Kolumbusz tévedésből fedezte fel Amerikát. A dolgok azóta tisztázódtak, de aki (mint e sorok írója) az Egyesült Államokról szóló könyvek olvasása után összegezni szeretné benyomásait mások benyomásairól, óhatatlanul zavarba jön. Még a közvetített impressziók is olyan áttekinthetetlenek, hogy az elhárítás vagy legalábbis az elodázás védekezési reflexét hozzák működésbe s ilyen gyermeteg kérdéseket szülnek, hogy – mi lett volna, ha Kolumbusz nem téved és valódi úticélját éri el, vagyis az indiai partokon köt ki? Persze, persze, tévedése szükségszerű volt, tudjuk, amit ő nem tudhatott: a föld gömbölyű. De magyarázat-e a föld gömbölyűsége a tévézoknira, az összecsókolózási versenyre (vigyázat, nem szerelmespárok, hanem versenyautók „gurulnak össze”, s az „nyer”, aki viszonylag ép bőrrel, motorral, karosszériával marad a fém- és húsroncsok között a pályán), arra, hogy… De vegyük sorra.
Amerika tévézokniban
A tévézokni azért tévézokni, mert a harisnyagyárosok tudatosították a képernyő közönségében: a státusára adó tévészereplő nem vetheti át egyik lábát a másikon a kagylófotelben, ha a bokája és a nadrág széle között tenyérnyi csupasz szőr és bőr látható. Státusszimbólumról van szó tehát, akárcsak akkor, amikor kiderül, hogy aki leégett angol dzsentrik cottage-ából származó komódot vagy szekretert vásárol árverésen, annak 10 000 dollárja van luxuscélra, szemben a másikkal, aki beéri egy három évvel azelőtt rendelésre készült Mercedesszel, potom 3800-ért. Státuskérdés továbbá a zakó kézelője, amin a valódi, vagyis „működő” gomblyuk félreérthetetlenül jelzi, hogy csináltatott az öltöny, nem pedig konfekció; státuskérdés a tánti, aki nem azonos a család nagynéninek nevezett tagjával; a tánti idősebb európai hölgy (lehetőleg angol, de jobb híján a francia is megteszi), aki a gyereket sétáltatja a parkban. Rangosabb a dajkánál, de a nevelőnőnél alacsonyabb rangú hatalmasság, tőle tudja meg a szülő, milyen zsúrfiát illik adni a vendég gyerekeknek, milyen kocsi dukál a bébinek, valamint a leglényegesebbet, hogy néger tantit fogadni – lebőgés, ennél csak az kompromittálóbb, ha a mama maga viszi levegőzni a gyerekét.
Tom Wolfe, aki Kandirozott mandarinzselészínű áramvonal címen minderről tudósít, olyan műfajt teremtett a szenzációriport arcátlanságából és az exhausztív esszé ismeretanyagából, amely a pillanatot rögzíti a pillanat felkapott értékeinek élő világban, s így áll elő az a fonák helyzet, hogy a tudósítás maradandóbb érték a tudósítás tárgyánál. A méretautókról meditálva jegyzi meg Wolfe: „ugyanez az összetétel – pénz plusz hívő rajongás a formáért –, ugyanez hozta létre Versailles-t vagy a Szent Márk-teret”. Az összehasonlításra érdemben felesleges ellenvetéseket pazarolni, még ha megengedjük is, hogy egy tökéletes autó a maga nemében csakugyan műremek lehet, arról nem is szólva, hogy a korra és a rendelőre nem kevésbé jellemző, mint XIV. Lajosra vagy a velencei dozsékra az, amit az utókorra hagytak. De – hogy Tom Wolfe stílusához igazodjunk – nem itt van a kutya eltemetve. A hangsúly a pénzen van, no meg egy meghatározott forma iránti nem kevésbé meghatározott természetű rajongáson. A pénz és a forma szövetsége az, ami Wolfe szociográfiai pillanatfelvétel hitelességű írásait elhelyezi a maguk valóságos társadalmi kontextusában. Roppant jellemző, amit Wolfe észrevesz. De még jellemzőbb az, amire nincs szeme. Wolfe egy bizonyos Amerikát szórakoztat, miközben maga is pompásan mulat rajta. Magatartása nem kevésbé up-to-date a stílusánál: apologétának, leleplezőnek, vagy akár tárgyilagosnak csak annyira minősíthető, mint amennyire sav-, illetve alkáli-oldat párti a lakmuszpapír.
Hogy végül is dodonai tudósításoknak neveztem magamban Tom Wolfe imponáló mesterségbeli tudással megírt szövegeit, abban kétségkívül szerepet játszott az a másik két könyv, amelyekkel nagyjából egyidejűleg olvastam őket. Csak tárgyuk azonos: Amerika. Egyébként pedig Tom Wolfe akkor is íróbb Edmonde Charles-Roux-nál, ha az előbbi zsurnalisztának számít, utóbbi meg (egy Goncourt-díjjal megemelt önbizalom és kelendőség szintjén) regényírónak; Norman Mailer pedig riportregényében olyan szintézist valósít meg, amelynek hagyományánál csak a jövője nagyobb.
Siciliana
Akiben az alcím Mascagni népszerű operaáriáját idéző képzettársítást váltott ki – jó nyomon van. Szicília nemcsak a maffiát exportálja az Újhazába. Caruso például nem csupán hangként, hanem ízként is meghonosodott: a Caruso Brand feliratú sonkahalmok között, Dionisio Caccopardo fűszer- és csemegeboltjában a Mulberry Street-en, a világhíres tenor mellszobra (gipszből, nem sonkából!) groteszk jelkép. Edmonde Charles-Roux regényének címe – Feledni Palermót – voltaképp azt sugallja, hogy Palermót nem lehet feledni. Persze, emlékezni is sokféle módon lehet rá.
Charles-Roux asszony, illetve a regénybeli alteregoja, Gianna, előzékenyen felmenti a mérlegelésre hajlamos olvasót a kétkedés fáradalmaitól. Áldilemmát állít fel, de csak azért, hogy könnyűszerrel feloldja: kétséges lehet, hogy Amerika „különb-e”, vagy Európa, ha egyszer minden európai rokonszenves, minden amerikai viszont szörnyeteg? Így aztán Szicília visszamaradottsága – önérzetes ellenállás az elidegenítő technikakultusznak; a feudális kiszolgáltatottság nem más, mint a szigorú, ám jóságos báró atyai gondoskodása gyermekeiről (ez utóbbi szószerint is értendő, tekintettel a fiatal bárónak a szicíliai demográfiát szolgáló buzgólkodására holmi keményhúsú parasztmenyecskék ágyában); a vendetta nemes halált kínál az amerikai karrierbe, de még inkább az amerikai feleségbe beleunt Carminának, aki idejében visszatalál az ősi vér diktálta szokásokba, hogy megöljön egy suhancot és megölesse magát; a maffiáról végül az írónő annyit látszik tudni, vagy legalábbis annyit tudat velünk, tájékozatlan olvasókkal, hogy az jótékony célú testület, mely a háború idején antifasiszta arisztokraták Amerikába szöktetésével foglalkozott.
A legbosszantóbb ebben a könyvben az, hogy a részletek egytől egyig hiteleseknek látszanak (némelyik olyan, hogy hasonló igényűt mindkét kontinens legjobb újságíróitól (!) is ritkán olvasunk) – az egész együtt: elfogadhatatlan. A kontraszt elemeivel éppúgy nincs mit kezdenünk, mihelyt szintézis kerekedne belőlük, mintha felszólítanának, hogy válasszunk egy szép vérbosszú és egy piszkos business között.
Az éjszaka seregei – „történet a történelemről”
A történet – Norman Mailer elbeszélésében – 1967. október 21-én kezdődik, azon a napon, amikor több tízezer főnyi amerikai a washingtoni Pentagon elé vonul, hogy tiltakozzék a vietnami háború ellen. Köztük van Mailer is, akit a rendőrkordont elszakító társaival együtt – letartóztatnak. A tüntetés napjai, a letartóztatás pillanata, a cellában töltött órák sűrítik és tágítják az időt, melynek érzékelését, mint mulandót és mint múlni nemakarót, a várakozás vagy az esemény intenzitása szabja meg. Az író egyszerre figyel önmagára és a történelemre, s nem szépíti a kettő viszonyát, tudja, hogy – ha nagy ügy színpadán is – szerepel.
A „robbanékony ellentétek” Amerikája bontakozik ki ebből a történelmi riportból, s akik ezeket az ellentéteket képviselik: rendőrök, a náci horogkeresztes ellentüntető, a diákok, riporterek – talán csak (az objektiválást jobban kihangsúlyozandó harmadik személyben jelen levő) Mailer kivételével – nem ismerik, nem fogadják el egymásban nemhogy a honfitársat, hanem még az azonos regnumba tartozó élőlényt sem. „Úgy érezte – írja magáról ez a lírai Ő –, hogy valamilyen módon igaza van. (Húsz év óta, amióta avantgarde eszményeket vall, végre valódi okkal tartóztatták le.) Mailer eddig nagyjából annyira érezte magát többé vagy kevésbé fontosnak, mint mások. Most másként érezte ezt a fontosságot. A korát érezte, negyvennégy évét, de úgy, mintha már nem lenne egyszerre hét kora, csak egyetlen egy… inkább akaratnak érezte magát, szívnek és szellemnek, annak az érzésnek, hogy ember…”
Akinek volt már közösségélménye, az tudja, hogy az ilyen élményt semmi sem táplálja jobban az egyetértésnél a tiltakozásban, mely egyszerre elégíti ki az ember alapvető erkölcsi szükségletei közül a két legparancsolóbbat. Mailer „konzervatív baloldali”-nak nevezi magát. Csak sejthetjük, mit ért ezen. Nem sejtelem viszont, hanem bizonyosság, hogy ez a könyv forradalmibb a szerzőjénél, talán mert tovább lendíti az olvasót az író (önmagának bevallott) szándékánál. Mailer a valósággal akart találkozni s a találkán az igazság jelent meg. Kolumbusz se kisebb attól, hogy Indiát keresve fedezte fel – Amerikát.
Megjelent A Hét II. évfolyama 47. számában, 1971. november 19-én.