„A tudomány öl, butít és nyomorba dönt.” Félő, hogy hovatovább erre a meggyőződésre fog jutni a közvélemény. Ezt a következtetést számos ismeretterjesztő és propagandacikk alakítgatja, kimondatlanul vagy éppenséggel ki is mondva. Nagy port kavarnak akörül, hogy a tudománynak ma már igen-igen rossz a lelkiismerete, és erre – a felsorakoztatott elrettentő példák (atomfegyver, környezetszennyeződés stb.) tanúsága szerint – minden oka meg is van. Ennek a bizonyára jó szándékú propagandának is köze lehet ahhoz, hogy a világ különböző pontjain máris megmutatkoznak a jelei a tudományellenességnek.
Ha nem vigyázunk, ez lesz a sajnálatos következménye a pontatlan szóhasználatnak. A tudományellenesség. Holott az atombomba és a környezet elszennyezése miatt a tudományt hibáztatni ugyanolyan gyerekesség, mint – mondjuk – a kést (vagy feltalálóját) átkozni, valahányszor csak valakit leszúrnak, vagy a lakatot (illetve készítőjét) gyalázni, ha valakit lakat alá helyeznek. (Ez azért gyerekesség, mert ugyanúgy a közvetítettség megkerülésére, a közvetlen kapcsolat tételezésére alapoz, mint ahogy a gyermek is megveri az asztal lábát, amelybe a magáét beleütötte.)
De ha nem a tudományé a felelősség, akkor kié?
Ezen a ponton élesen el kell határolnunk egymástól a tudományt és a technológiát, mégpedig olyan élesen, ahogyan talán már nem is volna szabad, hiszen a kettő között túl sok kapcsolat van ahhoz, hogy egymástól teljesen függetleníteni lehessen őket. A szétválasztásra azonban mégis szükség van, már csak azért is, hogy a kettő kapcsolatát világosan láthassuk.
A tudomány és a technológia különbségét legvilágosabban az a cél mutatja, amelyet ez a kettő követ. A tudomány ugyanis lényege szerint öncélú: ha éppen meg akarjuk mondani, hogy egy-egy tudományos kutatásba miért kellett évek munkáját belefektetni, legfeljebb azt válaszolhatjuk: azért, mert kíváncsiak voltunk az eredményre. Ezen a ponton ismereteink (értvén ezen az emberiség összes ismereteit) hézagosak voltak, magyarázó elveink, modelljeink, elméleteink nem voltak minden szempontból kielégítőek, ezért kellett újból végiggondolni az egész tárgykört és egy megfelelőbb elméletet kidolgozni. Vagyis eszményi esetben a tudomány öncélú, tehát „haszontalan” tevékenység: azért van, mert lehetetlen volna, hogy ne legyen, célja pedig egy van: az igazság, a megismerés, önmagában és önmagáért. Ezért is tudja teljes egészében átfogni, tárgyává tenni a természet és a társadalom minden vonatkozását. Hiszen ebben sok olyasmi van, aminek megismerése eleve semmiféle gyakorlati haszonnal nem járhat. Mindennapi életvitelünk, életszínvonalunk alakulása számára például teljesen közömbös, hogy ismerjük-e a magyar öböl szó eredetét vagy nem – evvel vagy enélkül ugyanolyan jól vagy rosszul boldogulunk el. A tudomány azonban erre is kíváncsi: tudni akarja,
honnan ered. S amit itt egy szón bemutattunk, az majdnem az egész nyelvtudományra érvényes. Aki tehát a tudomány öncélúságát nem ismeri el, az eleve tagadja egy egész sor tudományág létjogosultságát. Ha a tudományszervezés csakis a „hasznot hajtó” tudományokat támogatná, az maga volna a tudományellenesség, mivel ez azt jelentené, hogy magát a tudományt nem ismeri el mint olyat, csak a technológiát.
A technológia ugyanis mindig hasznos (ami egyben azt is jelenti, hogy lehet kártékony is), és ez a technológiai kutatás céljában fejeződik ki legjobban: mikor a technológia új területet kíván feltárni (s ezért támogatja az alapkutatást), az iránt sohasem önmagáért, öncélúan érdeklődik, puszta kíváncsiságból, hanem mindig avégett, hogy valamire felhasználhassa, valamit előállíthasson, meglévő technikai felszereléseket tökéletesítsen stb. Az ismereteket a technológia igen gyakran készen kapja a tudománytól, s a tudományos eredményeket a maga céljaira használja fel.
Ezek a technológiai célok lehetnek hasznosak és kártékonyak. Hogy a sokat emlegetett atomfegyver példájánál maradjunk: annak hogy 1896-ban Henri Becquerel felfedezte a radioaktivitást, hogy 1905-ben Einstein felállította az E = mc 2 összefüggést, hogy Niels Bohr 1913-ban kidolgozta atommodelljét – s még folytathatnánk néhány lépcsőfokon át –, semmi gyakorlati haszna nem volt, öncélú tudományos kutatás eredménye volt minden, amit így felfedeztek. Az említett tudósok nem akartak sem atombombát, sem atomerőművet csinálni, nem azért foglalkoztak atomfizikával meg relativitáselmélettel. Amikor azonban tudományos eredményeikre újabbak épültek, egyszer csak nyilvánvalóvá lett ebben a tudományban a gyakorlati felhasználás lehetősége. Ettől kezdve az atomkutatási programnak konkrét gyakorlati, technológiai célja lett, mégpedig, mint ilyen, teljesen idegen a tudományos célok jellegétől: 1945. július 16-án New Mexico államban (USA) felrobbantották az első kísérleti atombombát, 1954. június 27-én pedig a Szovjetunióban üzemelni kezdett az első atomerőmű.
A tudományos és technológiai kutatás közötti különbségtétel pedig még akkor is
szükséges, ha tudjuk, hogy személyi kontinuitás vezet egyiktől a másikig: a legjobb
atomfizikusok, akik addig tisztára tudományos céllal (tehát önmagáért) vizsgálták ezt
a kérdést, egy idő után a technológiai kutatás szolgálatába állottak, s az atombomba,
illetve az atomerőmű létrehozásán fáradoztak. De tudni kell, hogy az atombombát
nem a tudomány csinálta, hanem a (hadi)technológia. Az igaz, hogy tudomány nélkül
nincs atombomba, de az is, hogy a tudomány sohasem állított volna elő atombombát,
sőt még atomerőművet sem épített volna, mert ez teljesen és lényegében idegen az
ő sajátos céljaitól.
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ma már nemcsak a technológia nem tud meglenni a tudomány eredményei nélkül, hanem a tudománynak is szüksége van a magas fejlettségű ipari technológiára, enélkül ugyanis bizonyos kísérleteket nem lehetne elvégezni. Ebből az együttműködésből pedig nemcsak a tudománynak származik haszna, mint vélni lehetne, hanem a technológiának is jócskán. (Tehát egyáltalán nem áll az, hogy a lényegében öncélú tudományos kísérletezés haszontalan, pénzpocsékoló luxus.) „A kísérleti részecskefizika – írja Kiss Dezső – […] pár excellence alapkutatási terület, fundamentális kutatás, amelynek nem célkitűzése népgazdasági igények kielégítése és az eredményeknél, amelyek eddig születtek, mostanáig nem találtak azonnal hasznosítható felismerést. […] Ha azonban nem a közvetlen – gazdaságilag lemérhető – eredményeket kérjük számon a kísérleti részecskefizikától, akkor más a helyzet: a kísérleti részecskefizika közvetetten nagymértékben járult és járul hozzá jelenleg is a technika fejlődéséhez. Speciális, ma még rekordnak számító követelményeivel és igényeivel »provokálja« a műszaki fejlesztést, az ipari, technológiai színvonal emelését. Különleges követelményeket állít fel az elektronika, a speciális számítástechnikai berendezések, az igen nagy vákuumok előállítása és mérése stb. terén. […] (Hasonló példákat a múltban egyébként más tudományterületeken, például a magfizikában bőségesen láthattunk: a magfizika méréstechnikai igényeivel nagymértékben hozzájárult az elektronika – és a számítástechnika – rohamos fejlődéséhez.)” (Valóság, 1981/1. 37.)
A tudománynak a technológiával való szükségszerű együttműködése azonban,
bár a cél jellegéből adódó különbséget nem mossa el a kettő között, egyes
tudományágak esetében – mint éppen a fizikáéban – nagyon megnehezíti azt, hogy a tudomány megmaradjon tudománynak, és ne változzék át technológiai célokat követő kutatássá. Az emberiség ugyanis elég nagyvonalú tud lenni ahhoz, hogy milliárdokat költsön a romboló fegyverekre (ráadásul, mint mondják, nem is azért, hogy felhasználja őket, hanem csak hogy megőrizzék a katonai erők egyensúlyát – s épp ez mutatja, micsoda balgaság az egész, hiszen az erők egyensúlyát – arányosan lecsökkentve – a mai fegyverkészlet századrészével is ugyanolyan jól őrizni lehetne), de ahhoz már nem, hogy milliókat fordítson olyan kísérletekre, amelyek csak arra jók, hogy „néhány ember kíváncsiságát” pillanatnyilag kielégítsék, s amelyekben nem lehet előrelátni a gyakorlati hasznot. Így aztán fennáll a veszély, hogy a tudomány mindenestül a technológia alá rendelődik, s ezzel meg is szűnik mint olyan. Ez még a természettudományok számára is nagy csapás lenne, hiszen így a kutatás teljesen ki lenne szolgáltatva a technológiai céloknak, s ezáltal egyes témák kutatása lehetetlenné válna, mivel azokból semmiféle gyakorlati hasznot nem lehetne származtatni. (Legalábbis pillanatnyilag. 1900-ban bizonyára nagyon sokan százat tettek volna egy ellen, hogy Zeppelin kormányozható léghajójának sokkal több hasznát veszi majd az emberiség, mint Planck kvantumelméletének vagy Rutherford kísérleteinek!)
Másrészt még ha egy-egy (ipari, mezőgazdasági) termelési ág minden egyes természettudományt patronálása alá vonna, akkor is: mi lenne a társadalomtudományokkal? Ugyanis ezeket is el kellene hogy tartsa valaki, hiszen a tudomány eleve és lényegéből adódóan nem kifizetődő – közvetlenül csak a
technológia lehet az –, a társadalomtudományok pedig még közvetve is csak kisebb
mértékben.
S ha már a társadalomtudományoknál tartunk: itt is fennáll a tudomány és a
technológia kettőssége; az előbbit társadalomtudománynak, az utóbbit – mások
nyomán – társadalomtechnológiának fogjuk nevezni. A kettő különbsége itt is
ugyanaz, mint amiről előbb szó volt: a társadalomtudomány öncélúan, a tudásért
magáért keresi az igazságot, a társadalomtechnológia pedig, amely a
társadalomtudományok eredményeit is felhasználja, a tudományhoz, a
megismeréshez képest külső célokat követ, s minthogy ezek a célok sokszor a
fennálló társadalmi rend és hatalmi erőviszonyok fenntartására, illetve
megváltoztatására irányulnak, a társadalomtechnológia részben egybeesik az
ideológia és a politika fogalmával. És mert a társadalomtechnológiához a
tudományszervezés is hozzátartozik, hatása alól még a természettudományok sem
vonhatják ki magukat teljesen. Jobb esetben ez a hatás csak annyiban áll, hogy a
természettudományok technológiai kutatássá alakulnak. Ez történik például abban az
esetben, ha egy tudományág támogatását a tudományszervezés kívülről megszabott, műszaki technológiai célok megvalósításától teszi függővé. Ha ezek a célok reálisak és tudományosan megalapozott műszaki technológiával csakugyan elérhetők, a veszteség viszonylag nem nagy, sőt a „tiszta” tudományhoz képest a technológiai kutatásnak megvan az az előnye, hogy sokáig nem maradhat meg téves ismeretek mellett: ez a viszony eleve kizár minden áltudományt. Ha a műszaki dokumentáció nem tökéletes, akkor az üzem nem működik rendesen, a tartály felrobban, a motor nem indul be, a számítógép hibás eredményeket közöl stb.
Jóval nagyobb baj lesz abból, ha a társadalomtechnológia, közelebbről a
tudományszervezés által kitűzött cél eleve illuzórikus. Ilyen esetben a tudománynak a
társadalomtechnológiától való függősége (vagy kiszolgáltatott helyzete) áltudományt
teremt. Jellemző példája ennek az esetnek az, ahogyan 1576 és 1612 közötti
uralkodása idején Rudolf császár megtöltötte prágai udvarát alkimistákkal, s
mindenben támogatta őket, csak csináljanak neki aranyat. Az eredmény az lett, amit
sejthetünk: aranyat ugyan nem csináltak, de áltudományt, azt termeltek bőven. A tényeken semmit sem változtat, de a „tudománypártoló” császárt erkölcsileg
valamelyest felmenti, hogy mindezt teljes jóhiszeműséggel, sőt a birodalmi érdekek
szem előtt tartásával tette: az aranycsinálás lehetőségében csakugyan annyira hitt,
hogy császári teendőit is teljesen félretéve maga is állandóan a kémcsövek meg
lombikok fortyogó tartalmát leste. S az igazsághoz hozzátartozik, hogy két jeles
csillagászt is tartott udvarában, olyanokat, akiknek az utókor tudománya is sokat
köszönhet. Tycho Brahe és – akit Madách Tragédiájának nyolcadik, prágai színéből
is ismerünk: – Johannes Kepler igazi tudományos eredményei azonban ha nem is a
császári szándék ellenére (mint Madách sejteti), de mindenesetre attól függetlenül
születtek meg. Napi teendőjük ugyanis nem a mai értelemben vett tudományos
kutatás volt, hanem a minél pontosabb horoszkópkészítés.
Máskor a tudomány azért került rá nézve hátrányos helyzetbe, sőt azért indult
hanyatlásnak, mert a társadalomtechnológia olyasmit várt el tőle, ami eleve idegen a
lényegétől. Például: senki sem tagadhatja, hogy egy ország tudományának fejlődését
és eredményeit egészen természetesen az illető nemzet dicsőségeként szokták
elkönyvelni. Ez rendes körülmények között magától bekövetkezik, a tudomány belső
céljától függetlenül, még akkor is, ha senki sem szorgalmazza. Ha azonban a
társadalomtechnológia megszabja a tudomány számára azt a lényegétől idegen célt,
hogy öregbítse minden áron (így, különírva!) a nemzet jó hírnevét, akkor ez nagyon
súlyos következményekkel járhat a tudomány fejlődésére nézve: a tudomány elveszti
lényegét jelentő belső célját, az igazság keresését minden körülmények között vagy
ellenére, és idegen szempontokat helyez e legfőbb cél fölébe. Vekerdi László írja az
angol tudomány tizenhetedik század végi, tizennyolcadik század eleji visszaeséséről:
„A XVII. század végi Angliában a természettudomány »property« lett, nemzeti
vagyon, amit védeni kell a »tolvajok« ellen, akár egy értékes képet. Ennek az
érdekében szervezték meg, nem kevés fáradsággal és küzdéssel a Royal Society
természettudományos könyv- és folyóirat-kiadását, ennek érdekében támadtak
igazságot és kíméletet nem ismerve [az én kiemelésem – Sz. N. S.] Leibniz ellen. A
Royal Societyvel jelent meg először a modern »tudományszervezés« fogalma, s
rögtön bonyolult nem tudományos, politikai, társadalmi, gazdasági tényezőkkel
keveredve [szintén az én kiemelésem]. A szervezés nem a tudósok és a tudomány,
hanem az angol nemzeti tudomány érdekeit »szolgálta«, s Hooke egészséges,
francia kapcsolatokat szorgalmazó kísérleteinek elnyomása után az angol
tudományos életet majdnem teljesen elszigetelte a kontinenstől. Baconból és
Newtonból sikerült nemzeti bálványt faragni, de az angol természettudomány sokáig
sínylette az első nagystílű tudományszervezési kísérletet. […] Nem az ellenségei
győzték le Angliában a természettudományt, hanem önmaga, szeparatizmusa és
nacionalista szervezési tendenciái miatt” (Kalandozás a tudományok történetében.
Budapest, 1969).
Ehhez hasonló visszaesés állhat elő minden olyan esetben, amikor a tudomány
legfőbb célja elé más természetű célt helyez a társadalomtechnológia, legyen az
akár ideológiai természetű is. Itt szinte önként kínálkozik, hogy a középkori szellem
tudományellenes hadjárataira hivatkozzunk (Kopernikusz, Galilei, Giordano Bruno –
hogy csak az ismertebb eseteket említsük), amikor is azt kívánták volna, hogy a
bibliai és egyházi szempontok kerüljenek mindenek elé. Ezekről azonban már sokat
írtak, másrészt meg akkor még a tudományt is másképpen fogták fel, másképp
viszonyultak hozzá (még a tudósok is), mint manapság, úgyhogy ezeknél most nem
időzünk sokat, csupán egy vonatkozásukra térünk ki. Az említett esetekkel gyakran
azt szokták példázni, hogy a társadalom idejétmúlt, reakciós erői hogyan gátolják a
haladást, a tudomány fejlődését. Ehhez azonban hozzá kell tennünk, anélkül hogy érvényességét megkérdőjeleznénk, hogy a tudomány normális, egészséges
fejlődését nemcsak a reakciós ideológiák zavarhatják meg, hanem bármilyen
ideológia, még az adott időszakban egyébként haladó jellegű is, ha inkompetens
személyek túlbuzgósága folytán a tudományos életbe olyan módon avatkozik be,
hogy ezáltal a tudományos kutatás igazi célja, az elfogulatlan, tárgyilagos
megismerés alárendelt szerepűvé válik.
Egy ilyenfajta, a tudomány számára végül is szerencsés kimenetelű beavatkozási kísérletről szól a következő történet.
1962 január 10-én, miután a szovjet tudomány már öt éve tisztázta, hogy a
kibernetika nem „imperialista áltudomány”, mint ahogy korábban hirdették, nagy
károkat okozva ezzel a szovjet tudománynak, Akszel Ivanovics Berg akadémikus, a
Szovjetunió Tudományos Akadémiája Kibernetikai Tudományos Tanácsának elnöke
levelet kapott a Szovjetunió Kulturális Minisztériumának Kiadói Főigazgatóságától. A
dolog előzménye az volt, hogy Bergék a Problemi kibernyetyiki című, addig öt kötetet
megért kiadványsorozatban néhány biológiai cikket is közöltek, ezek azt mutatták be,
hogyan lehet a kibernetikai módszereket eredményesen alkalmazni a biológiában is.
A levél egy névtelen bírálatot tartalmazott, amelyből bőkezűen válogatott
szemelvények olvashatók Irina Radunszkaja Akszel Berg, a négyéltű ember című
könyvében (Budapest, 1978. – illetve az eredeti orosz kiadásban, amely 1971-ben
jelent meg a Molodaja Gvargyija kiadónál); mi itt kénytelenek leszünk beérni néhány
rövidebb szemléltető idézettel. A tizenöt oldalas bírálat az említett cikkekről azt tartja,
hogy „megjelentetésük kétségtelenül nagyon súlyos hiba volt, ezeket nem a
tudomány fejlődésének előmozdítására irányuló törekvés hozta létre, hanem a
tudománnyal közismerten semmiféle kapcsolatban nem álló múló divattal függnek
össze”. (Lám, hogy kísért még mindig az „áltudomány” hazajáró szelleme! Hiszen a
fenti mondat végén, szépítő és tudálékos körülírással, pontosan ez jön elő!) A bíráló
érveinek lényege körülbelül ez: „»Az életjelenségek irányítói«-nak [értsd: a
kibernetikai értelemben vett vezérlésnek – Sz. N. S.] koncepciója az idealista filozófia
egyik válfaja. […] Nem ok nélkül írtak a »Problemi kibernyetyiki« szerkesztőségi
cikkeiben arról, hogy »az élő természetre a szabályozórendszerek hierarchiája
jellemző«. […] De ha egyszer létezik a szabályozás hierarchiája, akkor
elkerülhetetlenül felmerül annak a kérdése, hogy mi vagy ki ebben a főparancsnok.
Ilyen csak olyan princípium lehet, amely mindentől és mindenkitől független, vagy
másképpen megnevezve: az Úristen. Elkerülhetetlenül ide vezet az »irányítók«
hipotézise, függetlenül attól, hogy a koncepció hívei ennek tudatában vannak-e vagy
sem. Ilyen módon az »irányítók« koncepciója az életjelenségek esetében bármely
idealista irány logikájával teljesen összhangban klerikális ideológiához, papi
népbutításhoz vezet. […] semmiféle tudományos alapja nincs annak, hogy az
öröklődés és a fejlődés folyamatait kibernetikai megközelítésben tárgyaljuk. Az
öröklődés, miként azt T. D. Liszenko akadémikus bebizonyította, nem anyag és nem
mechanizmus, hanem az élő anyag alapvető sajátossága, amely az élő testnek
abban a képességében foglalható össze, hogy az élő test növekedéséhez és
fejlődéséhez meghatározott feltételeket követel, és a maga módján reagál ezekre
vagy más feltételekre. Az öröklődés ilyen értelmezésénél, ami az egyetlen helyes,
materialista értelmezés, nem marad lehetőség arra, hogy a kibernetikát a biológia
általános elméleti kérdéseire alkalmazzuk. Mindenesetre határozottan állíthatjuk,
hogy a micsurini tanításban a kibernetikai módszerek nem alkalmazhatók. A biológiai
dialektikus materializmus hívei számára ez a körülmény csak azt bizonyítja, hogy a
micsurini tanítás helyes.” Akit pedig még ez a (számunkra kissé fordítottnak tűnő
logikájú) érv sem győzne meg, azt majd meggyőzi a technológiai érv: „Van-e
valamiféle gyakorlati jelentősége annak, ha a biológia általános elméleti kérdéseiben
a kibernetikát alkalmazzák? Nincs. Sőt mi több, elmondhatjuk, hogy sem a
matematikusok, sem a korpuszkuláris genetika hívei (weismannisták, morganisták
stb.) nem próbálják meg összekötni a kibernetikai módszereket a mezőgazdaság
vagy az orvostudomány gyakorlatával.” A kritikus javaslata: ezután kibernetikai
kiadványokban ne legyen szabad biológiai cikkeket közölni, hanem csak biológiai
szaklapokban, ahol is a kompetens szerkesztők munkája „hasznára lenne a cikkek
szerzőinek is, mivel megszabadítaná őket attól a veszélytől, hogy ostoba
kijelentéseket nyomattassanak ki, no és ami ezek után megmaradna a cikkekből, azt
kompetens olvasók fogják érdemük szerint értékelni”.
Gondolom, ennyi is elég a bírálatból ahhoz, hogy arra tippeljünk: A. I. Berg,
miután sűrű fejcsóválgatások és hangos felkacagások kíséretében elolvassa, tíz
sorban megírja a Kiadói Főigazgatóságnak: a bírálónak fogalma sincs arról, mi a
kibernetika, sőt úgy látszik, még biológiai ismeretei is kiegészítésre szorulnak, hetet-
havat összehord, szóra sem érdemes az egész, töröljék a napirendről, ne
foglalkozzanak többet vele; és ezzel el is intéződik a dolog, Berg pedig, három kárba
veszett óra után folytatja munkáját, amit emiatt kellett félbehagynia. Csakhogy erről
szó sincs! Berg azonnal átlátta, hogy e „jóindulatú bírálatnak” nagyon súlyos
következményei lehetnek, hogy itt a kibernetikai módszerek biológiai alkalmazásának
lehetősége forog a kockán, mivel a „hadüzenet” nem tudományos, hanem
jellegzetesen társadalomtechnológiai célkitűzésű: megvédeni a szovjet tudomány
igazi képviselőinek tekintett Liszenko és Micsurin jó hírnevét, mégpedig mindenáron!
Ezért Berg nem a fenti egyszerű módszert választotta, hanem egy sokkal
bonyolultabb, rengeteg időt és energiát igénylő eljárást, és nemcsak tudományos,
hanem más tekintélyek támogatását is igénybe kellett vennie. Ő maga így mesélte el:
„Nagyon egyszerűen jártam el. Ezt a remekművet lesokszorosítottam vagy kétszáz
példányban, elküldtem ismert tudósoknak, és kértem, írják meg véleményüket. […]
Aztán összegyűjtöttem az egész anyagot, és úgy határoztam, hogy megbeszélem az
Akadémia elnökségében és pártunk Központi Bizottságában. A tanácsuk bölcs volt:
ne elégedjünk meg néhány tucat tudós véleményével, hanem hívjuk össze a
Tudományos Akadémia Biológiai Osztályának ülésszakát, és szervezzünk széles
körű vitát. Így is tettünk. Ezenkívül könyvet adtunk ki »A kibernetika biológiai
vonatkozásai« címmel, majd össz-szövetségi konferenciát szerveztünk a kibernetika
filozófiai kérdéseiről.” És majd csak ezek után hoztak határozatot, amely kimondja,
hogy a kibernetikai módszerek bevezetése a biológiai tudományokba sürgető
szükségszerűség. Ez a happy end azonban elég viszonylagossá válik, mihelyt
eszünkbe jut, hogy miközben a szovjet biológusok ilyen problémákkal vesződtek,
Crick, Watson és Wilkins éppen 1962-ben azért kapott Nobel-díjat, mert tisztázta a
DNS szerkezetét és szerepét a genetikai információk átadásában…
És hogyha az itt tárgyalt, nem tudományos, hanem sajátosan társadalomtechnológiai célkitűzések még a természettudományok normális fejlődésmenetét is megzavarhatják (ahol pedig a kísérletezés lehetősége és nem utolsósorban éppen a műszaki technológiához való kapcsolódás, ha előbb nem, de utóbb mindenképpen visszatéríti a tudományt tévelygéseiből), akkor mennyivel inkább kihathatnak a társadalomtudományokra!
Sajnos e tudományok történetében nemegyszer bekövetkezett, hogy a társadalomtechnológia – mely, mint már jeleztük, a tudományszervezést is magában foglalja – nem az igazi tudományos eredményeket méltányolta, hanem az áltudományos elméleteket, mivel ezek jobban megfeleltek érdekeinek. A társadalomtudományokat a társadalomtechnológia sokszor úgyszólván teljesen kisajátította (ahogy bizonyos tudományszervezési feltételek mellett a műszaki technológia is teljesen maga alá rendelheti a természettudományokat), és pontosan előírta számukra, hogy melyek azok a tételek, amelyeket be kell bizonyítaniuk. (Világos pedig, hogy ez homlokegyenest ellenkezik a tudomány szellemével. A tudomány sohasem valamit akar bebizonyítani, hanem az igazságot akarja kideríteni. Azt előírni a tudománynak, hogy mit bizonyítson be és mit cáfoljon meg, vagy a tudomány lényegének tökéletes félreértéséről, vagy pedig teljes cinizmusról tanúskodik.) A fasizmus például nemigen törődött az igazsággal, sőt azt is mondhatjuk, hogy egyáltalán nem törődött vele. Teljesen technológiai beállítottsággal csak azt nézte: jó-e az neki valamire, vagy nem? Mármint a fasiszta propagandagépezet tökéletesítése céljára.
Az ilyen helyzetet az teszi különösen veszélyessé, hogy míg a téves matematikai, fizikai és műszaki elképzelések szerint felépített technikai berendezések mindig hibásan működnek, ha egyáltalán beindulnak, az áltudományos tételekre épülő társadalomtechnológiai propagandagépezet ugyanolyan jól működik, mint a tudományos tételekre alapuló, sőt néha sokkal jobban – mint éppen a fasizmus esetében. Az ilyen társadalomtechnológia ezért részesíti előnyben és támogatja az áltudományt.
És ráadásul e helyzet lényegéből következik, hogy belső okokból nemigen
változik meg szükségszerűen. A műszaki technológia esetében a dokumentációba
becsúszott hibák helyesbítésének szükségessége elkerülhetetlenül következik
magából a technológiai folyamatból. Ez az igazi tudománytól sem idegen: hiszen
minden újabb felfedezés vagy elmélet egyet jelent annak nyilvános és csöppet sem
szégyenkező beismerésével, hogy eddig tévedésben voltunk az illető kérdéssel
kapcsolatosan. De ki látott még olyan propagandagépezetet, amely egy nap azzal
álljon ki a nagy nyilvánosság elé, hogy „Bocsánat uraim, tévedtünk!”? A fasiszta
társadalmi gépezetet sem meggyőzték (észérvekkel), hanem legyőzték (s ez az
emberiség 40 millió halottjába került). Pedig voltak észérvek is. J. Huizinga például,
az európai kultúra sorsáért mélyen aggódva, 1935-ben írott könyvében (A holnap
árnyékában. Korunk kulturális bajainak diagnózisa. Budapest, 1938) lesújtó
véleményt mond a fajelméletről mint hivatalos támogatást élvező áltudományról,
majd egy későbbi fejezetben már-már kétségbeesve írja: „Szólásmódok, melyek
röviddel ezelőtt túl értelmetlenek lettek volna ahhoz is, hogy komikusan hassanak,
most tudományos kongresszusokon hallhatók. 1934 októberében a trieri filológus-
kongresszuson az egyik szónok – hírlapi tudósítások szerint – azt fejtette ki, hogy a
tudománytól nem szabad igazságokat követelni, hanem sokkal inkább »kifent
kardokat«. Egy másikat pedig, mert nem tanúsított elegendő tiszteletet a nacionalista
történelmi értelmezéssel szemben, az elnök, hiányzó tárgyilagosság címén,
rendreutasította. Figyeljük csak: mindez egy tudományos kongresszuson történt!
Ennyire jutott a művelt világ!” A fejezetet ezzel zárja: „Vajon mit gondol az állam,
mikor értékének bizonyításaképpen gondolkodóit befogja diadalkocsija elé vagy
mögé? Hiszen megismerésről úgy sincs szó! […]”
…Tegyük fel mármost újból a kérdést: ki lehet vajon felelős mindazokért a
szörnyűségekért, amelyeket a tudományos eredmények alapján vagy rájuk való
hivatkozással az emberek egymás ellen (és gyakran maguk ellen) elkövettek, illetve
a jövőben elkövethetnek? A tudomány? A műszaki technológia? Vagy a
társadalomtechnológia? Úgy tűnik, ha félni kell valamitől, az nem a tudomány.
Hanem az, ami időnként magát a tudományt, a tiszta, igazságkereső, emberhez
méltó tudományt is veszélyezteti. Ne bántsuk hát a tudományt: néha maga is
védelemre szorul!
Megjelent A Hét tudományos ismeretterjesztő negyedévi mellékletének Tudomány – áltudomány című 1982-es 1. számában. (A képek az eredeti cikk illusztrációi.)
