Veress Zoltán: Lírai természetrajz. Dacia Könyvkiadó, 1974.
Volt egyszer egy ember, akit „A vizek és erdők felügyelőjé“-nek tiszteltek. Nem a mesében, hanem a XVII. század Franciaországában. Egyébként La Fontaine-nek hívták. A fent idézett címet édesapjától örökölte királyi kegy folytán, afféle szinekuraként. Véletlen-e vagy sem, hogy a vizek és erdők címzetes ura hangyákról, tücskökről s egyéb bogarakról írogatott olyan tanulságos költeményeket, hogy Rousseau nem is tartotta őket gyermekeknek való olvasmánynak? Ennek ellenére vagy éppen ezért a gyermekek is olvassák őket mintegy kétszáz esztendeje, s időről időre a felnőttek is, mert de te fabula narratur, erdők lángoltak fel és vizek apadtak ki azóta, ám a mese változatlanul rólad, rólam, rólunk szól.
Veress Zoltán Lírai természetrajza idézte fel bennem ezt a paradox párhuzamot. Habozás nélkül rá szavaznék, ha nálunk keresnének írót, akire a Maitre des eaux et des foréts-nak megfelelő tisztséget ruházhatná valamely testület. Elsorolnám azokat az érdemeit, amelyekért megilletné nemcsak a cím, de a vele járó felelősség is: őt nem úgy „érdekli“ a természet, mint azt, akit lappangó mizantrópiája tesz a növények és állatok barátjává. És humanizmusát sem szürke elméletekből meríti. Egy olyan egyensúly sorsa aggasztja, amely a borúlátók szerint végzetesen megbomlott, s amelyről még az optimisták is mint erősen veszélyeztetett értékről nyilatkoznak. Ha nyilatkoznak. Tévedés lenne, egy nagyon szükséges és szép könyv teljes félreértése, azt hinni, hogy Veress Zoltán, amikor az akácról beszél, voltaképp az emberre gondol. Ennél botfülűbb félrehallás csak az lehetne, ha sandán feltételeznék, hogy az akácról szólván az írónak eszébe se jut az ember.
Veress Zoltán nem ölne embert, hogy megmentsen egy akácfát. De akácfát se vágna ki, éppen mert pillanatra sem feledkezik meg az emberek érdekéről, értük, és mi tagadás: jószerével helyettük gondol mézre, virágillatra, a szeret–nem szeret önzetlen – csudát önzetlen! – játékára, honosságra és meghonosíthatóságra, egészségre, ép érzékek örömére, és még sok mindenre, amit elveszíthetünk.
Mert ha még vannak bolygónkon gazdák, gyakorlatias gondolkodású, szép vagy hasznos kizáró alternatíváját nem ismerő gazdák – hát Veress Zoltán feltétlenül közéjük tartozik. Örökölt hajlam vagy kiművelt passzió érdemén – ne firtassuk. És ha vannak álmodozók még – az előbbinél is ritkább emberfajta – Veress Zoltán bizony az. Álmodozó gazda írta ezt a könyvecskényi leckét mindannyiunk okulására és örömére és aggodalmára. Mikor már-már elfelejtettük volna, hogy „… vár ám a munka a kertben“, akad valaki egy zsúfolt blokknegyed szűk lakásában, aki emlékeztet minket, akiknek ugyancsak nincs talpalatnyi kertünk se művelni való, hogy az egész bolygó háztáji gazdaságunk.
Veress Zoltán élvezetes és aggódó kötelességből vállalta, hogy az erdők és vizek ki nem nevezett, tehát hivatalából el sem mozdítható felelőse legyen.
Kulcsszóhoz értünk: költőnk mint ember, mint természeti és társadalmi lény passzióból és tehetségesen veszi vállára mindannyiunk felelősségét. Talán ezért nem kell elhessegetnünk meghatottságunk és – kissé rossz lelkiismeretből is fakadó – hálánk, megkönnyebbülésünk feltoluló szavait.
Mondanunk sem kell, hogy esetünkben a hála indokoltabb a megkönnyebbülésnél. Illik Veress Zoltánra s költői pedagógiai indítékaira az, amit másutt, másról szólva Faulknertől kellett idéznünk: amikor úgy érezzük, cselekednünk kellene, s nem cselekedhetünk, de szenvedünk tehetetlenségünk tudatától – vagy látszatától –, írunk arról, ami cselekvésre indít és szenvedést okoz. A lehető legtisztességesebb pótcselekvésről van tehát szó. S ha a lírai természetrajz indítékait a magunkénak érezzük, sőt olvastán némi megkönnyebbülést érzünk, ez annak az utólagos gesztusnak szól, amellyel mintegy delegáltuk Veress Zoltánt, hogy velünk és részben helyettünk örüljön, szenvedjen és – írjon.
Köszönjük, hogy megtette. De ne érjük be az etikai kibúvóval. Köszönjük, hogy ilyen szépen teszi. De ne érjük be az esztétikai kibúvóval se. Ha beérnénk akár ezzel, akár azzal, akkor könyve felesleges lenne, céljatévesztett. És nincs szomorúbb egy céltudatosan megmódolt, szépen kidolgozott, de felesleges könyvnél.
Érdekes, hogy a hasznos könyveket, az igazán hasznosokat efféle jámbor kommentárok kísérik. Képmutatót is mondhattunk volna, ha nem tartanánk tőle, hogy rosszhiszeműnek vélhetnek. „A természet harmonikus eleganciáját szemlélni és valamelyest meg is érteni – írja Selye János – a legnagyobb élmény, amelyben az ember részesülhet.“ Ez a „harmonikus elegancia“ Veres Zoltánnál nemcsak tárgya a szemlélődésnek, hanem eszköze: stílusa is.
Talán ezért érzi az olvasó előbb bonyolultnak, majd előzékenyen egyszerűnek, s megint csak bonyolultnak ezt a könyvet. Mint a természetet A természetet, amely az ember számára eredetileg természetes volt, később – az eltávolodás mértékében – csodálatos.
Mint a ritkaságok. Meglepő-e, hogy miközben bennünk és körülöttünk pusztul a természet (olyan eredményesen érdeklődünk iránta és védekezünk ellene), mindinkább zavarba jövünk, ha valaki szabatossá fogalmazza csodálatunkat és félelmünket? Zavartan és irigyen hajolunk át a tudásból és élményből font élősövényen, melyet valaki a saját képzeletbeli rezervátuma köré vont. Veress Zoltán nem tűzi gombostűre és nem préseli herbáriumba a „természetet“, hanem tanul tőle és tanítja – másoknak. Ma már ez önmagában is alkotó magatartás. Hiszen alig egy lépés választja el civilizációnkat attól, hogy teremtésnek tekintsen minden olyan aktust, amely nem kifejezetten és nyilvánvalóan rombolás.
(Büszkén ünneplünk meg jubileumokat és elfogadjuk a tervező érvelését: igen, emberemlékezet óta romokra építünk, tehát nem habozhatunk lebontani az 500 éves házat, hogy korszerű kutatási feltételeket biztosítsunk azok számára, akik 600 éves okmányokat tanulmányoznak.)
Líra és didakszis útjai szétváltak, amint mindkettő helyét keresi a változó időben, s ki tudja, nem egymás tőszomszédságában találják-e meg újra külön pályák közös, új-régi origóját.
Egyelőre azt tapasztaljuk, hogy a lírikusok mind inkább elhárítják maguktól az oktatói pózokkal együtt a közlést, a világmagyarázat formába öntését: a kultúrát mint költői feladatot. S ezzel egyidejűleg hovatovább kiderül, hogy csak az lehet ma már igazán jó nevelő, aki többé vagy kevésbé költő is: magából (és magáról) tesz hozzá valami nagyon személyeset és bizalmasat a tananyaghoz. Hatáskörök szükséges átlépésére volna szükség, hogy megszülethessen, ami új georgikonoknál, fabuláknál, füvészkönyveknél is nélkülözhetetlenebb: ember és könyv és természet fajtánk számára életbevágóan fontos együttműködése az egymásrautaltságban. Egy ilyen kooperáció illő igéit hirdeti Veress Zoltán és – ismerjük el – nagyképűség nélkül teszi. Nem szószékről, nem hordóról, még csak nem is katedráról szól hozzánk. Meglehet éppen ezért szegődünk oly szíves-örömest a tanítványaiul. Élvezettel és élvezetesen teljesíti erkölcsi és erkölcsös feladatát.
Szerencséjére mindazoknak, akik olvassák, az erény itt olyan életszeretettel és örömre való készséggel társul, hogy ha ez a könyv didaktikusnak (is) minősülhet, nos, hát kívánhatjuk tanuló társadalmunk aprajának, nagyjának, hogy így és csak így – oktassák.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 16. számában, 1975. április 18-án.
