Miután „Orbán Viktor miniszterelnök az 1848-49-es forradalom és
szabadságharc 177. évfordulója alkalmából levelet intézett a külhoni magyarokhoz”,
amelyben felvilágosít bennünket arról, ha eddig netán nem pont így tudtuk volna,
hogy a márciusi ifjak „úgy győztek az elnyomás felett, hogy a felforgatás helyett a
rendet, a háború helyett a békét, a halál helyett az életet tűzték zászlajukra”, ma jól
vigyázzunk a szánkra, hogy miket mondunk és miket énekelünk.
Mi ugyan egy kicsit másképp tudtuk a történelmet, hiszen a magyarok több mint egy évszázadon át a szabadságharc bukását siratták, de ha most megtudjuk, hogy ők igazából győztek, akkor mi eddig rosszul értettünk valamit: a világosi fegyverletétel valójában a szabadságharcosok, azaz a békepártiak nagy győzelme volt, ahol a magyarok örök békét köthettek a muszkával, és a szabadságharcnak is pont ez volt az igazi célja.
Tehát ha nem szeretnénk a levélírót megbántani vagy netán magunkra
haragítani, ma ne énekeljünk például olyat, hogy „Kossuth Lajos azt üzente: /
elfogyott a regimentje”, mert ez a toborzó ének nagyon háborúpárti. Az olyan meg,
mint a „Fel, fel vitézek a csatára”, eszünkbe se jusson, hiszen az egyenesen háborús
uszítás. Nálunk ugyan március 15-én elmaradhatatlan, de ha lehet, ma azt se
énekeljük, hogy „Gábor Áron rézágyúja”, hiszen annak is csak a háborúpártiak
örülhetnek. Ha úgy érezzük mégis, hogy ehhez a naphoz ez az ének nagyon
hozzátartozna, elénekelhetjük, de iránta való tiszteletből Gábor Áront hagyjuk ki
belőle, hogy ne hozzuk őt is rossz hírbe: énekeljük inkább úgy, hogy „János bácsi
rézágyúja”. (Nem lenne példátlan dolog: Ceauşescu idejében is, mikor az iskolából ki
volt tiltva a „karácsony” szó, volt, ahol mégis tartottak kiskarácsonyi ünnepet, és
elénekelték, hogy „Kiskabátom, nagykabátom, / kisült-é már a kalácsom”, és jól
értette ezt úgy is mindenki. Az ilyen leleményeket érdemes megtartani az
emlékezetben, sose lehet tudni, mikor lesz rájuk megint szükség.)
És akkor most mi legyen?
Legjobb, ha ma csendben maradunk, és elgondolkozunk azon, hogy mivé tette
a világot a pártpolitika. Hogy lehetne egy napunk nekünk, magyaroknak is, a mai,
amit a magyar szabadság napjaként tarthatnánk számon, és ami arról és csakis arról
szólna, hogy a világ minden magyarja minden egyébre való tekintet nélkül (!) együtt
ünnepelheti azt, hogy ő magyar, és hogy szabad neki magyarnak lenni, és szabad
örülni mindennek, ami őt ehhez a nemzethez köti, szabad bánkódni a magyarokat ért
bajokért, szabad büszkének lenni arra, amit a történelem során más magyarok
maradandó emberi értékként hoztak létre, és szabad szégyenkezni azért, amivel más
magyarok szégyent hoztak ránk. Ez a nap a magyar nemzeti érzés nagyünnepe
lehetne, amit az együtt-ünneplés összetartozás-érzése páratlanul felemelővé
tehetne.
De sajnos nem lehet, mert a pártpolitika egyszerűen kisajátította a nemzeti
érzést. Minket meg se kérdeztek, hogy vihetik-e, hanem egyszer csak azt láthattuk,
hogy a nemzeti érzésünket beépítették a programjukba és a retorikájukba
csaléteknek, mert annak nagy mozgósító ereje lehet, és azt használják a saját
céljaikra, és nemhogy a nemzeti érzésünket, de még a történelmünket is
hozzáigazítják a saját aktuálpolitikai szükségleteikhez. Az igazi nemzeti érzést ez
teljesen ellehetetleníti, sőt meg is öli: megpolitizálva, politikai indulatokkal átfűtve az
már nem is hasonlít arra, amire nekünk tiszta formájában olyan nagy szükségünk
lenne ahhoz, hogy még sokáig fennmaradhassunk.
Ha rajtam állna, alkotmányba foglalnám, hogy az olyan alapvető emberi
értékeket, mint amilyen az adott nemzeti közösséghez tartozás érzése, a
kereszténység vagy általában a hit szerinti hovatartozás, a mások iránti tolerancia, az
emberi méltóság feltétlen tiszteletben tartása és hasonlók, egyetlen párt vagy
ideológia se sajátíthassa ki magának, mert mihelyt ezeket pártprogramba foglalják,
azzal meg is ölik őket. Úgy, ahogy meg van írva: „Ne adjátok azt, a mi szent, az
ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat
lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket” (Mt 7:6). A
magyarságérzés pedig oda silányul, hogy leginkább arról fog szólni, hogy kiket kell
utálni. Bocsánat, de én az ilyenből nem kérnék, mert én magyar vagyok, és a
magyarságomat nem vagyok hajlandó semmiféle ideológiai vagy pártérdekért
odadobni a disznók elé.
És ha lenne, hol és hogyan, még a március 15-ét se egyedül ünnepelném.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. március 15-én.
