HAGYOMÁNYUNK – AZ ÚJÍTÁS
Minden osztály ragaszkodik a hagyományaihoz, ragaszkodik ahhoz, hogy hagyományai legyenek. Marxék óta a forradalmi osztály minden felszabadító törekvést, amely a történelem és a művelődés története során napirendre került, a magáénak vall.
Egyidejűleg azt is hirdeti, hogy az addig érvényes értékek rendjében gyökeres változást hoz. Az elmúlt harminc év hazai irodalma folytatott és megszüntetett hagyományokat, kitermelte az újítás szerves formáit. Viták folytak, s közben az irodalom építkezett a saját anyagából, művek születtek s fogadtatták el magukat, mert az írók fokozatosan felismerték, hogy munkájuk olyan felelősséget követel, amelynek szelektív hatalmát állandóan tapasztaljuk; a tehetségről kiderült, hogy erkölcsi kényszer is. Az az író, aki az alkotás folyamatában szakadatlan döntések sorozatában ismeri fel szabadságát, mely abban áll, hogy a nehezebbet is választhatja, a problematikusabb tárgyat, a tárgyhoz a leghajlékonyabban simuló kifejtési módot, az addig kimondatlan kimondására legalkalmasabbat, rádöbben, hogy nehezebb a dolga, mint amikor pusztán stiláris kötöttségek áthághatatlan szigorának kellett engedelmeskednie. Megszűnt többek között a modernség és a realizmus antinómiája, talán éppen mert a valóságos problémák visszanyerték azt a helyüket, amelyet jó ideig álvívódások bitoroltak. Ez a folyamat jellemzi a romániai irodalom egészét, s így a hazai magyar irodalmat is. Vajon Győrffy Kálmán nem korszerű, minthogy prózája póztalanul és fesztelenül valóságelvű? Méliusz negyven évvel idősebb nála, s mégis ő az avantgarde-író! Bajor Andor minden alkalommal hitet tesz a klasszikus, sőt klasszicista értékek mellett; holott példázatai mind konnotatív, mind adnotatív jelentésükben mai, ha nem éppen holnapi információt közvetítenek. Sütő András Félrejáró Salamonjánál az Anyám könnyű álmot ígér átfogóbb realista egységbe formált alkotás, ha jól utánaszámolunk, legalább három műfajt elegyít a totalitásnak abban a lukácsi értelmezésében, amelynek az előbbi mű több fokon adósa marad. Székely János költészetével a legbensőségesebb rokonságot mutató prózájában olyan hangon szólalt meg magyarul, Marosvásárhelyen, amelyet ha németül hallunk, Lübeckből vagy Klagenfurtból, Thomas Mannra gondolunk vagy Robert Musilra.
Másfél évtizede sincs annak a tanácskozásnak, amelyet két vezető irodalmi folyóiratunk hívott össze a kezdő írók megtámogatása végett. Lászlóffy Aladárt, aki egy hangadó kritikus kérdésére József Attilát nevezte meg mint példaképét, azzal a (nem tudom mennyire komolyan gondolt) beugratással vélték zavarba hozni, hogy „Hohó, barátocskám, de akkor miért írsz szabadverset?!” Szilágyi Domokost addig intették aggodalmasan a túlbonyolultságtól, amíg végre észre kellett venni, hogy kötetei gyorsabban elkelnek a közérthetőség bő levében úszó versikéknél. Ki emlékszik még arra (a szerzőn kívül), hogy Bálint Tibor első kötetének időrendben első kritikája majdhogynem eltanácsolás volt az irodalomtól?! Holott az a Forrás-kötet mai szemmel olvasva sem tűnik másnak, mint foglalónak a könyvkiadási és színházi rekord Zokogó majom sikerére. Újabb tizenöt vagy harminc év múlva a régi kollekciókban lapozgató filológus talán mulatni fog azon az endokrinológiai alapvetésű kritikán, amelynek szerzője 1974-ben(!) még úgy tudja, hogy a versnek van neme, s ezért rosszallólag utal arra, amit Hervay Gizella verseiben nőietlenségként vél felismerni. Ma azonban még más bitet hordoz ez az információ: hírértéke egyenlő az élményen túl igaz alkotói gyakorlat és a dilettantizmust olykor még szóhoz juttató szemlélethiány között feszülő ellentmondással.
UTAK AZ IDŐBEN
Ha valaki azt akarná kutatni, ki „újító” és ki „hagyományőrző” ma a romániai magyar irodalomban, hamarosan kénytelen lenne beismerni, hogy hamis nyomot követ. Nem mintha lehetetlen volna iskolákat, irányzatokat, már elfogadott vagy éppen kísérleti, forrásban levő alkotási módozatokat fellelni irodalmunkban, hanem mert a szerteágazó utak néhány csomóponton minduntalan összefutnak. Egy emberöltő gyorsan váltakozó szakaszainak egysége az irodalomban sem lehet egyéb munkahipotézisnél. Ha van olyan kritérium, amelynek a legkülönbözőbb korú alkatú, alkotói egyéniségű írók műve eleget tesz, az talán harminc éve tudatosabb, de nem feltétlenül érvényesebb, mint a Fekete kolostor, az Új pásztor vagy, ha úgy tetszik, az Üdvtan vagy a Leveleskönyv megírása idején. Nálunk az irodalom sosem volt csak irodalom. Aki ezen a tájon tollat ragadott, úgy volt tanúja korának, mint ahogy Montaigne a Szent Bertalan-éj vagy Puskin a dekabrista lázadás kortársa volt. Mindig volt ok a kikapcsolódás keresésére, de sosem volt rá mód. Mint véges életű emberek, minden bizonnyal szívesen éltek volna nyugodtabb korban. De nem tehették, hogy kimeneküljenek az időből, tehát vállalták a küldetést, amelyet mintha maga a történelem mért volna rájuk. Felesleges a szükségszerűséget eszményíteni. Elődeink sosem tették, kortársaink közül a legkülönbek sem, érdemük bevallottan a ,,Muszáj-Herkulesek”-é. De kétségtelen, hogy nem évtizedek, de évszázadok kontinuitása az irodalomban, elsősorban az irodalmon kívüli, való világ dinamikájára vezethető vissza.
Amint lejárt az irodalmi pillanatfelvételek ideje, egyszerre legalább három nemzedék indult az eltűnt és mégis jelenvaló idő keresésére. Talán bensőségesebb lenne ezt a folyamatot és eredményeit elismerten sokhúrú líránk partitúráján követni, Szabédi László sokat idézett invokációjától Székely János vívódó Dózsájáig, Kányádi Sándor zsoltáros modernségéig, Szilágyi Domokos pátosztalan búcsújáig a trópusoktól, vagy még tovább, addig a szellemi honfoglalásig, amelyről Balla Zsófia. Markó Béla, Adonyi Nagy Mária, Szőcs Géza hol szófukar, hol áradó tudósításaiból értesülünk.
Hogy mégis a prózában, közelebbről pedig az elmúlt esztendők kiemelkedő epikai vállalkozásaiban érezzük megragadhatóbbnak egy közösség sorsaváltozását, arra éppen ezek a dokumentum és a fikció minden lehetőségét kiaknázó vállalkozások szolgáltatnak kézenfekvő magyarázatot. Még az erdélyi memoárirodalom közismert értékű hagyományai sem magyarázhatják önmagukban az önéletírás, az emlékirat hallatlan reneszánszát, amelynek tanúi és haszonélvezői vagyunk, s amely minden bizonnyal nemzedékek hosszú sora számára kínálja jelenük előzményeinek azt a láncolatát, amelyhez kapcsolódniuk történelmi szükségszerűség és erkölcsi szükséglet! Ha ehhez még hozzáadjuk az időben kibontott emberi-közösségi sors térbeliségét, a mikor, a mióta és a hol egységét, a hovatartozás objektivációját a vallomásos dokumentumok felfogható műközéppontjában, akkor például Horváth István magyarózdi krónikája rokonítható Sütő András pusztakamarási híradásával. Nagy István és Kacsó Sándor önéletírásának egymásra következő kötetei, a műfaj klasszikus szabályainak engedelmeskedő írói szándékról tanúskodnak, de ha a komplementaritás viszonylatába helyezzük őket, a század elejétől csaknem napjainkig terjedő körképben teljesedik ki tanúságuk arról, amit osztályuk, nemzetiségük tagjaként, örökölt és választott sorsuk hordozójaként felidézni és továbbadni köteleseknek érezték magukat. Ezt a panorámát egészíti ki az a jelképesebb keretbe foglalt sorsvállalás, amely Méliusz József hozzájárulása egy nemzedék – korántsem elszigetelt, mert folytatásában máris körvonalazódó – monumentális vállalkozásához.
Nem kevésbé izgalmas az életrajzi adataik szerint csaknem múlttalannak tekinthető, az éppen kikerekedő emberöltővel csaknem egyidős korosztályok számottevő művekben megmutatkozó belső kényszere arra, hogy a napjainkat közvetlen megelőző időt vallassák. A mai harminc- és negyvenévesek, akik a világra eszmélést a világ megváltoztatandóságára eszmélésként élték át, létfontosságú kísérletet végeznek az idővel: azt tételezik, hogy a változás véges folyamatok végtelen sorozata, s ezért a változás kezdetétől visszaszámolnak a változás végéig. S minthogy eredményként egy imponderábilis mennyiségre bukkannak, módosított célkitűzéssel a megváltoztathatatlanság pillanatát mutatják fel. Ebben a kísérletsorozatban olyan sajátos arcélű „kutatók”, mint Bodor Ádám, Király László és Szilágyi István egy közös feladat kidolgozásában válnak munkatársakká.
Érdekes módon a vegytiszta fikcióra példát csak a két végtelen, a történelmi regény és a negatív utópia pólusain találunk, ott, ahol a jelenben élő író a ténybeli ellenőrizhetőség ballasztjaitól kíván – és tud – megszabadulni. Szemlér Ferenc A mirigy esztendejében egy erdélyi és középkorvégi Pestis Camus-jének feladatára vállalkozik. Sigmond István pedig azon a szűk csapáson halad egy hátborzongatóan mai időkritika felé, amely nem annyira Bradbury és Orwell, mint inkább a Metánia Rt-ből ismert Molter útjának elágazása.
Minden út az idő és az idők e regényeiben – függetlenül attól, hogy az írói eljárás közvetlen vagy közvetett epikai, szociográfiai, naplószerű vagy esszéisztikus módozatot követ – a felelősséghez vezet. Irodalmunk potenciális esztétikai lehetőségeit most teljesíti ki, amikor etikai kisugárzása elérte azt a fokot, amelyen tudatformáló ereje azonos hullámhosszon érvényesül közönsége minden rétegének legmélyebb és legtartósabb várakozásaival. Várakozást kell mondanunk, méghozzá tartós várakozást, mert az időről van szó, évtizedekről és évszázadokról, mögöttünk és előttünk és bennünk, tevékeny várakozásról erőltetett menetek és csüggedt pihenők között, amelyekről ennek az emberöltőnek az irodalma legméltóbb képviselői szavával olyan bátran és olyan őszintén, olyan éretten szól mindazokhoz, akikkel együtt köteles emlékezni és reménykedni, hogy az ünnepélyesség harsonái elnémulnak. És a hirtelen támadt csendben messze hangzik a tiszta emberi szó.
Megjelent A Hét V. évfolyama 33. számában, 1974. augusztus 16-án.