Március 15-e nekem mindig is a magyar szabadságot jelentette. A történelmi megemlékezés, az évforduló inkább csak alkalom, hogy újra meg újra kimondjuk, mit is szeretnénk: „Éljen a magyar szabadság!” Hogy legyen szabad bárhol a világon magyarnak lenni bárkinek, aki annak érzi magát. Vagyis szabad legyen, ne csak lehetséges vagy muszáj. Hogy a hétköznapok során úgy lehessek magyar, hogy észre se veszem, mert nem történik semmi, ami ezt eszembe juttassa. Hogy ha valaki megkérdi tőlem, mit érzek én, ha magyar vagyok, mondhassam azt, hogy általában semmit. Mert az nekem olyan természetes, mint mikor egészséges vagyok. Az egészségi állapotomról is csak akkor érzek valamit, ha baj van vele.
Kár, hogy ezt az ünnepet mindig megzavarja valami, és a magyar szabadság helyett másról szólnak a szónoklatok. Most például választási kampányolásra használják. Tartok tőle, hogy még Erdélyben is így lesz, pedig nekünk a magyar szabadság annál sokkal fontosabb lenne. Szoktak ilyenkor idejönni magyarországiak is, hogy úgymond velünk ünnepeljenek. Ha tényleg a magyar szabadságot ünnepelni jönnek (ahogy ezt én értem), szívesen is látom őket. De ha kampányolni akarnának bármelyik pártnak is, legszívesebben azt mondanám nekik:
Éljen a magyar szabadság!
Menjetek haza!
Ui.
Ezt nyolc évvel ezelőtt írtam. Sajnos nem vált idejétmúlttá, sőt most még az akkorinál is aktuálisabb. Attól tartok, letehetünk róla, hogy valaha is méltó módon meg tudhassuk még ünnepelni március 15-ét, úgy, hogy a világ minden magyarja lélekben együtt legyen, egy akarattal, nem egymás ellen acsarkodó táborokra szakadva, ahol át lehetne érezni annak a felemelő érzését, hogy „oly sok viszály után” mégiscsak van valami, ami minden magyarnak egyformán dobbantja meg a szívét, és mikor azt ünnepeljük, akkor félreteszünk minden ellenségeskedést, és nem a napi politikával foglalkozunk, hanem mindnyájan együtt hálás kegyelettel emlékezünk azokra, akik annyi önzetlen áldozatot hoztak a magyar szabadságért.
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. március 15-én.
