„Ned Beaumant hazament, megitta a kávéját, rágyújtott, aztán elolvasott egy napilapot, egy képes magazint és egy könyv felét. Időnként abbahagyta az olvasást és izgatottan fel-alá járkált a szobában. Nem szólt a csengő. A telefon is hallgatott.”
(Dashiel Hammet: The Glass Key)
1.
Mielőtt annak rendje s módja szerint jelentkeznék krimiolvasói minőségemben, bemutatom Ned Beaumont-ot. Bár nemrég ismertem meg, már alig emlékszem rá, s ezt külön hangsúlyozom, mert érzésem szerint nagyon fontos. Életének fennebb kiemelt, nehéz óráit is csak azért jegyeztem fel ama cédulák egyikére, melyekre filosz mivoltomban egészen más természetű szövegeket szoktam kiírni, mert már tudtam, hogy írni fogok róla és társairól. Megígértem, hogy bemutatom, és rögtön be is vallottam, hogy alig ismertem, illetve nehezen tudom emlékfoszlányaimat egy elfogadható portrészerűséggé összeilleszteni. Ellentmondás? Tagadhatatlanul az. Ez az ellentmondás nem jelent se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy Ned Beaumont (akárcsak Marlowe, vagy Mannix, vagy Perry Mason, de akár Sherlock Holmes, Poirot mester, Maigret felügyelő, illetve Miss Marple) bemutatható és felismerhető, anélkül, hogy pontosan fel lehetne, vagy fel kellene idéznünk azokat a körülményeket, melyek közepette legutoljára, illetve először felbukkantak. S ez nem is meglepő. Kalandjaikról egy napilap és egy képes magazin között olvasunk, közben telefonüzenetet vagy látogatót várunk, esetleg még körbe is nyargalászunk idegesen a szobában. De ez sem kötelező. Amikor Ned Beaumont-ot megismertem, és tüstént el is felejtettem, nem voltam izgatott, csak fáradt. Olyan olvasmányra volt szükségem, amely nem követel fokozott összpontosítást, nem vált ki katarzist, nem veszi igénybe túlterhelt memóriámat. Nem véletlen, hogy mikor léptem be a krimiolvasók diszkrét szektájába: diákkoromban, valamelyik szesszió idején, két vizsga között, amikor az egyiket már letettem, de még túlságosan kimerült voltam, semhogy azon-nyomban nekiveselkedhettem volna a következő vizsga anyagának. Környezetem megrökönyödött majd rosszallását nyilvánította. Sikerült is olyan bűntudatot kelteniük bennem, hogy jó ideig kamasz módra, tiltott és titkolt élvezetként gyakoroltam a krimiolvasást. Csak amikor rendre megtudtam, hogy többek között Churchill, Sartre, Sztravinszkij, T. S. Eliot, Einstein bűntársa vagyok ebben a kikapcsolódásban, nyugodtam meg, s mertem nyíltan színt vallani. Így – minthogy már nem írásos-szőttes könyvvédő vagy idegen nyelvű folyóirat borítója leplezte Agatha Christie-t, Simenon-t vagy Chandlert, hanem odakerültek a könyvesasztalkára az ágyam mellé vagy a polcra – derült ki, hogy sokan, nagyon sokan vagyunk krimiolvasók…
Hogy miért vagyunk ilyen sokan? Ha már kezdettől szerénytelenül, sőt, némi bevallott osztentációval témám előterébe tolakodtam, legyek következetes: mielőtt a mások okaira-magyarázataira kitérnék, hadd adjam elő a magaméit. Amikor például az inas azt jelenti lord Kaiserfleishnak, hogy unokaöccsét, lord Parizert az ebédlőben találták felszeletelve (a példát Bajor Andor szenzációs krimiparódiájából loptam) – nos, bevallom, a megnyugvással rokon, igen kellemes izgalom kerít a hatalmába. Nem sikerült ugyan teljesen megszabadulnom az éppen esedékes háború, éhínség, árvíz, megtorló intézkedés névtelen áldozatainak nyomasztó jelenlététől, de az emberi fajunkra jellemző önfenntartó ösztön mégis felülkerekedik: a lord, a pincér, a callgirl halála jótékonyan levezeti a másik feszültséget, az igazit, amit azokért érzek, akiket szintén nem ismerek, de akikhez mégis közöm van. „Ha izgalmas olvasmányra van szükségem, nem nyúlok a detektívregények után” – írta Bálint György egy emberöltővel ezelőtt. A krimi azóta sokat változott, de – számomra legalábbis – Bálint György igaza nem vesztette érvényét.
Akit a detektívregény nem tud manipulálni, az olvasása közben nem izgul és nem „együttérez”, hanem megnyugszik és kikapcsolódik. Alighanem tudják ezt a mai okos, nem happy-endinges krimik szerzői is, haladnak a korral, annyira, hogy ez az irodalom alatti műforma legtehetségesebb művelőinek kezén megtévesztően haladó szellemű kulturáltan megmódolt társadalmi üzenetet közvetítő olvasmány lett. Hallottam olyan fejtegetést – méghozzá a krimi szociológiáját, lélektanát tudományos igénnyel kutató filozófustól –, hogy a krimi a közéletiségétől megfosztott modern ember szükséglete lenne. Ha így volna, akkor például Churchill, akit bajosan lehetne a közéletiségüktől megfosztottak közé sorolni, ugyan miért tekintette éppen a krimiolvasást a legélvezetesebb kikapcsolódásnak? Éppen ilyen vitatható érvényűnek érzem a másik felfogást, azt tudniillik, amely a krimihős népszerűségét úgy magyarázza, hogy a bátor, okos stb. nyomozó kielégíti az olvasó azonosulásigényét a kamaszálmok megtestesült eszményképével. Ilyen igény is van, nem tagadom. De van más is. Ha nem lenne, milyen igényét elégítené ki a krimi egy-egy Eliot vagy Sartre nagyságrendű, önbizalomban, sikerélményben igazán nem szűkölködő alkotónak? Erre a tetszetős, de csak fenntartásokkal elfogadható teóriára a krimi nagyasszonya. Agatha Christie mérte a legfájdalmasabb csapást, amikor az ötvenes években megteremtette a műfaj antihősét, Miss Marple-t, a kíváncsi vénkisasszony személyében.
Ha visszatekintünk a detektívregény mintegy százéves történetére, mindenekelőtt azt vesszük észre, hogy a bűnügyi história hőse – pozitív hős, s mint ilyen, tökéletesen sematikus. (Ezzel magyarázható, hogy az életkora, vagy szellemi-erkölcsi önállótlansága folytán kiskorú közönséghez csakugyan az azonosulás, az én-behelyettesítés folyamatában talál utat.) A krimi klasszikus korának máig is népszerű hőse, Sherlock Holmes – elmaradhatatlan nagyítóüvegével, amellyel szabad szemmel észrevehetetlen vércseppeket, hajszálakat, szövetcafatokat talál meg, és mutat fel diadalmasan – a tárgyi bizonyítékok, bűnjelek, a perdöntő corpus delicti megszállottja. Mire emlékeztet ez a pedáns gyűjtögetés, ez a pepecselés, az apró, de kézzelfogható tényeknek ez a grandiózuson kicsinyes halmozása? Persze, hogy a pozitivizmus vulgarizált s ebben a formában elterjedt módszereire: Holmes és Watson önbizalma polgári biztonságérzet, egy olyan világ, egy olyan társadalom, egy olyan osztály ideológiája, amelyben minden a helyén van még: a bűn – bűn, az erény – erény, a tudomány a bűnüldözésnek, az erény diadalának is eszköze. Ha valaki gonoszul visszaél vele, bumerángként ellene fordul. Conan Doyle újabb, parodisztikus feldolgozásai a filmvásznon ezt a naiv szcientizmust, s a nem kevésbé gyermeteg fekete-fehér, igen-nem sémát karikírozzák.
Hercule Poirot már a műfaj hallatlan rugalmasságának a mértékében – vagyis alapvetően – különbözik illusztris elődjétől. Neki már olyan bűnözőkkel kell megbirkóznia, akik eltüntetik a bizonyítékokat (esetleg a tanúkat is), kesztyűt hordanak akkor is, sőt főleg akkor, amikor a büntetőtörvénybe ütköző cselekedetet hajtanak végre: elvegyülnek az ártatlanok közé, akik gyakran gyanúsabbak a valódi vétkesnél. Itt bizony nem segít a nagyító, felesleges négykézláb holmi hajszálak után kutatni a kandaló előtti szőnyegen. Ezért Poirot mester kávé, konyak, jó szivarok elmeserkentő társaságában, kényelmes karosszékében ülve szürke agysejtjeit hozza működésbe: a bűntényben emberi drámát lát, amelynek előzményei vannak, a bűnösben jellemet, lelki alkatot, egyént, akinek előélete van. Mindez csak elemzés, következtetés útján fejthető meg. Agatha Christie érdemét nem csökkenti, hogy minderre nem heurisztikus úton jött rá, hanem – divatjamúlt szóval – a korszellem hatására, akárcsak Conan Doyle, aki egy-két emberöltővel korábban kora ténykultuszát, tudományvallását alkalmazta az igenis kulturált szubkultúra termékeire. Poirot a kontinensről viszi át a szigetországba módszerét: a kontinensről, ahol kortársai Freud, Jung, Adler, Szondi pszichológiai forradalmait élik át az emberben felfedezett örvényektől megrettenten. A bűntények nem mindig jellemzőek az elkövetésük történelmi idejére. De a bűntény értelmezése mindig korhoz kötött, társadalmi tudattól meghatározott. A krimi a bűntényről mint társadalmi jelenségről, mint emberi cselekvésformáról, mint lélektani problémáról mindig az adott kor szociális, tudományos, etikai szintjén informál: nem előzi meg a korát, de nem is kullog utána.
Már Poirot mester pszichologizál. De ő még hisz a logikában, a rejtély megoldhatóságában a helyes következtetések, a józan ész segítségével, hisz abban, hogy a jó és a rossz, ha olykor viszonylagosak is, végső soron megkülönböztethetők és elkülöníthetők egymástól: számára még léteznek bizonyosságok, a világ megismerhető. Maigret felügyelő annyira pszichológus, hogy az emberről szerzett tapasztalatai arányában fokozódik tehetetlenségének tudata. Simonon regényeiben ködös éjszakák és nyirkos hajnalok sugallják az emberi viszonylatok kifürkészhetetlen reménytelenségét: az egyes bűntény felderítése nem azt jelenti, hogy a rend helyreállt, hanem azt, hogy minden kezdődik elölről, holnap, vagy még ma újabb hullát halásznak ki a Szajnából vagy fedeznek fel egy hatodrangú vidéki szálloda manzárdszobájában.
Holmes és Poirot úri műkedvelők voltak, vagyonos agglegények (a nyomozó majdnem mindig agglegény, a női olvasó vagy néző kedvéért? – vagy mert viszontagságos életformája nehezen egyeztethető össze a családapai felelősséggel?). Számukra egy-egy bűntény kinyomozása – rendszerint valamely, diszkréciót igénylő, előkelő család felkérésére, vagy véletlenül, egy drámaiba forduló weekend, nyaralás során – szórakozás, a bátorság, lelemény, logika izgalmas és ünnepélyes Fiestája. Maigret, Parry Mason, Marlowe, Mannix foglalkozásszerűen üldözik a bűnt: belőle élnek. Profik és profikkal állnak szemben. A bűnözés és a bűnüldözés mesterségekké váltak, a két szakma – ha ugyan kettő, s nem pusztán munkamegosztásról, szakosodásról van szó – gyakorlói ismerik, apróbb szolgálatok erejéig még támogatják is egymást; az adatokat lyukkártyák szolgáltatják, hallgatózni, faggatózni – felesleges. A nyomok gyakran oda vezetnek, ahonnan a nyomozó megbízása ered… Az igazi igazságot felderíteni többnyire veszélyes, s ezt nem is a legtapintatosabb módon hozzák a nyomozó tudomására: fenyegetik, megverik, megalázzák, tudja, hogy kisember, kiszolgáltatottja a mindenható high society-nek, amelyet olykor igen nehéz megkülönböztetni az alvilágtól. A krimi ugyanis mindinkább átveszi azt a közvetlen társadalomkritikai funkciót amelyről az egyre bonyolultabb áttételekkel dolgozó polgári regény a jelek szerint lemondott. Akárcsak a tömegekről mint közönségről. A közvetlenül politizáló, leleplező, agitatorikus filmművészet viszont – gondoljunk csak a Nitribitt-ügytől a Mattel-ügyig terjedő, felsorolhatatlanul sok példára – a thriller, a krimi eszközeit is használja. És ez a filmtípus éppoly népszerű a közönség minden rétegében, mint a krimi. De vajon pusztán kelléke-e a suspense, amelyről legalábbis a nézők egy része tudja, hogy „a cselekmény és a szereplők hasonlósága valóságos eseményekkel és személyekkel” korántsem véletlen? A hiteles bűnügyi história és a valóság viszonyáról annyit legalábbis megkockáztathatunk, hogy valószínűleg kevesebben lettek bűnözőkké az ilyen olvasmányok vagy filmek hatására, mint ahány megtörtént – és világbotránnyá duzzadt vagy eltussolt – esetből írtak már bűnügyi regényt vagy filmet
Megjelent A Hét IV. évfolyama 52. számában, 1973. december 28-án.
2.
Tévedés volna azt hinni, hogy a detektívregény az utóbbi években, évtizedekben kezdett „politizálni”. A két világháború között a krimi koronázatlan királya az az Edgar Wallace volt, akinek a történeteiben a munkás vagy általában „az alacsonyabb néposztályból származó” szereplő szedett-vedett ruházata, esetlen megjelenése, durva vonásai nem érző szívet takarnak, hanem erkölcsi züllöttséget, bűnözőhajlamot. A nem fehér bőrű, közelebbről nem angolszász szereplők – kivétel a titokzatos Charlie Chan, aki hamisítatlan keleti „bölcsességgel” nyeli le a legdurvább rasszista sértéseket – egytől egyig az álnokság, kapzsiság, gyilkos fanatizmus, szívtelenség megtestesítői. Egy emberöltő folyamán azonban olyan történelmi átalakulások váltottak ki alapvető tudati mutációkat, hogy ma a krimi sem lehet meg a haladó frazeológia nélkül. A piac követelményei olykor tekervényes utakon érvényesülnek: a krimi szemünk láttára lett ellenzéki vagy legalábbis az ellenzékiség látszatát keltő műfaj. (Nem kívánok most azokról a kémhistóriákról beszélni, amelyek kifejezetten a hidegháború konjunkturális hatására, egyfajta nagyon is szó szerint veendő társadalmi rendelésre árasztották el egy időben a bűnügyi irodalom piacát.)
A séma szerkezete megfordult: Edgar Wallace-nál még a szegény ember volt az eleve feltételezett, illetve többnyire tényleges gyilkos, most a milliomosról vagy valamelyik degenerált, illetve kábítószert élvező, esetleg erotomán s titkolandó szenvedélye, betegsége okán zsarolható családtagjáról derülnek ki a nyomozás során sötét dolgok. Bűnügyet követhetnek, el is követnek szép számban mohó örökösök, valamint konkurensüket vagy üzlettársukat nem kívánatos akadályként határozott gesztussal „elhárító” üzletemberek. Az akcióban érdekelt fél ritkán piszkítja be maga a kezét: nem is megvásárolható, hanem eleve megvásárolt alkalmazottakból – és elnéző hatóságból a szenátortól a közrendőrig – valóságos hadsereg áll a rendelkezésére, hogy elkövesse a gyilkosságot, elterelje a gyanút, igazolja az alibit, eltüntesse a nyomokat (ha egyáltalán vannak, ami műhiba s ritkán fordul elő), szükség esetén „eliminálja” magát a kotnyeles állami vagy magánnyomozót. Jellemző a mai, a legmaibb krimikre, hogy a családi idillt – amely az egykori gutgesinnt kriminek még elengedhetetlen kelléke volt, már a könnyek és ellágyulások előcsalogatása végett is – a legzordabbul megszüntette. A családi összetartás általában csak olyankor fordul elő, amikor valahogyan el kell tussolni, hogy az aranyfürtű unoka kinyiffantotta a nagymamát vagy a féltékeny húgocska a nővérkéjét, esetleg a csalfa hitves a derék férjurát – s a botrány bekerülne a sajtóba, kedvezőtlenül befolyásolva a közvéleményt, az éppen esedékes választásokat, előnyös üzleti vállalkozást stb. Ha meggondoljuk, a thrillerben nem folyik több vér, mint a görög mitológiában vagy a Shakespeare-tragédiákban, nem folyik több alkohol sem, mint Hemingway regényeiben, kevesebb a hátborzongató pillanat, mint Hitchcock filmjeiben, s a büntetőtörvénykönyv, illetve a tízparancsolat megszegését a krimi szerzője sokkal nyomatékosabban rosszallja, mint Dosztojevszkij, Thomas Mann, Gide, Camus… Ezért aztán képmutatás volna a krimi erkölcsi ártalmairól prédikálnunk. Az erkölcsökre maga a valóság hat a legkárosabban, s ezt a kriminél nyíltabban senki-semmi se hangoztatja. Bizonyos értelemben pedagogikusabb a rangos irodalomnál, de művelőinek intelligenciáját dicséri, hogy tudják: az olvasó nem szereti, ha nevelik, szórakozni akar, kikapcsolódni, felejteni. Felejteni például a nevelést, amely a jó erkölcsöket hirdeti, s felejteni a valóságot, amely eléggé megnehezíti a jó erkölcsök gyakorlását.
Nagyon okos lett a krimi: témáiban nem különbözik, sosem is különbözött a rangos irodalomtól, hovatovább stílusában is egyre korszerűbben hasonul hozzá. Az „új tárgyilagosság” némi késéssel bevonult a bűnügyi irodalomba. Nehéz lenne eldönteni, hogy az előbbi ereszkedett le vagy az utóbbi emelkedett fel a másikhoz. Agatha Christie Miss Marple-ja és Raymond Chandler Marlowe-ja tipológiájukban kitűnően érzékeltetik a végbement változást, amelynek az a lényege, hogy a krimihős megszűnt mindent előrelátó, a véres eseménysorozat teljes kibontakozását ésszel, bátorsággal idejében megakadályozó, a bűnöst térdre kényszerítő felsőbbrendű ember lenni. Ehhez az immár korszerűtlen képlethez inkább csak a tévésorozatok szerzői ragaszkodnak; ha ez okozat, akkor annak a következménye, hogy a tévénéző kevésbé igényli a gondolkodásra kényszerítő összefüggések jelzését, ha viszont ok, akkor ennek is tulajdoníthatjuk, hogy a képernyő előtt jócskán engedünk a szellemi kényelmet biztosító, nem is nagyon fortélyosan manipulatív fogásoknak. Azoknak, amelyekről a rangosabb krimi – mint jeleztem már – lemondott.
Mit nyert a krimi ezen a lemondáson? Hihetőséget. Bebizonyította rugalmas alkalmazkodóképességét egy alapvetően megváltozott világ realitásaihoz. A korszerű krimi hőse nem superman: le lehet győzni. Ami rokonszenvessé teszi s megkülönbözteti a letűnt idők krimihősétől, éppen az, hogy, az előbbitől eltérően, hasonlít az olvasóhoz: őt is mindennap legyőzik, s mégis elölről kezdi a küzdelmet. A deheroizált bűnügyi hérosz olyan, mint a Chandler teremtette Philippe Marlowe, akinek kopott az irodája, nem tart titkárnőt, és olcsó whiskyt iszik; több baja van a rendőrséggel, mint a kábítószercsempészeknek, s az erkölcsei sem feddhetetlenek: időnként hagyja magát elcsábítani meggondolatlan vagy nagyon is megfontolt luxusnőktől. Akárcsak az olvasónak, neki sincsenek illúziói az igazság érvényesülésének esélyeiről, ha még egy választott elnök meggyilkolásának a körülményeit sem tanácsos kideríteni. Természetes, hogy az illúziótlan hős illúziótlan olvasóra számít, s a Chandler-regények példányszámaiból ítélve ilyen olvasó milliószám akad az Ó- és az Újvilágban egyaránt.
Akárcsak klasszikus elődje, a modern krimi is extrém esetekkel foglalkozik. Csakhogy ezek a szélsőséges esetek – gyilkosság, rablás, kábítószerüzérkedés – naponta olvashatók a sajtóban. Az olvasók tömegét jobban megrázza egy vérfagyasztó részletekben bővelkedő kéjgyilkosság, amilyen a Sharon Tate-é volt annak idején, mint mondjuk Közép-Afrika néhány millió lakosának éhhalála – a jelek szerint tehát nem a részvét, nem a humánum, nem is az igazságérzet felől kell megközelítenünk azt a konvenciót, amelyre a krimi szerzője nem hiába számít. A konvencióteremtő az illúziómentesség ideológiája: az olvasó úgy érzi, olyan olvasmányt tart a kezében, amely nem fölényeskedik vele, az átlagemberrel, nem akarja megváltoztatni, hanem tudomásul veszi őt fogyasztói minőségében, amint éppen cselekvést fogyaszt, a más cselekvését, valakiét, akit azért fizetnek, hogy cselekedjék az olvasó helyett is, kiábrándultán és reménytelenül, s ez még póznak is imponáló. Marlowe nem prédikál, hanem cinikusan gúnyolódik, nem hősködik, hanem megélni próbál, vagy nem ritkán egyszerűen csak életben maradni. Mannixtől eltérően, akinek életbiztosítási kötvénye a forgatókönyv-szerző zsebében van, az Angyaltól eltérően, akinek még a frizuráját, a frissen vasalt ingét sem viseli meg egy-egy látszólag életre-halálra menő csetepaté – Marlowe legújabb kalandja végén megverten és leverten gubbaszt az irodájában, s nem elismerés veszi körül, hanem magány és közöny. Chandler bűnügyi regényeinek az erkölcsi ártalma onnan fakad, ahonnan a legkevésbé számít veszélyre az olvasó: hőse tisztaságából, ebből az emberi méretű erkölcsi integritásból, a kilátástalan és magányos küzdelem vállalásából, amely mintegy felmenti az olvasót, mert azt a látszatot kelti, mintha pusztán a kaszkadőrökéhez hasonló szakma kockázatairól lenne szó, még ha ennek a szakmának a gyakorlása közben lelepleződik is egy egész társadalmi mechanizmus.
Marlowe erőssége és vonzereje a cselekvés. A másik korszerűsített krimihősé, Miss Marple-é viszont a passzivitás. A vidéki angol vénkisasszony is antihős. Társadalmi és lélektani típusa, no meg életformája arra predesztinálja, hogy észrevétlen maradjon, békésen kötögessen egy karosszékben, és közben figyeljen, rögzítsen, következtessen: kíváncsiságból, véletlenül kilesse az igazságot. Agatha Christie hősnője azt testesíti meg, amit Sartre a regard-nak nevez, amikor kifejti, hogyan, milyennek lát bennünket ellenőrizhetetlennek vélt pillanatainkban a másik, az „autrui” tekintete, amely – szemben az önmagunknak kínált mentségekkel – a bevett normák megvesztegethetetlenségét képviseli. Ha az erkölcsi világrendet Miss Marple helyett egy anglikán pap vagy maga őfelsége igazságügyminisztere képviselné, vagyis a képviselt értéknek megfelelő társadalmi pozíció és megjelenés – akkor a krimihelyzet elmaradna. Miss Marple jelentéktelen jelenlétében azonban a szereplők kivetkőznek konvencionális magatartásformájukból, titkok lepleződnek le, összefüggések tárulnak fel. Csak a vidékiek, az öreg asszonyok, a magányosan élők tudnak ilyen éberen figyelni. Miss Marple eszményi típusa a körülmények faragta nyomozónak, akit – a „dörzsölt” Marlowe ellenpólusaként – éppen anakronikus naivitása, outsider volta őriz meg gyakorlatiasságában is tisztességesnek, sőt bölcsnek. Róla elhihető, hogy hisz azokban az értékekben, amelyeknek a megszegését kandi kajánsággal lesi ki; hatása az olvasóra olyan frappáns, mintha egy kotnyeles, szemfüles vidéki nénikébe beköltözött volna Hegel világszelleme vagy Kant imperativus categoricusa.
Hogy milyen a huszadik század utolsó évtizedeiben a jó krimihős, azt mindnyájan tudjuk. Valamivel nehezebb arra válaszolni, milyen a jó krimiolvasó. Minthogy azt a célt, hogy jó krimiolvasóvá váljék, senki se tűzi maga elé – fordítsuk meg a dolgot, próbálkozzunk a kizárás módszerével. Tehát: milyen a rossz krimiolvasó? Ilyen kétféle van: túl okos és buta. Előbbit sznobnak is nevezik. Arról ismeretes, hogy Dosztojevszkijhez képest neki Chandler nem mond semmit. Ugyanő utasítja vissza a sört, ha megkínálják vele, mondván, hogy a Bourbon-whisky jobb. De mi történik, ha a sznob elzüllik? Ne hamarkodjuk el a következtetést: nem jó krimiolvasó lesz belőle, hanem zugolvasója a bűnügyi regényeknek. A buta krimiolvasó azt hiszi, hogy a krimi – rendszerint éppen az a krimi, amit olvas – az elképzelhető olvasmányok legjobbika. Kétpetéjű ikertársa a sznobnak; neki ugyanis Dosztojevszkij nem mond semmit Dashiel Hammethez képest. Abban is kiegészítik egymást, hogy az egyik számára a valószínűségszámítás mint agytorna feleslegessé teszi Miss Marple erőfeszítéseinek a követését, a másik viszont nemcsak haszontalannak, de nagyképűen megalázónak is érzi a valószínűségszámítást, amióta már a második fejezetben rájött, miért gyanakszik Mulholland…
Az ideális krimiolvasó olyan, mint a jelentésem elején bemutatott Ned Beaumont: hazamegy, megissza a kávéját, rágyújt, egyszuszra elolvassa a napilapját és a népszerű képes magazint, aztán annak a regénynek a felét, amely csakis krimi lehet, ha úgy fogyasztható, hogy olvasója közben a telefon, az ajtócsengő felé fülelhet.
„A titok, ha nem fejtjük meg idejében, demoralizál” – fogalmazta meg minden idők emberének tapasztalatát Bálint György. Nos, mindnyájan ismerünk olyan titkokat is, melyeknek éppen a megfejtése demoralizál. A krimi nem ilyen. A krimi titkát lelki épségünk, erkölcsi érzékünk, sőt világnézetünk károsodása nélkül megfejthetjük – s ez nem csekélység. Amikor az irodalom még nem vált el az irodalom alattitól, s a vásári ponyváról kapdosták lovagok és iparoslegények azt, amit ma a professzorok amfiteátrumokban boncolgatnak, a promiszkuitás megkímélte a maroknyi olvasót a sokféle lehetőség közötti választás gyötrelmeitől. A mai ember nap mint nap a döntések futószalagja előtt áll. Többek között azt is el kell döntenie, hogy mit olvas ma este. Az agykérget bombázó információözönből jól esik időnként olyat választania, amit Pavlov szerint leghasznosabb szelektív képességünk, a felejtés késedelem nélkül elmorzsol, kivet. Talán ez az oka annak, hogy mind ez ideig tudomásom szerint nem született igazán jó szocialista krimi.
Megjelent A Hét V. évfolyama 1. számában, 1974. január 4-én.
