Szükségletteremtő könyv a Párbeszéd a jelennel, nem hézagpótló, ahogyan az ilyen típusú és rendeltetésű munkákat henye nyelvhasználattal nevezni szokták. A hézag nem hiányzik senkinek, következésképp pótolni sem kell, ráadásul az sem igaz, amit a közkeletű, de ettől nem kevésbé értelemzavaró minősítés sejtetne.
Azon a helyen, ahol ma Bretter György könyve áll, addig sem a sivár semmi tátongott. A „hézagpótló” könyvek – megnyugtatóak: „Hát ezen is túl vagyunk! A tétel kipipálható. Ami hézagpótló, az előzménytelen és – minthogy betömték a hézagot – folytatásmentes is.
Bretter könyve ennek éppen az ellenkezője. Nem hiányt tudatosít, hanem szükségletet hoz létre. Hogy mifélét, azt már a négy évvel korábbi Vágyak, istenek, emberek kötet egyik tanulmányának címében megfogalmazta a szerző, s így hangzik: Szükségletünk: a filozófia. Az ember igénye a teljesség megragadására – amivel Bretter annak idején ezt a szükségletet s egyben e szükséglet kielégítésének útját-módját megindokolta – időszerűbbnek tűnik, mint valaha, holott már nagyon is régen felismerhettük volna, néhányan, igaz, kevesen fel is ismerték, az időszerűségét. Nyitott kapukat döngetnék, amikor Bretter könyvének közegét – az egyiket, azt, amelyik a szerzőt a kötetbe foglalt esszék és tanulmányok megírására késztette – ebben a szükségletben érzem megragadhatónak? Hiszen a hazai gondolkodás és irodalom egészén belül volt, van és főként lesz olyan filozófiai esszéirodalmunk, amely társadalmi hivatását, specifikus elkötelezettségét az ismeretelméleti, az etikai és az esztétikai jelenségek összefüggésében vállalja és tölti be. Volt: volt ugyanis Dienes Lászlónk. (De vajon hányán tudnak arról a füzetnyi könyvecskéről, amely 1925-ben, vagyis csaknem fél évszázaddal ezelőtt jelent meg Művészet és világnézet címmel?)
És volt bizony Gaál Gáborunk, azt is mondhatnám: van Gaál Gáborunk, ha nem tartanék tőle, hogy életműve jószerével ma is inkább az elismert, mint az ismert oeuvre kétértelmű dicsőségében fürdik. Pedig tanítványai – s most már csakugyan a van ellenőrizhetőbb területére érünk – igencsak tevékenyek. Hogy milyen sokféleképpen azok, legyen elég csupán néhányuk nevét felsorolnom: Tóth Sándor és Bajor Andor, Saszet Géza és Székely János, Benkő Samu és Hajós József, és sokan mások, nevesek és névtelenek. Nem azt firtatjuk most, hányan vallják Gaál Gábort mesterüknek, s hogy kiket is vállalna ma G. G. mint követőjét. Már a tanítványok tanítványai is felzárkóztak, egyre népesebb és figyelemre méltóbb sorokban, és a volt, a van és a lesz folytonosságára számos jel figyelmeztet.
Gáll Ernő szociológiai és etikai munkássága valóságos társadalmi igényt tudatosított az értelmiség körében; és Földes László volt az, aki fájdalmasan, mert jóvátehetetlenül csonka életművével filozófus módra gyakorolta az irodalomkritikát, ideológus módra a művelődéspolitikát, mint művészetpedagógus pedig zenészek, festők, szobrászok nemzedékeit látta el egy korszerű és nagyvonalú marxista esztétika szemléletével. Bretter és nemzedéktársai (és velük egyidejűleg Rácz Győző) nehezen törtek át, de mégiscsak áttörték azt a falat, amelyet minden elméleti igényt meddő spekulációként elutasító, csakis a tudatlansággal menthető, pöfeteg előítélet próbált a filozófia (esztétika, etika) és a betöltendő társadalmi funkció közé emelni.
Szükséges volt-e minderre emlékeztetni, hiszen most – itt és most – Bretter könyvéről van szó? Igen, úgy érzem, szükséges, éppen mert a Párbeszéd a jelennel olyan dialógus, amelyet kiragadni az idő dimenziójából annyit jelentene, mint lemondani arról, hogy megkeressük a helyét, vagyis megközelítsük hatékonyságának titkát. Ez a titok – nyílt titok, mert a kettős közeg, amelyben érvényesül a hatás, létközegünk, a romániai magyar művelődés struktúrájának eleven közege. Ennek a szellemi létközegnek a minél pontosabb, minél tárgyilagosabb felmérése azzal a haszonnal jár, hogy nemzetiségi művelődésünk struktúráját éppen a változás, a nagyon is előremutató mobilitás pillanatában ragadjuk meg. Kitűnő alkalom erre Bretter György esszékötete, mert a jelek szerint örvendetesen polarizálta a nézeteket, a körülötte kialakult második közeg, a hatásé, a kisugárzásé, már a cselekvő gyakorlatnak látszik, ama konklúziók levonását sejteti, amelyekkel a néhány éve mellékvágányra futott irodalomközpontúság-vita adósunk maradt.
Ez már nem a meddő, olykor a süketnémák párbeszédére emlékeztető polémia felmelegítése, hanem egy újfajta magatartás, előremutató viszonyulás annak a kultúrának a szerkezetéhez, amelynek örökösei, haszonélvezői, teremtői és – miért ne? – fogyasztói vagyunk. Ennek a változásnak beszédes bizonyítéka, hogy Benkő Samu írószövetségi díjjal jutalmazott könyve után ismét akadt olyan – nem szépirodalmi fogantatású, hanem a szépirodalommal kapcsolatos kritikai és olvasói igényt is tágító-gazdagító hatású – munka, amely Sütő András nagy jelentőségű esszékötete mellett esélyesnek mutatkozhatott Az év könyve jelöltjeként.
Tudati mutációt jelez ez a mozzanat, főként, ha számba vesszük, hogy a Pezsgődíj zsűrijének tekintélyes tagjai közül éppen a két legfiatalabb (ha valaki azóta elfelejtette volna, hadd emlékeztessek a nevükre: K. Jakab Antal és Tamás Gáspár Miklós) támogatta ezt a jelölést. S ugyancsak a lesz körébe utalható az a jelenség, hogy annak a már említett és periférikusnak semmi esetre sem minősíthető szellemi közegnek a képviselői, akik Rácz Győzőtől Molnár Gusztávig és Ágoston Vilmosig Bretter könyvének avatott kritikai méltatását adták, nem az irodalom ignorálásával, hanem lehetőségeinek korszerű kibontakoztatását sugallva hangoztatják és hangsúlyozzák a filozófiai szükségletet, mint az emberi teljesség megragadásának perspektíváját művelődésünkben.
K. Jakab Antal, Molnár Gusztáv, Tamás Gáspár Miklós, Ágoston Vilmos, Aradi József – már a puszta és minden bizonnyal nem is teljes felsorolása annak a fiatal, több mint ígéretes kritikusvonulatnak, amely vagy egyenesen filozófiai képzettségű vagy felismerhetően és bevallottan bölcseleti érdeklődésű és hajlamú, többet jelez egyéni és elszigetelt preferenciáknál. Tendenciát jelez, irányulást, távlatot! Reális összefüggésrendjébe helyezi egész irodalmunk – líra, dráma, epika – egyre feltűnőbb gondolatiságát, és hovatovább elfogadhatatlanná teszi azt a kibúvót, hogy a kritikus, akit Gaál Gábor még a filozófia lírikusának nevezett, nem köteles illetékesnek lenni egy filozófiai munka megítélésében, nem köteles érdeklődni a filozófia mint olyan iránt. Úgy érzem – s ezt alátámasztani látszanak a szellemi izgalomnak azok a jelei, amelyeket a Párbeszéd a jelennel mintegy fókuszba tömörített –, nincs messze az az idő, amikor mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy a filozófia tárgya nem a filozófia, mint ahogy a líra tárgya sem a líra; hogy a kritikus – feltéve, hogy valóban az – esztéta, ha pedig esztéta, akkor szükségképpen filozófus is. Különben hogyan lehetne illetékes egy olyan irodalom megítélésében, amely szemmel láthatólag felmérte feladatát és vállalja hivatását?
Nem új a probléma. Új keretet, új tartalmat és távlatot a szocializmus, a huszadik század utolsó negyedének összetettsége, s ezen belül a nemzetiségi műveltség új feladatai hoztak. 1925-ben, tehát csaknem ötven éve emelte fel Kuncz Aladár intő és óvó szavát az ellen az általa igen károsnak minősített felfogás ellen, amely szerint: „…nincs szükségünk nekünk semmiféle magasabb célzatú műveltségre. A háború utáni műveltséget váró közönség igényei úgyis leegyszerűsödtek. Keressük meg az érintkezést ezzel a kezdetleges közönséggel (…) a szellemi élet magasabb fokaira ráérünk majd akkor felszállni, amikor évtizedek hosszú munkájával a mai kezdetleges élvező tömegből az árnyaltabb elméjű rétegeket kitermeltük.” Érdekes módon már Kuncz és már akkor, a húszas évek derekán úgy érezte, a szempontok csupán a műveltség-fogalom meghatározásában térnek el abban, hogy a lefokozásnak avagy szellemi erőink mennyiségben és minőségben való, felfokozásának kell elkövetkeznie.
Számomra Bretter György könyvének legfőbb tanulsága – s itt a könyvhöz szétválaszthatatlanul hozzátartozik a könyv hatása, funkciója –, hogy a felfokozásnak ezt az igényét elvi, színvonalbeli engedmények nélkül, bátran és következetesen lehet, csakis így lehet érvényesíteni.
Nem tudom, milyen a közérthető filozófia. De tudom, milyen – Bretter példa rá – a közért gondolkodó filozófus. Nem tudom, milyen a népszerű filozófia. De tudom, és Bretternek is köszönhetem, hogy tudom, milyen az a filozófia, amely a népszolgálatot nem ellentétezi az emberi teljesség igényével, nem is rendeli az egyiket a másik alá vagy fölé, mögé vagy elé, hanem olyan hazai: mai romániai közösségben és közösségért gondolkodik, amely megérett arra, hogy szükséglete legyen a filozófia is. Ilyen közösségünk már van, csak talán még nem tudja magáról. Tegyünk róla, hogy megtudja. Hogy megértse: ez a Párbeszéd a jelennel érte és vele folyik.
Megjelent A Hét V. évfolyama 18. számában, 1974. május 3-án.