Szabédi László: A magyar nyelv őstörténete. A finnugor és az indo-európai nyelvek közös eredetének bizonyítékai. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
„1955 őszén, két évtizedes tűnődés-tanakodás után…“ – így kezdődik Szabédi László könyvének előszava. Az ember hajlamos lenne átsiklani fölötte, mert valami szokványos bevezetőt lát benne, pedig ezek a szavak adnak feleletet sok olyan kérdésre, amely csak a későbbi szövegrészek olvasásakor merül fel bennünk. 1955 előtt két évtizeddel 1935-öt írtak.
Ennek az évnek a táján, amikor hivatalosan csak egyetlen – s a lehető legprimitívebb – formáját ismerték el a népszeretetnek: lenézni és gyűlölni mindenkit, aki nem tartozik bele, Szabédinek az az ötlete támadt, hogy bebizonyítja: a magyar nyelv egy tőről származik az indoeurópai, közelebbről az újlatin nyelvekkel, amelyek közé a román is tartozik. Úgy látta, hogy „az indoeurópai nyelvhasonlítás… a nemzeteket egymással szembeállító nacionalista következtetések kitűnő ellenszerének bizonyult. Hiszen minél távolabb hatolunk például a német vagy a francia nyelv múltjában, annál inkább csökken köztük a különbség, hogy végül az indoeurópai alapnyelv nagyszerű konstrukciójában teljesen el is tűnjék.“ Persze azzal Szabédi is tisztában volt, hogy a világ sorsát nem a nyelvészet eredményei szerint szokták igazgatni, mégis úgy véli, hogy az összehasonlító nyelvészet „ha nem is szüntette meg a népeket egymással szembeállító nacionalista eszmék hatékonyságát, mindenesetre azok ellensúlyozásának irányában, az európai népek szolidaritásérzésének fejlesztése irányában hatott“.
Szabédi tehát eleinte nem kutat valamit, hanem egy tételt akar bizonyítani. (Bármilyen nemes célt is szolgáljon az ilyen kiindulópont, a tudományos kutatás esetében ez, valljuk be, nem a legmegfelelőbb hozzáállás a kérdéshez, hiszen megismerésünk az ilyen külsőleges előfeltevések nélkül is számtalan belső, tehát elkerülhetetlen előítélettel küzd.)
A bizonyításba hallatlan mennyiségű (és minőségű) munkát fektetett Szabédi, és bár a végeredményt nehéz lenne fenntartás nélkül elfogadni, kétségtelen, hogy a fáradozás nem volt hiábavaló: könyvében lépten-nyomon olyan észrevételekre, megjegyzésekre bukkanunk, amelyek a nyelvtudomány számára máig sem vesztették el érvényességüket, sőt közülük egyesek éppen manapság váltak igazán érdekessé, amikor az újabb irányzatok fényében fel tudjuk ismerni korszerűségüket. Éppen ezért remélhető, hogy ez a könyv a nyelvészek körében előbb-utóbb visszhangra fog majd találni, hiszen megérdemli, hogy a szakkiadványok is foglalkozzanak vele. Ezt az állítást talán sokan gyanakodva olvassák, mert az ember – ha csak valahol a közepén néz meg egyetlen levezetést! – csakugyan hajlamos azt hinni, hogy afféle délibábos fércművet tart a kezében. Pedig nem erről van szó; a könyv mint nyelvészeti tanulmány rendkívül érdekes olvasmány. Csak kellő elfogulatlansággal kell olvasni.
Szabédi tételének az a lényege, hogy a finnugor nyelvcsalád (amelybe a magyar is tartozik a finnel, észttel, vogullal, osztjákkal és más nyelvekkel együtt) nemcsak, hogy közeli rokona az indoeurópai nyelvcsaládnak (amelybe a szláv, a germán, az indo-iráni, a balti, az újlatin és egyéb nyelvek tartoznak, s amelybe az ógörög és latin is beletartozott), hanem ennél is többről van szó: a finnugor nyelvek ugyanúgy részei az indoeurópai nyelvcsaládnak, mint a szláv, germán vagy újlatin nyelvek. A magyar nyelv finnugor voltát tehát Szabédi nem tagadja, sőt, egy helyen el is hárítja azt a vádat, miszerint ő a magyart nem a finnugor nyelvek rokonának tekintené. Csak éppen nála a finnugor nyelvek nem alkotnak külön nyelvcsaládot, hanem részei az indoeurópainak, s ezen belül állanak egymással szorosabb kapcsolatban, mint bármilyen más indoeurópai nyelvvel.
De akkor minek a nagy hadakozás a finnugor összehasonlító-történeti nyelvészet ellen? Kár volna ezt itt hosszasan részletezni, úgy sem tudnék jobban elmondani, mint Szabédi az első 85 oldalon. (Ha nem is az egész könyvet, de ezt az első részt okvetlenül olvassa el mindenki, aki méltányolni tudja a logikus gondolkodás szépségeit!) A legtöbb kifogás a módszer ellen merül fel: Szabédi sehogy sem tudja belátni, hogy két nyelvcsalád egybevetésekor miért kellene a két rekonstruált, hipotetikus alapnyelvet összehasonlítani, és miért nem inkább az egyes élő nyelveket, amikor minden nyelvben számos olyan eredeti szó lehet, amelyet a többi (közelebbi) rokon nyelv nem őrzött meg, s amely így a rekonstruált alapnyelvben sem szerepel. Az alapnyelvek egybevetésekor tehát elejtünk egy csomó olyan támpontot, amelyre pedig az egyes nyelvek közvetlen összevetésekor bízvást alapozhatunk.
Szabédi tehát a következőkből indul ki: „Világos, hogy ha a finnugor alapnyelv és az indoeurópai alapnyelv valamiképpen rokonok, akkor minden egyes finnugor nyelv rokona minden egyes indoeurópai nyelvnek. Ebből pedig az következik, hogy kellő módszerességgel bármelyik finnugor nyelv összehasonlítható bármelyik indoeurópai nyelvvel.“
Más szóval: egy finnugor és egy indoeurópai nyelv rokonságának a bebizonyítása egyben a finnugor és indoeurópai nyelvcsalád rokonságának a bizonyítását is jelenti.
A finnugor nyelvek közül a magyart választja s e választást nagyon érdekesen meg is indokolja nyelvészetileg (de azt a szubjektív szempontot nem említi, hogy – szerintem legeslegelsősorban – azért választotta a magyart, mert ez lévén az anyanyelve, az összes közül ezt ismerte a legjobban).
Az indoeurópai nyelvek közül pedig a latinra esett a választása. A nyelvészeti indoklás mellől szerintem itt is kimaradt az a szubjektív szempont, amelyről e cikk elején volt szó: a választás már csak azért sem eshetett volna a görögre például, mert az nem sugallta volna annyira a magyar és a román nyelv rokonságát, mint a magyar–latin egyeztetések, márpedig az egész munkának legalábbis kezdeti szakaszában – ez az egyértelműen sejtetett célja.
Ebben a kiindulópontban még nincs semmi kivetnivaló. A latin–magyar nyelvhasonlítás során azonban Szabédi néha annyira belefeledkezik a rendszerépítésbe, hogy szem elől téveszti azt, hogy a magyar nyelv nem az egyetlen finnugor nyelv a világon, hanem rajta kívül még mások is vannak, ha tehát olyan magyar szavakat vezet le, amelyek más finnugor nyelvekben is megvannak, a finnugor alapnyelvi alak rekonstruálásakor azokra is tekintettel kellene lennie. Márpedig többször előfordul, hogy a Szabéditől feltételezett finnugor alapnyelvi alakból a magyart le lehet ugyan vezetni, a finnt viszont már nehezebben.
Arról is megfeledkezik néha Szabédi, hogy a két nyelvet véletlenszerűen választotta ki összehasonlítás céljára, tehát mindaddig, amíg a többi indoeurópai nyelvet össze nem hasonlítjuk a magyarral, a rokonság fokáról nem ajánlatos nyilatkozni. Azt olvasván, hogy a magyar nyelv „rokona – sőt, hangrendszerük tanúvallomása szerint közeli rokona – a latinnak: úgy látszik, ugyanazt az itáliai alapnyelvet folytatja, amelyet az oszk, umber és latin“, a figyelmes olvasó joggal kérdezheti, hogy dehát honnan tudja Szabédi, hogy ha történetesen a németet választja ki összehasonlításra, akkor ahhoz nem hasonlított volna-e még sokkal jobban a magyar, mint a latinhoz.
Ezzel függ össze Szabédi módszerének a másik buktatója. Bár a többi nyelvvel való egybevetést csak mint elvégzendő feladatot jelöli meg (vö. 80. l.), az összehasonlított latin és magyar szavak mellé hipotetikusan konstruál egy harmadik alakot, amelyet őslatinnak nevez el, mert hiszen a magyar szót a latinból nem származtathatja (vagy fordítva), szükség van egy olyan alakra, amelyből mindkettő levezethető. (Ez az őslatin egyébként feltűnően hasonlít a latinra.) A magyar ági fejlődés vonalán ilyen állomások vannak: őslatin – proto-finnugor–finnugor–ugor–magyar, a latin pedig közvetlenül fejlődik az őslatinból. Igen ám, de ha valamelyik germán nyelvvel hasonlította volna össze a magyart, akkor már az „ősgermánból“, vagy más esetben az „ősszlávból“ kellene a finnugor alapnyelvet származtatni ?
Ezt a buktatót Szabédi csak a szinkronkomparatisztika módszerével kerülhette volna el. Ezt a fogalmat Szabédi nem ismerhette, mert ilyen tudományág nincsen mint olyan, pedig nagy szükség volna rá. Ez is összehasonlító nyelvészet lenne, de rekonstrukció nélkül, mert csak a mai nyelvi alakok egybevetése alapján vizsgálná a nyelvek egymással való kapcsolatait, tehát a módszer nem lenne történeti is egyben. A „származik“ szót nem is használná, csak azt, hogy „megegyezik, megfelel“.
Persze ez nem tenné fölöslegessé az összehasonlító-történeti nyelvészetet: az lenne a kutatás második szakasza, és a szinkronkomparatisztikától feltárt összefüggéseket nyelvtörténetileg magyarázná. A nyelvek közötti összefüggéseknek és az egyes nyelvek származásának a megállapításához azonban a szinkronkomparatisztika talán objektívebb alapot szolgáltathatna, mert nem kellene valamely nyelvi jelenséget azonnal eredetinek vagy jövevénynek minősítenie.
De azért a nyelvrokonságot ez a módszer is be tudná bizonyítani, mégpedig a szabályos hangtani megfelelések és a grammatikai meg szókincsbeli egyezések alapján. [Például a magyar és a finn nyelv rokonságának a bizonyításához elegendő érv az olyan szabályos hangtani megfelelések megléte, mint például a magyar h ~ finn k; hal ~ kala, hó(nap) ~ kuu, három ~ kolme, hat ~ kuute -, hall ~ kuule – (meg)hal ~ kuole – stb., plusz a grammatikai meg szókincsbeli egyezések, ehhez már csak magyarázat a rekonstruált alapnyelvi alak, de nem bizonyíték-többlet.]
Szabédi könyve is sokkal meggyőzőbb lenne, ha a tőle annyira elmarasztalt finnugor nyelvészet módszeréből nem vette volna át a rekonstruálást is, mert néha éppen az egyébként párhuzamba állítható latin és magyar szavak levezetésében jelentkezik áthidalhatatlan nehézség. A latin p ~ magyar f megfelelés szemléltetésére meggyőző példa lenne a pangó ~ fog, pluvia ~ felleg, pinus ~ fenyő, pomus ~ f a, a levezetés itt már sokat nem változtat a helyzeten.
(Helyszűke miatt itt nem térhetünk ki annak a vizsgálatára, hogy mennyiben érintette volna a rekonstrukciók elhagyása az egyeztetett szavak számát.)
A követett módszer egyébként alapelveit tekintve megegyezik az összehasonlító-történeti módszereivel. Nem a hangalaki hasonlósága fontos – mondja Szabédi –, hanem a szabályos hangtani megfelelés, az, hogy rendszert alkotó hangfejlődési tendenciákkal magyarázni lehessen a két nyelv hangalaki különbségeit.
És itt érünk el Szabédi könyvének legizgalmasabb kérdéseihez. Ha Szabédi tétele igaz, akkor kétségtelen, hogy nagy értékkel gazdagodtunk. De ha tétele nem igaz, akkor a könyv értéke talán még sokkal nagyobb. Szabédi ugyanis fölös számú példával bizonyítja ezt a nem-igazat, mégpedig azzal a módszerrel, amelynek helyességére jelenleg mindenki esküszik. Ez bizony kellemetlen helyzet. Az összehasonlító történeti nyelvészet nem tudja Szabédi eredményeit megcáfolni, mert módszere csak bizonyításra alkalmas, cáfolni viszont semmit nem lehet vele, ami az összehasonlító nyelvészet alapszabályait betartja. Márpedig a szabályos hangtani megfelelések felállítása kicsit hasonlít a keresztrejtvénycsináláshoz, csak valamivel több munkát és fantáziát igényel a szavak olyan csoportosítása, hogy vízszintesen és függőlegesen is a kívánt eredmény jöjjön ki.
A teljesség kedvéért hozzáteszem, hogy én magam nem hiszek Szabédi kutatásainak a konkrét eredményében. De töredelmesen be kell vallanom, hogy jelen pillanatban egyben ez a legmeggyőzőbb érvem is ellene. Egyebek mellett ezért is tartom nagyon jelentősnek a könyvet: ingerlően, idegesítőn serkent arra, hogy még egyszer gondoljuk át alaposan az összehasonlító történeti nyelvészet módszertanát, keressünk biztos támpontokat a cáfolat számára (mert jelenleg sok esetben csak nagyon szubjektív szempontok szerint dönthetünk, hogy valamit elfogadunk-e vagy elutasítunk), vagy nyelvelméletileg-logikailag vezessük le, hogy magából a tárgyból következik a kritériumok szükségszerű hiánya, s aztán lássuk, mit lehet csinálni tovább. Hány példától kezdve számít szabályosnak egy hangmegfelelés? Szabédinek fölös számú példája van majd minden megfelelésre, s ha ezek közül egy párat ki is rostálunk jelentéstani kritériumok alapján (de hol vannak ehhez az egzakt kritériumok?!), még mindig marad elég.
Persze hivatkozni lehetne még arra, hogy sok esetben több megfelelése is lehet ugyanannak a hangnak (de ezen nem is lehetne csodálkozni, ha ilyen régi kapcsolatról van szó); hogy Szabédi hangtani felkészültsége sok esetben kívánnivalókat hagy maga után (de azért nagy képtelenségek nincsenek, különben is hol vannak az általános hangtörténeti alapelvek, amelyek megmutatják, hogy melyik hang mivé válhat idővel, hol van a hangváltozások katalógusa?); hogy a hangjelölés pontatlan (az s betű az őslatinban még sz hangértékű, a magyar végeredményben már s a hangértéke, de nem lehet tudni, hogy az sz > s változás hol és mikor ment végbe – de ez a pontatlanság nem jellemző minden betűre); hogy a történelem eredményeivel nem mindenütt egyezik Szabédi felfogása (de hát az őstörténeti kutatásokban a nyelvészet inkább elöl szokott járni, mint hátul); stb. (de…).
Mondhatná valaki (különösen, aki valami miatt örül annak, ha szidják az összehasonlító nyelvészetet), hogy lesújtó képet festettem az összehasonlító történeti módszerről. Pedig ennek a módszernek impozáns eredményei vannak, ezekről vétek hallgatni, amikor erről a témáról esik szó. Itt azonban azért vetettem fel csak a problémás vonatkozások egynémelyikét, hogy érzékeltessem, mi mindennek a megoldását kívánná meg az, hogy az összehasonlító történeti nyelvészet meggyőzően megcáfolhassa (vagy ha úgy állna a dolog: elfogadhassa vagy legalábbis részben elfogadhassa) Szabédi könyvének eredményeit. De addig is érdemes olvasgatni ezt a munkát: agytornának is megéri.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 22. számában, 1975. május 30-án.
