Ne keressétek a térképen: a hontalanok hona nem hely, hanem helyzet. A hontalanságot egyesek állapotnak tekintik, mások tulajdonságnak. Ha állapot volna, átmenetinek kellene lennie, de nem az. Ha meg tulajdonság – akkor vele születik az emberrel. Márpedig a hontalan épp úgy lehet északi típus, mint meridionális, zömök vagy hórihorgas termetű, gyors vagy lassú anyagcseréjű. Ki illetékes egyáltalán, hogy a hontalanságot meghatározza? A hontalan? De hiszen elfogult! Csakhogy aki nem hontalan, talán még elfogultabb, mert olyasmiről mond ítéletet, amit csak kívülről, az idegenség vagy a rokonszenv előítéleteivel közelíthet meg. Ha definíciója nincs is, annál nagyobb irodalma van a hontalanságnak. Hontalan volt Aiszóposz, mert görög volt és rabszolga a római birodalomban, és hontalan volt Josephus Flavius, aki latinul írta meg A zsidó háborút; hontalan Swift, aki angolul védte az íreket (máig is vitatják, ír volt-e vagy angol); hontalan Beckett, franciául hontalan, mert ír létére angolul hontalankodni – nem volt hajlandó. Nem teljes persze a névsor. Csak jelzi, kiknek a művét, sorsát idézi fel az a két könyv, amely a régi Prágából és a régi Párizsból, egy emberöltő távlatából két életművön átderengő üzenetet közvetít.
Julien Green naplójának első kötete az egyik: Les années faciles: 1926–1934. A másik Gustav Janouch sokat emlegetett könyve, a Beszélgetések Kafkával. Egy szubjektív hangú naplót és egy objektív távolságot tartó visszaemlékezést nehéz lenne együtt tárgyalni. Csakhogy itt a napló tárgyilagos önvizsgálat, a visszaemlékezés pedig az egykori tanítvány elfogult és elfogódott tisztelgése a Mester emléke előtt. Emléket mondtam? Tévedés: Janouch számára Franz Kafka nem emlék, hanem saját frappáns és megindító szavával – „magánvallás”.
Janouch jobban szerette Kafkát, mint Kafka önmagát, a hódolat hűségével leste, véste emlékezetébe, vetette papírra szavait; miként a hívő, aki szentségtörésnek érezné megmásítani a dogma igéit, s az ige igézetében fogannak meg kommentárjai is: kafkaibb Kafkánál.
Green a protestánsból lett katolikus öngyötrő szigorával vizsgálja életét, s mintha csak egy láthatatlan bíró színe előtt vallana, olyan őszinte, még szemérmes diszkréciójában is, amely olykor leleplezőbb a szavaknál. Két teljesen különböző magatartás – az áhítatos azonosulásé az egyik szerző részéről, a másikéról meg a személyiségét szinte megkettőző befelé-figyelés, a gyónó azonosulása a gyóntatóval (s az utóbbi már csak feloldozhat, mert az előbbi már minden bűnt tetten ért és minden penitenciát kirótt), ez a két gyökeresen különböző attitűd azonos hangulatot áraszt, a hitelesség hangulatát. Sose fogjuk megtudni – nem is fontos talán –, milyen a valódi Kafka, a valódi Green. Érezzük azonban, hogy Green igazat mond Greenről, Janouch igazat Kafkáról.
Valami itt megtorpanásra kényszerít: sem Kafka, sem Green nem vindikálta a művészet – a maga művészete – számára az igazság birtoklásának és kimondásának az előjogát. Ha meggondoljuk, hogy az ember megismerő vagy annak vélt vállalkozásai közül a tudomány bizonyít, a vallás meg kinyilatkoztat tényleges vagy fiktív igazságokat, a művészet kognitív szerepéről valóban csak annyit állíthatunk – és ez igazán nem kevés! –, hogy olyan emberi igazságokról tudósit, amelyeken nem hatol át sem a lézer, sem az imádság. Az igazság a hontalanságról egyike ezeknek a megfoghatatlanságig törékeny üzeneteknek.
„Én vagyok az, akit felköltenek hajnalban, aki még kábultan az éjszaka álmaitól, amelyek talán a szabadulás álmai, elindul a nyaktiló felé: én vagyok, aki kihajolva ablakán megpillantja a házát körülhömpölygő lávaörvényt; az utas – aki a vészsziréna üvöltésére felpattan fekhelyéről és hallja a süllyedő hajó fedélzetéről feltörő kiáltást: „Már késő!” – én vagyok; az asszony vagyok, aki látja a halántéka mellett megcsillanni gyilkosa fegyverét, és a gyilkos is én vagyok: mindegyik vagyok ezek közül, valahányszor újságot olvasok.”
Képzelt kínok! – csattan fel a józan ész hangja. Aki ezt írta – bizonyíték rá, hogy megírhatja –, nem halt kínhalált; nem nyakazták le, nem fulladt se tengerbe, se lávába, sose ölt, agyon se lőtték. Az író egzaltált képzelődő, ennyi az egész!” A józan észnek – mint mindig – ezúttal is igaza van. A hontalan minden gyötrelmet el tud képzelni: a sajátjaként képzeli el, minden kiszolgáltatottságot, beleértve a halálfélelmet is, belülről él át. A kizökkent idő, az ingatag tér örök bizonytalanságában él; a vulkán tövébe épített ház lakóinak vagy a süllyedő hajó utasainak pillanatnyi, de intenzív veszélytudata az ő számára, mint lételem állandósul.
Nem változtat ezen a tényen az sem, hogy például Greent vagy Kafkát mindvégig konszolidált polgári jólét vette körül. Hontalanságuk közérzete annyira szuggesztív, lám, ténynek minősítjük az életérzést, holott az szubjektív természetű (ha objektív okokból ered is), a tény valójában a polgári életforma. Életforma és életérzés ellentéte, sőt helycseréje a hontalan tudatában – jellegzetes sajátossága ennek az irodalomnak. Az újságolvasó vízióját Green naplójának egyik 1931-es bejegyzéséből idéztük. A különös és a jellemző az, hogy épp úgy származhatna Kafkától is. Maga az alaphelyzet – valaki szépen berendezett polgári lakásában, kényelmes karosszékben ülve napilapot olvas, vagyis a lehető legbanálisabb polgári foglalatosságot űzi, s közben a hírrovat minden bűntényének és minden katasztrófájának áldozataként éli át az összes elképzelhető gyötrelmet – jellegzetesen beleillik abba, amit sötét humorral kafkasztrofikus irodalomnak neveznek. Íme, hogyan vall ugyanerről Kafka, a másik hontalan polgár, Janouchnak: „Én például most – hazamegyek. De ez csak látszat. Valójában mi történik? Bebújok egy külön nekem rendszeresített börtönbe, melyet annál nehezebb elviselni, minthogy egy szokványos polgári lakáshoz hasonlít… S ez egyben a kitörés minden lehetőségét is eltorlaszolja. Nem lehet széttörni a láncokat, mert – így, szemre – nincsenek is láncok… Minden azt a látszatot kelti, hogy megbízható anyagból készült és szilárd. Közben pedig nem egyéb, mint egy lift, melyben szakadékba zuhanunk. A szakadékot, persze, nem látjuk. A morajlást azonban már most is hallhatjuk, ha behunyjuk a szemünket.”
Tehát: a valóság – látszat. A látszat meg valóság. Ez akkor, a „könnyű években”, hogy Greentől kölcsönözzük e vízionárius prognosztikonok születésének időjelölését, kevesek szemében volt ennyire nyilvánvaló. Azóta eldördültek a gyilkos fegyverek, a tűzhányók kitörtek, a hajók elsüllyedtek, a liftek lezuhantak, a büntetőtelepek milliókat nyeltek el, a Perek végeztek áldozataikkal, a Leviathán rászabadult a világra, a Földmérők hasztalan ostromolják a Kastélyokat. Ki mondaná ma, hogy mindez metafora, képzelődés? „A toll csak a szív szeizmográfjának mutatója. Jelzi ugyan a földrengéseket, de nem jelezheti előre őket” – mondja az a Kafka, aki szanatóriumban halt meg, fiatalon. Nem haláltáborban. Green él, tisztelettől övezetten éli a bölcs matuzsálemek korát. Nem saját pusztulásuk váteszei voltak. A lecke ettől csak döbbenetesebb. S gyalázatosabb a képmutatás, amely a szeizmográfot teszi felelőssé a földrengésért.
A hontalan írók, ezek a tudatos szeizmográfok rendszerint nem rejtegetik gyökértelenségüket. „A magam részéről azért maradhattam mentes a nyájszellemtől – írja naplójában Julien Green –, mert távol éltem az országtól, ahonnan családom származik. Olykor szenvedtem ettől, mert félreértéseket okozott. Más belepusztult volna a megpróbáltatásba, amely engem éppen ellenkezőleg, megedzett; kénytelen voltam önmagamba fordulni és ott meglelni azt, amire szükségem volt, s amit egy francia vagy egy német hazája földjétől és történelmétől várhat… Amerika nagyon messze van, ráadásul az én Amerikám nincs többé: az a polgárháború előtti Amerika volt, nagyszüleim Amerikája, amely apám és anyám számára az egyetlen lehetséges Amerika maradt, mert ők bizony a vereség gyermekei voltak. Nem, az én hazám a nyelv, s az én nyelvem a francia” – írja 1931. július 8-án, egy olyan évtized küszöbén, amelynek végén eltiport nemzetek, kipusztulásra ítélt fajok hóhéraként a náci Németország rátört Európára.
Éppen egy évtizeddel korábban, a Mala Strana felé sétálgatva, Kafka és ifjú barátja nacionalista indulókat éneklő tüntetőkkel találja szembe magát. A beszélgetés végét, a szakadékba zuhanó lifttel idéztük már. Hadd álljon itt néhány kafkai szó az elejéről: „Úgy lökdössük ide-oda a fogalmakat, mintha zörgő, üres dióhéjak lennének. Így lehetséges az is, hogy például hazáról beszélünk – most, amikor az emberek életének gyökerei réges-rég kiszakadtak már mindenféle földből” – céloz Kafka a maga sejtelmes modorában az első világháborút követő történelmi földcsuszamlásokra. Janouch – a húszévesek purifikátori dühével a folyamat mögé felelősségre vonandó személyeket képzel, megnevezésüket követeli Kafkától, aki válaszul a jelenség személytelenségére utal, manipulációt, elidegenedést, megtévesztő látszatokat sejtet, arc nélküli vagy álarcot viselő szörnyetegeket, akik… „barátságosan belemosolyognak a riporterek lencséjébe, s ezáltal – anélkül, hogy bárkinek feltűnne – tulajdonképpen már embermilliókon gázolnak át, akárha hitvány férgeken”.
S okat és sokan idézték már Kafkának azt a mondatát, amelyben kora roppant negatívumának kifejezőjeként, hordozójaként jelöli ki helyét a század irodalmában. Megpróbálták ezt az önminősítést világnézetként felfogni, holott nem az. Életérzés inkább. Valamiféle olyan érzékenység, melyet csak félreérteni lehet, megmagyarázni nem, ha elfelejtjük: az írót eredete, anyanyelve és állampolgársága – három különböző entitás! – a tartozások és megosztottságok szövevényével vette körül.
Az átlagembernek megadatott kompromisszumok elutasításával Kafka az elviselhetetlenségig fokozta léte ellentmondásait, csak így teremthetett magának autentikus személyiséget a nem hontalan számára magától-értetődően adott személyiség helyett, melyet az ő esetében tér és idő koordinátái lépten-nyomon tagadtak. Személyiségét, következésképp életművét, át kellett vetnie tér és idő korlátain. „Én egy egészen más világból való vagyok” – mondja Janouchnak, s másutt, mintegy kulcsát kínálva a megfejthetetlen kafkai álom-motívumnak, a lebegésnek és zuhanásnak ad finalitást: „Az igazság – mindig szakadék. Kockáztatni kell… el kell ugrani a keskeny-szűkös köznapi tapasztalat ingatag pallójáról, el kell merülni a mélybe, hogy aztán nevetve kapkodván levegőért – a dolgok immár kétszeresen fényben úszó felszínére bukkanhassunk újra.”
Green – aki az Epaveson dolgozva így ír naplójában: „.. kétségtelen, hogy munkám legfontosabb részét akkor végzem, amikor alszom” – egy afrikai utazásra emlékezve ezt a csodálatosan valóság feletti élményt idézi fel: „Minél tovább bámultam az eget, annál jelentéktelenebbnek tűnt földi létünk, de boldog voltam és szerettem volna az égbe zuhanni, ahogyan a tengerbe vetjük magunkat”. A középkori lelki higiénia illetékes őrei azon vitatkoztak volna, hogy amit Green átélt, az vajon egy szent látomás-e vagy egy ördögtől megszállott eretneké. Pedig Julien Green annyival szabályosabb hívő Kafkánál, amennyivel ínyencebb élvezője az élet – nem is éppen legmegszokottabb – örömeinek, mint a prágai aszkéta.
Hasonlatosan a fantasztikus növényhez, amely a magasságban gyökerezik és az álommá szerveződött emlékezet mélységeiből meríti a fényt – a hontalan művészete, Kafka szavával: „A dolgok és az idő összefüggéseit” ragadja meg, segít „áthatolni saját alakulásunk és pusztulásunk rejtelmein”.
Az ilyen életműveknek nincsen tanulságuk. A fabulák kristályszerkezetét számon kérni tőlük – felesleges. A pusztulás és az alakulás a létezés törvényei. Mit tudhat ezekről a törvényekről az, aki kivételes sorsában az emberi fenyegetettséget példázza: kivételnek lenni kényelmetlen és feltűnő. Akit – a megszokottól eltérő volta miatt – gyanakvó figyelem kísér – úgy védekezik, hogy végül maga is figyelni kezd. Befelé és kifelé. Ilyen figyelőállás a hontalanság.
Megjelent A Hét III. évfolyama 40. számában, 1972. október 6-án.