvedélyében van a magyarázata hihetetlen munkabírásának is, amit én egyszerűen nem tudok felfogni. Hogy miről beszélek, az legjobban a gondosan vezetett publikációjegyzékéből érthető meg. És ezek nem akármilyen szövegek csak azért, hogy legyenek, amilyenekből tizenkettő egy tucat, hanem az ő könyveiből, tanulmányaiból hatvan nyelven lehet sok mindent olvasni. Különösen érdekelte a két- és többnyelvűség, az anyanyelvű és kétnyelvű oktatás, az anyanyelv és a második nyelv iskolai oktatása (különös tekintettel az államnyelvére), az ezekhez kapcsolódó nyelvi jogok elméleti megalapozása és a gyakorlásuk módozatainak a vizsgálata, hogy a legeredményesebbnek bizonyuló formákat ajánlhassa követendőként.
Mindemellett az is nagy dolog volt, hogy az egész világról maga köré tudta gyűjteni és így egymással is össze tudta hozni a nyelvi jogokkal és jogsértésekkel foglalkozó legjobb szakembereket. Jó példa erre immár utolsó munkája, az a kiváló tanulmánykötet, amelyet ketten szerkesztettek a férjével: a 712 oldalas The Handbook of Linguistic Human Rights (Wiley-Blackwell, 2023. – akit érdekel, innen letöltheti, érdemes), amelybe Kanadától Ausztráliáig és Hawaiitól Haitiig körülbelül harmincöt országból írtak nagyon tanulságos tanulmányokat. Így aztán jól ismerte a nyelvi jogok problémáit a világ legkülönbözőbb kultúráiban és politikai rendszereiben, és az ezek megoldására irányuló különböző javaslatokat is, egészen addig menően, hogy a P. M. Tiersma és L. M. Solan által szerkesztett The Oxford Handbook of Language and Law (2012) 239. lapján még az én 1994-beli törvénytervezetem méltatására is szán egy bekezdést (ha valakit érdekelne, innen töltheti le), mert ő még arról is tudott, amit pedig a mi magyar politikusaink igazából figyelemre se méltattak. De ez már ilyen: ha a politikusok mindent jobban tudnak, akkor minek is törődnének az ilyesmikkel is? Az ő életművének éppen ez a legnagyobb tragédiája: hogy ő abba eszméletlen mennyiségű munkát beleölt, ott rengeteg tudás van felhalmozva, akiknek pedig arra a legnagyobb szükségük lenne, a politikusok legnagyobb része a nevét se hallotta soha.
Tove Skutnabb-Kangas maga is kétnyelvű volt, sőt egyenesen két anyanyelvű. Helsinkiben született egy svéd nyelvű családban, így a svéd lett az egyik anyanyelve. De mivel a finnel is annyira szoros volt a kapcsolata, hogy a szó szoros értelmében elsajátította azt is, vagyis sajátjává tette, az is az anyanyelve lett. Így aztán ha megkérdezték, ő hol svéd és finn, hol meg finn és svéd anyanyelvűnek mondta magát. És valahogy így volt az etnikai hovatartozásával is: svédnek is, finnek is tartotta magát egyszerre, és nem is csak ő kötődött egyformán mindegyikhez, hanem mint egyszer elmesélte, őt a finnek is elfogadták finnként, a svédek is svédként. Mikor megkérdeztem tőle, hogy ezt honnan lehetett tudni, olyat válaszolt, amit azóta se felejtettem el: onnan, hogy az ő jelenlétében a svédek nyugodtan mondtak olyanokat is a finnekről, amiket pedig sohase mondanak, ha egy finn is van ott, és fordítva is, a finnek se tettek lakatot a szájukra, ha svédekről beszéltek, mikor ő is ott volt. (Ebből azt is megértettem, hogy az együttélés még bezzeg-Finnországban se eszményien tökéletes, de hát olyan aligha is lenne lehetséges, hiszen emberből vagyunk. A tökéletesség helyett jobb lenne arra törekednünk, hogy ami megoldható akadálya a jó együttélésnek, azt oldjuk meg minél hamarabb, az azon túli kisebb surlódásokat meg tanuljuk meg egymás megértésével és elfogadásával kezelni, és lehetőleg ne indulatokkal, hanem inkább humorérzékkel.)
Élete két végpontjában is ez a kettősség van: Finnországban született, és miután 1979 és 2007 közt a dániai Roskilde egyetemén volt kutató (1995–2000 közt egyetemi tanár is), végül élete 83. évében Svédországban, Lundban halt meg: szokása szerint kiment úszni a tóra, nem is sejtve, hogy ez már a Sztüx folyó, amelyen át a túlvilágra lehet jutni.
Nyugodjék békében.
A szerző Facebook-bejegyzése 2023. május 31-én.
