Méltányosságát, jóhiszeműségét tette kockára az, aki a háború utáni Nobel-díjasok legtöbbjét érdemtelennek ítélte erre a kitüntetésre. Az érdem már többnyire vitathatatlan volt, s az igazi probléma talán az, hogy hányan nem kapják meg azok közül, akik épp úgy megérdemelnék (az értéknek ezen a fokán a hasonlítgatás, méricskélés amúgy is felesleges). Bocsánatos vétkünk, hogy örömünk sosem teljes. Nem lehet az.
Egy bizonyos, ezt igazolja az 1972-es döntés is: a Nobel-díj bizottság értékeléseibe igenis belejátszik azoknak a körülményeknek az összessége, melyet nem egészen pontos fogalom-megjelöléssel politikának nevezünk. Sokan vádként hangoztatják ezt. E sorok írója, ha szabad ilyen ünnepélyes keretben kilépnie a krónikás alázatos névtelenségéből, nem csekély elégtétellel nyugtázza, hogy ma már a legnemesebb szellemi értékek megítélésében sem lehet eltekinteni az alkotó programatikusan vallott vagy csak következményeiben, visszhangjában érvényesülő közéletiségétől.
„Az időszerűségnek, a beavatkozásnak és az elkötelezettség vállalásának különböző fokozatai vannak. S az írónak az az egyik legnehezebb problémája, hogy eldöntse, melyik fokozat felel meg neki. Az időszerűségnek nem kell láthatónak lennie, mint valami használati utasításnak; nem mindig olyan egyszerű egy író aktualitását felfedezni. Számomra az elkötelezettség vállalása feltétel, úgyszólván alapozás; amit azután erre az alapra építek, azt nevezem művészetnek.” Ez világos beszéd. Aki ilyen világosan beszél, nem más, mint Heinrich Böll, az 1972-es Nobel-díj kitüntetettje.
Tíz évvel ezelőtt hangzottak el ezek a szavak, egy interjú alkalmával. Böll elkötelezettsége s felfogása az elkötelezettségről egyébként nem várt ilyen alkalmat, hogy megnyilatkozzék. Sartre-t elkötelezettsége, vagy ha úgy tetszik: elkötelezettség koncepciója kényszerítette visszautasítani azt a polgári kitüntetést, amely másokat, Böllt is például, feltehetőleg abban a meggyőződésben szilárdít meg – ha erre egyáltalán szüksége lenne –, hogy hitvallása, úgy, ahogyan az műveiben megnyilatkozik, joggal igényli az egyetemes emberi értékek sorába iktatását. Thomas Mann óta, talán az egy Brecht kivételével, aligha akad német író, aki Böllnél méltóbb, alkalmasabb lenne a haladó német irodalmat a világ színe előtt képviselni. Ha ez latba vettetett a Nobel-díj odaítélésekor – megkerülni bajos is lett volna –, a döntés súlyát, jelentőségét aligha lehet túlbecsülni.
Böll németségét aláhúztuk, alá kellett húznunk. A ma ötvenöt éves írót serdülőként érte a hitlerizmus, s Kölnben, ahol született, felcseperedett, s ahol ma is él, 1934-ben Göring – ezt is ő meséli el egyik regényében, a Biliárd fél tízkorban – bárddal végeztetett ki négy fiatal kommunistát, vele egyidőseket.
Böll ez idő tájt könyvekkel kereskedett, egyelőre tehát mások könyveiből élt; tizennyolc évesen írta első, a háborús romok között elveszett regényét. Hat évig hordta aztán a Wehrmacht egyenruháját. Számos regénye, elbeszélése, hogy csak a legismertebbeket említsük: Ádám, hol voltál?, Vándor, vidd hírül tanúsítja, hogy Böll nemzedéke, a Gruppe 47 nemzedéke számára a háború olyan győzelmek és vereségek lidérces sorozata volt, amelyek közül alighanem a győzelmek voltak a szégyenletesebbek. A megszállott városokból és falvakból, a csataterekről a pátoszmentes katasztrófának, az eltompíthatatlan lelkiismeretnek, a felejtés lehetetlenségének a gyötrelmes tudását és tudatát hozta magával; ez ruházta fel a világhírét megalapozó első műveit a nép autentikus önvizsgálatának etikai dimenzióival.
Életmű-alapozássá ezt az indulást a szerves folytonosság tette: Böll nemzedéke hitlerizmus-élményét a „német csoda” fojtogató igézetének kíméletlen kritikájához kapcsolta. Hogy csak egyetlen címet idézzünk, egy elbeszélést, A doktor Murke összegyűjtött hallgatásai olyan mű, amely önmagában is elegendő lenne, hogy írója a század prózájának mesterei között foglaljon helyet. Az írországi naplóról legyen elég itt annyit mondanunk, hogy nemzete problematikájából kilépve, de anélkül, hogy arról megfeledkezne. Böll a nagyvonalú világlátásnak, a genius loci és az egyetemes emberi összefüggésének olyan kifejtésére képes, amely csak a legnagyobbak sajátja: tizenöt évvel megírása után a mai Írország tragikus meghasonlottságának prognosztikonjaként döbbenti meg az olvasót
A Gruppe 47-et, amely ma már nem eleven alkotói csoportosulás, de eleven irodalomtörténet, s még annál is több, e Nobel-díj retrospektív nemzetközi elismerése visszavonhatatlanul a hivatalosan elismert tekintély pozíciójába emeli, ahonnan nézve más arányokban rendeződik el a valóság. Akárhogyan is hat majd Böllre ez a kitüntetés, az, amit a német múltról és a német jelenről szólva a jövőre hagyományozott, immár megmásíthatatlan. Híradásunk tisztelgés, nem tanulmány, s így nem is tisztázhatja, milyen hagyományokhoz van köze Heinrich Böllnek, s mi az az új, amit a németeknek önmagukról és Európáról, az európaiaknak a németségről az elmúlt negyedszázad során elmondott.
Egyvalamit mindenesetre kiiktatott a német Weltliteraturból, s ez a valami – az ünnepélyesség. Ami feltétlenül megnehezíti azoknak a dolgát, akik a megfelelő szavakat keresik a Nobel-díjas Heinrich Böll üdvözlésére.
Megjelent A Hét III. évfolyama 43. számában, 1972. október 27-én.