Miközben kíváncsiságból a kommenteket görgettem a „valaha volt legnagyobb Nemzeti Menet” videója alatt, egyszer csak elém jött egy olyan, amitől „Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik”.
De kezdjem inkább az elején, mert ez a szívszorító komment egy bő hároméves történet fájóan szomorú eredménye. Tudván, hogy jó munkához idő kell, a 2022-es választások után Budapesten gondos pártpolitikusok jónak látták idejében elkezdeni az idei áprilisi választási kampányt. 2023 elejére már meg is volt a stratégia. Azt már induláskor tudták, hogy a sikerhez okvetlenül kelleni fog megint egy Rettenetes Réz()bagoly, amivel halálra lehet rémítgetni nemcsak a gyerekeket, hanem meglett embereket is, hogy fejvesztve rohanjanak majd szavazni azokra, akik biztosan megvédik őket attól a Szörnyetegtől, hiszen a kampányguruk ezt már korábban megtanulták főleg az amerikai Arthur J. Finkelsteintól és George Birnbaumtól, akik jó pénzért felépítették nekik az elsőt, a „Soros György®” márkájút (aki még nem olvasta erről Hannes Grassegger svájci oknyomozó újságíró cikkét, ne hagyja ki, és ajánlanám hozzá ezt is), és az nagyon jól bevált. Ennek lett a csatolmánya a másik Réz()bagoly is, a „Migránsok®”. Ezt is lehetett jó borzongatóan huhogtatni.

De most újat kellett helyettük találni, és ha már itt is volt a szomszédban a kínálkozó lehetőség, ennek a mindennél veszedelmesebben fenyegető
Szörnyetegnek ezúttal „Háború®” lett a neve, amitől a magyarokat senki más nem óvhatja meg, csak az őrangyalaik: a Békepártiak. Hiszen ki is védhetné meg őket jobban a Réz()bagolytól, mint akik kampánystratégiai céllal kitalálták nekik?
Ez a „békepárti” név ravaszul volt megválasztva, hiszen ki a bánatnak jutna eszébe ezzel ellenkezni? Mindenki tudja azt mondás nélkül is, hogy háborúzni biztos nem akarna senki, ha eszénél van. Nem véletlenül van annyi „békeharcos” a világon: bármenyire is el van már csépelve, ez egy még mindig működő régi hívószó. (Már az 1950-es években is minden kérvényt kötelezően azzal kellett befejezni, hogy „Harcolunk a békéért!”, hogy mutassuk meg a lojalitásunkat békeharcos pártunk és kormányunk iránt.)
Na de ez most kampányhoz kellett, és ilyenkor világossá kell tenni azt is, kik vannak az egyik táborban, és kik a másikban. Nem volt nehéz: ha a Békepártiak MI vagyunk, akkor EZEK (a rohadékok) pont a fordítottja. Ha tehát a „dollárbaloldal” nem Békepárti, akkor ebből logikusan következik, hogy csakis Háborúpárti lehet, más nem, és ott mindenki az is, kivétel nélkül, akárhogy tagadná is, és ha „ezek” nyernek, rögtön küldik a gyerekeiteket meg az unokáitokat meghalni a frontra.
Ez a tömegpusztító fegyver egykettőre össze is állt így, de mikor megpróbálták bevetni a magyarok ellen, rögtön látszott, hogy ez nem fog simán menni, mert mihelyt háborúpártinak nevezték az ellenfeleiket, azok túl hangosan tiltakoztak a rágalmazással felérő minősítés ellen. Kellett volna valami kézzelfogható bizonyíték, de nem volt. Ezért úgy gondolták, hogy akkor megcsinálják ők. Írtak egy másfél oldalt se kitevő „békepárti határozati javaslatot” (H/3086 sz.), amelyben „az Országgyűlés az alábbi megállapításokat teszi” – és következik kilenc bekezdés, ami semmit nem ír elő, tehát nem is változtat, hanem tényleg csak „megállapításokat tesz”, és ezt megszavaztatták a parlamenttel, hogy lépre csalják vele az ellenzéket. Más céljuk nem is volt vele. 2023. március 27-én, mikor megtárgyalták, az ellenzék részéről voltak módosító javaslatok, de azok közül egyet se vettek figyelembe. A hozzászólások során Dr. Vadai Ágnes (DK) feltette a kérdést, hogy „mi az, amit mi a Demokratikus Koalícióban vagy az árnyékkormányban tettünk, amivel mi háborúpártiak lettünk, mert ez ilyen nagyon jól hangzó szöveg, de ez nincs így”, de választ nem kapott rá. Utána Csárdi Antal (LMP) ezt mondta: „[N]e legyen kétségünk afelől, hogy a Fidesz által benyújtott határozati javaslat egyáltalán nem békéről vagy háborúról szól, csupán egy cinikus módon megalkotott csapda, hideg, számító és kegyetlen csapda. Célja, hogy megvezesse és becsapja a magyar embereket, elfedje az agresszor valódi felelősségét, járulékos hatalomként [?] még azt is rá lehet sütni a kormány narratívájával egyet nem értőkre, hogy háborúpártiak, így legitimálva bel- és külföldön egyaránt a kormány oroszpártiságát, békepártinak tűnő selyempapírba csomagolva. Ne hagyjuk magunkat becsapni!”
Elképesztő! Még azt is észreveszi, hogy ez egy csapda, csak azt nem látja elég
világosan, mire megy ki! Hogy mi ennek az egésznek az igazi célja! A megrendezők
pedig előre örömködnek a cselük biztos sikerén: a parlamentben ugyan ezt a
határozatot csak este 9 után tárgyalták meg, a szavazásra meg csak 31-én fog sor
kerülni, de a jó magyarok már 18:40-kor olvashatták a Magyar Nemzetben, hogy „Az
ellenzék várhatóan nem szavazza meg a békepárti határozati javaslatot”, a cikkben
pedig Nacsa Lőrinc, aki a javaslat szövegének a véglegesítésében is részt vett,
megadja a két kulcsterminus szabatos normatív definícióját: „Egyértelműen ki kell
mondani, hogy aki nem támogatja a békepárti határozati javaslatot, az háborúpárti,
aki pedig támogatja, az a béke pártján áll.”
Tehát: mindegy, ki mit gondol, mert hogy valójában békepárti-e, vagy
háborúpárti, azt az fogja megmutatni, hogy hogyan szavazott! És ezt nyilván már a
parlamenti vitán is tudni fogják, hiszen mire az megkezdődik, ezt már két órája
olvashatta mindenki, és ha senkinek nem lesz ellene semmi kifogása, az azt jelenti,
hogy egyetért vele. A határozat elfogadása után pedig ezt akár a hivatalos
értelmezésnek is lehet tekinteni, hiszen annak a 9. pontja azt mondja, hogy „Ez a
határozat a közzétételét követő napon lép hatályba”, tehát ha ez a definíció nincs is
benne a határozat szövegében explicit módon, utána nyugodtan lehet
háborúpártinak nevezni bárkit, aki olyan párt híve, amelyik nem szavazta meg, és az
nem fog rágalmazásnak minősülni. (Azért lehet erre gondolni, mert semmi egyéb
nincs olyan a szövegben, ami egyáltalán hatályba léphetne, sőt újdonság sincs sok,
hiszen csak az van benne, amit addig is mondtak.)
Aztán március 31-én megvolt a csapdaszavazás: 130 igen, 24 MSZP-s, LMP-s
és jobbikos nemmel szavazott, az ellenzék többi képviselője pedig nem szavazott.
Sima győzelem volt, az ellenzékiek könnyen lépre mentek, amiben a rendezők
kezdettől biztosak is lehettek, mert tudták, hogy ahol olyan mértékű a széthúzás,
hogy mindgyik tábor zsigerből, gondolkozás nélkül utasít el bármit, ami a másik
oldalról jön, ott nagyon aktiválódik a vízhajtófóbia: vigyázzunk nagyon, nehogy
véletlenül is igennel szavazzunk, és a mieink árulónak nézzenek bennünket, amiért
„ezek” malmára hajtjuk a vizet, mert azért lincselés is járhat, és még utólag se fogják
felismerni, hogy ezúttal az lett volna a nyerő, ha mindnyájan igennel szavaznak, mert
akkor a csapdaállítók lógó orral oldalogtak volna el. Simán megtehették volna, hiszen
ott semmi olyan nem volt, amire taktikai megfontolásból most az egyszer ne lehetett
volna. Így viszont a győztesek ujjonghattak, hogy megvan immár a bizonyíték, hogy
ezek tényleg háborúpártiak, mert most lebuktak, és ezt többen el is újságolták nyilvánosan is.
Alig jött ki az eredmény, 12:50-kor (magyar idő szerint) már ott is volt a
Facebookon a nagy hír, hogy „Szégyen, amit a háborúpárti dollárbaloldal művel!”,
majd hamarosan teljes gőzzel folyt a háborús pánikkeltés mindenféle csatornákon
(vesztünkre még Erdélybe is ömlött belőle elég, pedig nekünk ide már csak éppen ez hiányzott). Óriásplakátokon rémítgették az egész országban a magyarokat a
biztonságukat fenyegető „főgonosz háborúpártiakkal”, akiket Brüsszelből mozgatnak
és külföldről pénzelnek. Rágondolni se jó, mennyibe kerülhetett ez, de ráadásul egy
idő után még az is kiderült, hogy tiszta hiába pocsékoltak rá annyi pénzt, mert
Magyar Péter váratlan megjelenésével tárgytalanná vált az egész „dollárbaloldal”-
ozás, és jöhetett a Réz()bagoly-váltás: a korábbi márkákat „Magyar Péter®”-re,
illetve „Tiszások®”-ra kellett cserélni. Csakhogy ezeknek nem volt háborúpárti
bizonyítványuk, hiszen nem voltak ott, ahol a szavazatukkal kiérdemelhették volna,
ezért az elején azt terjesztették róluk, hogy őket is a háborúpárti „dollárbaloldal”
mozgatja, de csak addig, amíg a „háborúpárti” jelzőt áthúzták rájuk is, és akkor a
„dollárbaloldal”-t már el lehetett hagyni, mert az már inkább nevetséges volt, mint
hatékony. De mivel nem lehetett bízni benne, hogy ez az „átruházott” háborúpártiság
elég ijesztő lesz, csatolmányként be kellett még hozni két másik Réz()baglyot, a
„Zelenszkij®” vagy „Ukránok®”, illetve a „Brüsszel®” márkájút, hogy legyen világos,
kiknek az ügynökei ezek. Ettől kezdve a háborúpártizás úgy összekapcsolódott az
ukránozással, hogy még a március 15-i „békemenet” egyik fő jelszava is az lett, hogy
„Nem leszünk ukrán gyarmat!”, ami jól mutatja azt is, hogy a lépésenként haladó
eszünk mennyire csak a legközelebbi elérendő célig lát, addig, hogy győzzünk, de
tovább már nem, hanem úgy veszi, hogy elég lesz majd akkor kitalálni, hogy a
gyűlölet posványába süllyesztett magyar–ukrán viszonyt hogy lehet majd sok évtized
alatt normalizálni. Pedig ha még erre is gondolt volna valaki, akkor, ha már igazi
Rettenetes Réz()bagolyra volt szükség, kitalálhatott volna olyat is, aki előtt sohase
kelljen magyarokként szégyentől piruló arccal, szemlesütve megállnunk, mert a
szemükbe már nem nézhetünk. Egy „Földönkívüliek®” vagy „UFÓk®” márka is
ugyanúgy működhetett volna, a laposföldhívőknél sokkal többen beszedték volna ezt
is azonnal.

Namármost: az ember viselkedésrendszere érthetően olyan, hogy a veszélyt jelző hírekre nagyon alacsony az ingerköszöbünk, mert ezen a biztonságunk múlik. Az ilyen híreknek nagyon nagy a felhívó ereje, és különösen nagy akkor, ha a veszélyről (már) tudunk, de az (még) láthatatlan. Ez nagy fenyegetettségérzést kelthet, ami tartós, szinte elviselhetetlen szorongást válthat ki. Én emlékszem rá, hogy gyerekkoromban egyszer eljutott a mi kis falunkba, Újfegyvernekre egy kósza hír, hogy vigyázzunk, mert a környéken vérszívók járnak, akik éjjel, sőt eldugott helyeken nappal is megfogják az embereket, és kiszívják a vérüket, és még mi, gyerekek is arról beszéltünk suttogva egymás közt, hogy hova bújjunk, ha idejönnek. Volt olyan asszony, akinek éjjel rémálmai voltak, és nyugtatókat kellett neki kiírni. Beletelt úgy egy hónapba, mire tényleg véglegesen lenyugodott mindenki, hogy vérszívók nincsenek is, az csak mendemonda volt. És most gondoljunk arra, hogy ha ebbe a faluba azután vezették be a villanyt, miután én már leérettségiztem, és itt nem volt se rádió, se tévé, internetről, fészbukról meg okostelefonról nem is beszélve, és ahova politikus soha be nem tette a lábát, tehát az emberek még teljesen normálisak voltak, mert mitől is ne lettek volna azok, és mégis elég volt egy kósza hír, hogy az emberek nyugalmát megzavarja, akkor milyen hatásuk lehet a rémhíreknek az emberek lelki egészségére ma!
És ezzel elértünk az elején említett kommenthez. Képzeljünk magunk elé egy Arankát (nevezzük így), akinek kis híján három éven át nyomták a fejébe irgalmatlanul, hogy vigyázzon, mert jönnek a Háborúpártiak, és ha nem miránk szavaztok, akkor végünk, és ez az Aranka március 15-én meglátja a képernyőn azt az irdatlanul nagy tömeget a Hősök terén! Belenyilall a rémület, hogy Úristen, hát már ennyi sok háborúpárti van? De hát hogy lehet ez? Hiszen ez teljesen hihetetlen, a magyarok nem lehetnek ilyenek! És mikor talál egy feloldást erre a kognitív disszonanciára, odakommenteli a videó alá, hogy: „Max ötvenen ha beszélték a magyar nyelvet. A többi német, ukrán volt, ez tuti. Meg voltak fizetve, ezek külföldről voltak. Nincs az a magyar, aki háborút akar. Ilyen nincs, nem tudom elhinni.”
Most álljunk itt meg, és vegyünk egy lélegzetet. Ez a komment nagyon nem olyan, amilyet a trollok szoktak írni futószalagon. Ezen látszik, hogy ő ezt tényleg komolyan gondolja. De nehogy valaki most csúfolódni vagy nevetni kezdjen ezen a szegény Arankán, hanem gondoljunk inkább bele, hogy ő nem a lélekmérgezők ellentáborába tartozik, hiszen azok ebben az egész háborúpártizásban kezdettől fogva felismerték a kamuzást, és nem félnek tőle, csak a gyűlölet fortyog bennük egyre inkább a rémhírterjesztőkkel szemben. Aranka viszont fél, és látja, hogy itt valami nem stimmel, de azt a változatot indulásból kizárja, hogy hátha ezek mégse háborúpártiak, hiszen akiknek ő minden szavukat elhiszi, mert esküdni merne rá, hogy azok sohase hazudnak, és akikre ő éppen ezért szavazni is fog április 12-én, azok világosan megmondták, hogy ezek háborúpártiak, és akkor az biztosan úgy van, tehát akkor logikusan már csak az marad, hogy ezek itt nem is magyarok.
És most gondoljuk el, hogy háromévi ádáz agymosás után hány százezer ilyen Aranka lehet ma Magyarországon! (Sőt attól tartok, hogy már Erdélyben is vannak elegen.) Az egészben a leghidegrázóbb az, hogy ezzel az embertelen kíméletlenséggel a kampányolók nem is az ellentábor, hanem a saját leghűségesebb és legjóhiszeműbb híveik tömegeinek a lelki egészségét és nyugalmát teszik tönkre, akiktől elvárják, hogy ezért hálából majd még szavazzanak is őrájuk!
És nem elég, hogy ezek a szerencsétlenek teljesen ki vannak szolgáltatva a báránybőrbe bújt farkasoknak, de még védekezni se tudnak, mert támaszuk sincs sehol az egyre túlterheltebb pszichoterapeutákon kívül.
Hol van az a törvény, amely az ilyen tömegpusztító pszichológiai fegyverek használatát besorolná oda, ahova tartozna: az emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények közé? És hol van a magyar civil társadalom, hogy mindezt szótlanul eltűri? Hol vannak a környezetvédők, akik máskor egy denevérért utcára mennek, de a mentálhigiénés környezet már-már élhetetlenné szennyezése elleni tiltakozásukat most sehol se látni? Hogy lehet, hogy még mindig nincs egy olyan civil mozgalom, amely nagyon hangosan és határozottan megmondaná, hogy eddig, és ne tovább: tessék tudomásul venni, hogy még ha amúgy a szívünk csücske lenne is, és az Úristen helyett már azt is neki énekelnénk, hogy „Tebenned bíztunk elejétől fogva”, akkor se fogunk egyetlen olyan pártra se szavazni, amelyik megfélemlítéssel, gyűlöletkeltéssel, lejáratókampánnyal, karaktergyilkosságokkal, kompromatokkal, hamis zászlós akciókkal, aljas rágalmakkal és egyéb hasonló mocsokságokkal akar szavazatokat szerezni?
Pedig mikor a Fenevad elindul, azt szép szóval nem lehet rávenni semmire, csak valamilyen akcióval, amivel muszáj legyen számolnia, ha nem akar szavazatokat veszíteni. Márpedig ezt meg kellene valahogy állítani, mert a pártok ma vannak, holnap nincsenek, de a magyarság mégiscsak meg kellene maradjon valahogy, de ehhez egy élhető világra lenne szüksége. Mert hiába minden gyermekvédelem, ha a gyermekek meg se születnek, mert egy gyűlölködéssel, rémhírekkel és hasonló ocsmányságokkal agyonstresszelt világban az az érzés uralkodik el, hogy „Ne szülj rabot, te szűz! / anya, ne szoptass csecsemőt”. És ezen nem segít az se, ha duplájára emeljük a családtámogatást, mert mindent nem lehet pénzen megvenni.
Április 12-én meglesznek a választások. De a lelki környezeti katasztrófának attól még nem lesz vége. Vajon mikorára lehet ezt az országot megtisztítani a bűzhödt posványtól, amellyel addig elárasztják? És ki fogja azt egyáltalán elvégezni?
És hogy lehet vajon meggyőzni az embereket, hogy „ember, küzdj és bízva bízzál”,
és ne menekülj még el innen, mert itt szükség lenne rád? Mondanám, hogy, de nem
tudom. Attól tartok, a választások után Magyarország népessége megint észrevehetően megcsappan. Ha az egyik tábor nyer, akkor akik mást reméltek, azok közül fogják sokan azt mondani, hogy kész, elég volt, ők emberhez méltó módon szeretnének élni, ha már a világon vannak, és már csomagolnak is, ha meg a másik tábor, akkor a halálra rémített emberek fognak tömegesen világgá menni.
Mégis meg kellene próbálni tenni valamit, hátha még nem késő.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. március 19-én.