SZÓRAKOZÁS VAGY IGAZSÁG?
Nem kérdés, hanem állítások formájában alternatívaként hangzott el. Kolozsvári és marosvásárhelyi írók tanácskoztak együtt, a vitát párhuzamos – egybehangzó vagy egymást cáfolva kiegészítő – monológok helyettesítették. Sikerrel. A jelenlevők ezúttal nem egymást ócsárolták vagy magasztalták, hanem külön-külön s mégis közösen azt keresték harminc év, egy emberöltő irodalmában, amit kevéssé pontosan, ám annál patetikusabban úgy fogalmazhatott volna meg az, aki az összefoglalásra vállalkozik, hogy munkájuk (vagyis életük) értelme, célja, haszna. Tehát: az irodalom rendeltetése.
Elhangzott olyan vélekedés (például Szőcs István részéről), hogy a mai olvasó a könyvektől mindenek előtt a kikapcsolódást, a szórakozást várja. Mások (Nagy Istvántól Deák Tamásig és Sütő Andrásig) azt a tapasztalatukat fogalmazták meg, hogy az emberek elsősorban az igazságot várják. A könyvektől is. Az irodalomtörténész, aki hivatásánál fogva szükségképpen az elmúlt, de folytatódó szakaszban a tendenciát keresi, egy új jelenségre hívta fel a figyelmet: az író egyre inkább arra törekszik, hogy a valóságról tudósítson, hogy a mindennapi (tegnapi, mai) eseményt úgy „tálalja”, hogy az elvont, megragadhatatlan közvélemény közösségként eszméljen önmagára. Ha ez így van, márpedig sok érv és néhány példa mellette szól, akkor a vagy-vagy is-is-sé alakul. Az író, aki közönsége s a maga belső igényét kielégítendő az igazság kimondására vállalkozik, szükségképpen érdekes dolgokat mond. Mert az igazság – érdekes. Mindig is az volt. Egyre inkább azzá válik. De vajon nem találkoztunk-e szépirodalmi igényű unalmas igazsággal? S aki a könyvekben a puszta szórakozást keresi, ugyan bizony nem féligazságok unalmából kíván kikapcsolódni? Irodalmak érettsége érdekes módon közönségük érettségének fokával mérhető. Ez az érettség (vagy éretlenség) egyidejűleg esztétikai és etikai természetű. Csak akkor latolgatjuk, vajon egy mű inkább szép-e vagy inkább igaz, ha az írónak nem sikerült meglelnie azt az egyszeri formát, amelyben a kettő egy. Ha a könyvkiadás elmúlt éveinek bestsellerlistáját vesszük szemügyre – érett művek érett olvasóival találkozunk.
Nem találunk olyan jelentékeny alkotást, amelyre az olvasók méltatlanoknak bizonyultak volna, sem olyan olvasót, aki úgy érzi, érdeklődésére méltatlan könyveket kell olvasnia.
Egyfelől azért nem, mert ezeket a könyveket egyszerűen nem olvassák. De legfőképp azért, mert minden igazán érdekes, mert igaz – a maga módján, de nemcsak a maga számára igaz – könyv gazdára, visszhangra talál. S a legkeresettebb könyvek éppen azok, amelyek az elmúlt emberöltő (s az azt előkészítő idők) legnyugtalanítóbb tartalmait közvetítették egy olyan közönség számára, amely a jelek szerint nem annyira kikapcsolódni kíván a valóságból, hanem „bekapcsolódni” minden olyan ügybe, amelyet a magáénak érez; amely múltját idézi fel, jelenét magyarázza, jövőjét fürkészi. Ilyenek voltak az utóbbi évek legnagyobb könyvsikerei, azok a súlyos gondolati töltésű verskötetek, szociográfiai tárgyú vagy emlékirat jellegű munkák, amelyeket senki se sorolhat, ha nem akar nevetségesen tájékozatlannak tűnni, a szórakoztatóipar irodalmi árui közé. Viszont: bukott meg színpadainkon kifejezetten a nevelő célzatú mulattatás szálaival összefércelt mű!
Persze, hogy szórakozni (is) akarnak az emberek! Az írók is. Van, aki válogatós, s van, aki kevésbé az. Egyeseket, szerencséjükre, gondos szülők, irodalomszerető tanáruk tanított megkülönböztetni a jó könyvet a silánytól.
Csakhogy a legtöbb könyv se nem zseniális, se nem silány. A középszerű munka az irodalomszociológusoknak nem mond kevesebbet egy-egy kor esztétikai és erkölcsi normáiról, az élet- és gondolkodásstruktúrákról, mint a remekmű, amely korszakot teremt és nemzedékek hosszú sorának tudatát alakítja. A nagy számok törvénye itt is érvényesül: a kiemelkedő művek szürke tömegből emelkednek ki. Az átlagízléshez, a konjunkturális szempontokhoz igazodó középszer szürkeségéből. Mindig épületeseknek szánják a tiszavirágéletű könyveket, s mindig az olvasó érdekeire, érdeklődésére hivatkozva fohászkodik írójuk holmi kockafejű múzsához. Csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy az olvasó nem különböző feladatokra betáplálható robot, hanem társadalmi lény, eleven ember, akinek képzeletét, felfogását ugyanaz a valóság alakította és alakítja, mint a könyvek szerzőiét.
OLVASÓI IGÉNY – ÍRÓI BECSÜLET
„Az olvasót nem szabad becsapni!” – méltatlankodott nemrég egy író kartársa etikáján. „Tévedsz – torkolta le a jelenlevők egyike – az olvasót nem lehet becsapni…” Hosszú távon valóban nem, s rövid távon is az olvasó megtévesztését megelőzi az író megtévedése, önbecsapása. Miért mondom ezt, amikor beszélhetnék csak kitűnő könyvekről, csak tévedhetetlen írókról, csak hálás olvasókról. Az irodalomtörténetbe jobbára ezek kerülnek be, feltéve, hogy az irodalomtörténet maga is kitűnő, tévedhetetlen, hálás. Nem lehet az, mert egyszerre kell képviselnie a könyv egyidejűségét a korával és igényét – jogos vagy túlzott igényét – arra, hogy utókora legyen. Személy szerint kételkedem benne, hogy lehet az utókorra szegzett tekintettel írni. Még azok a művek is, amelyeket megírásuktól megértésükig olykor hosszabb idő választott el, mint amennyit mi most, a történelmi kerek évforduló távlatában próbálunk felmérni, az alkotó (olykor a jövőbe vetített, vagy a múltból előhívott) válaszai voltak a jelen kérdéseire. Nemegyszer éppen az volt a válasz, hogy a kérdéseket az író átfogalmazta újabb kérdésekké. Tudja-e az olvasó, hogy a kor és az író viszonya nem társasjáték az ősi barkochba vagy a modern kvíz szabályai szerint, és nem kisiskolások értelem- és beszédfejlesztő gyakorlata a tanítónéni irányításával? Ha az író tudja, előbb-utóbb az olvasó is ráeszmél. De ha kiskorúnak nézik – vagy szellemi és erkölcsi önállótlanságba töpped, vagy bizalmatlanná válik saját kora irodalma iránt, hitelét veszti előtte az az írott betű, amely nem tudván hozzája szólni, azzal védekezik, hogy érette szól. Vannak – vagyis inkább voltak, mert hamar eljárt fölöttük az idő – könyvek, amelyek szöveg szerint a „nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető” követelményének felelvén meg, éppen azt a sokat emlegetett „egyszerű” olvasót nem tudták megnyerni, akiért és akihez szólni kívántak. A nagy eszmék, a nemes gondolatok nem ártanak az irodalomnak, de a rossz könyvek, a legjobb szándékkal írottak is, csak rossz szolgálatot tehetnek azoknak az eszméknek, amelyeket leszegényítve, tehát hamisan közvetítenek. A hatás olyan, mint amikor a magnófelvételt gyorsabb fordulatszámmal játsszák vissza: a legcsodálatosabb akkordokból, a legmegrendítőbb ékesszólásból sem marad egyéb torz és agresszív karattyolásnál.
Nem lenne méltányos visszagondolnunk jó írók rossz könyveire most, amikor már megírták maradandó alkotásaikat, ha a retrospekció nem kínálna az irodalom gyakorlatában már hasznosított tanulságokat. A romániai magyar irodalom letett olvasói asztalára néhány olyan katarktikus hatású művet, hogy ma már magas mércéhez igazíthatjuk igényeinket, amikor azt kutatjuk: mit nyert és mit veszített irodalmunk, amióta az idő kicsavarta kezéből az oskolamester fenyítő pálcáját és letörölte arcáról az olcsó megdicsőülések mosolyait. Elvesztette a kioktató mindentudás nagyképűségét, azt a biztonságérzetet, hogy történelmi ívű korszakok időjárását meteorológiai jelentésekből tudja kiolvasni. És visszanyerte legnemesebb hagyományát, ősi jussát és virtusát az igazi nép igazi sorsának, törekvéseinek, áldozatainak felmutatására. Egyik napról a másikra elhervadt babérok emlékeztették azokat, akik elfelejtették volna vagy még eszükbe se vették, hogy az írónak nincs joga kevésbé gyötrelmesen viaskodnia az élet kemény igazságaival, mint amilyen verejtékes munka teremti meg az élet élvezetes javait; hogy az író mindent feláldozhat az igazságért, kivéve magát az igazságot; hogy egy könyv kereskedelmi ára – minthogy a szocializmusban nem áru a kultúra – egyenlő lehet három vagy öt tubus fogpasztáéval, de értéke attól függ, hogy elhajítandó-e a kiürült tubussal, vagy képes nemzedékek hosszú sorának erkölcsi higiéniáját épségben tartani. Irodalmunk elvesztette azt az egyesektől lelkesen kiaknázott metaforát, hogy az író mérnök, mérnökként tervez és szerkeszt a műszaki szabvány tökélyének megfelelő gépeket, vagy logarléccel számítja ki kijavítandó szerkezetek meghibásodásának okát; és azzal a felismeréssel gazdagodott (már aki, mondom, elfelejtette volna vagy eszébe se vette), hogy az ember nem gép, és az élet nem olyan, mint a lánchíd; hogy az első természetből kilépve és a másodikat megteremtve az ember nem ér rá megittasulni ökológiai és technológiai győzelmeitől… Megfosztatott a tehetségteleneknek kedvező illúziótól, hogy a hasznosság elve a művészetben a gazdasági törvények mechanizmusához hasonlóan érvényesül; a szép követelménye ebben a normarendszerben pedig nem is lehet más, mint öncélú fényűzés; de visszahódította azt a kincset, amit esztétikum-teremtő képessége juttat az embernek, amióta csak a barlang falára karcolta azokat a nevezetes (s nem egészen realista) állatábrázolásokat; jogos büszkeséggel vallhatja, hogy a szépségigény kielégítésével olyan közösséget szolgál, amelynek nem csupán – egyre magasabb szinten kielégülő anyagi természetű szükségletei vannak.
Végül – s talán ez a legfontosabb – elkötelezettségének mikéntjét nem holmi közlekedési szabályzat könnyen bemagolható paragrafusaiból következteti ki, hanem az alakítható világ alakuló törvényszerűségeinek ismeretéből, a józan értelemmel tudott és a hűség szenvedélyével átélt hovatartozásból.
Megjelent A Hét V. évfolyama 32. számában, 1974. augusztus 9-én.
