Illetéktelenek szava hallatását egy-egy nagy ügyben, az az érdemszámba semmiképp se menő tény mentheti csak, hogy többségben vannak. A nagy kultúrjavak értékét a szakemberek fedezik fel, ők is minősítik. Egy közösség művelődésébe mégis úgy hatolnak be, úgy foglalják el méltó helyüket, hogy a szükségképpen kisszámú beavatottaknál jóval többen vallják őket a magukénak, nem személyes érdem, hanem az egynyelvű, azonos hagyományú közösséghez tartozás jogán, az illetéktelenség jogán, ha úgy tetszik. Ezzel a szokás szentesítette joggal élek a Balladák könyvét ünnepelve, és még megtoldanám azzal, hogy nemcsak szakavatott méltató nem vagyok, de még elfogulatlan, érdekmentes sem.
Pártjára vont, megvesztegetett a gyűjtő, Kallós Zoltán, megmutatta a kincset, jószerével adott is belőle, még mielőtt közkinccsé tette volna ez a pompás kötet. Úgy hozta, mutatta iskolás füzetekben, ahogy tanító korában az anyagot lejegyezte volt. Aztán évekig, valahányszor rápillantottam a fekete-vörös falvédőre vagy a rudasra az ablak előtti asztalon, a sűrűn szedettes csángó vánkosokra – eszembe jutottak azok a füzetek.
Mert a szőttesek-varrottasok, melyeket úgy kell most idéznem, mint egy-egy balladasort, ugyancsak a Kallós Zoltán gyűjtéséből valók, ő ugyanis nem népi kézimunkát gyűjt vagy népi balladákat, hanem egy közösségi kultúra anyagi és szellemi termékeit, olyan művelődési javakat, melyek közül a szó nem előbbre s nem is alább való az öltésnél. Ebben a kultúrában pedig szín és szó, hagyományos motívum, dallamot, ritmust, erkölcsöt megszabó törvény — egyaránt megtartó forma: erkölcs és esztétikum.
Adósai vagyunk, valahányan csak itt élünk s egymás szavát értve élünk, mindhalálig lekötelezettjei. Azért pedig senkit sem szokás megróni, hogy tudja s nem felejti adósságát, törleszteni szeretne parányi hányadokat belőle (tudván bár, hogy az egész leróhatatlan), ha másként nem lehet, hát hálával, ámulattal, íme hát, illetéktelenségem joga. Szerény emberekről roppant nehéz írni. Tekintetét szeretnéd elkapni, kezét megragadni – s a műbe ütközöl, az ügybe, amit szolgál.
Mögé bújik, maga előtt tartja a személyénél fontosabbat. (Ebben különbözik többek között a magamutogató akarnoktól, aki személyével tolakszik hivatása elébe.) A személyiség háttérbe szorítása a népköltészet közösségi alkotás jellegéből következik, első számú ismérve. A nép úgy alkot, mint a természet: névtelenül, személytelenül, türelmesen, az évezredes, évszázados halhatatlanság biztonságával, magába olvasztva véges életet, végtelen halált. Állnak a sziklák, élnek a balladák, hömpölyögnek a folyók, százados kéreg alól felfakad a nem is sejtett csermely. Nem nehéz kitalálni, milyen példából merített erőt, ösztönzést csaknem három évtizedes konok kitartásához Kallós Zoltán. Igazat adott neki az idő, amikor meghozta most, amit már legalább egy évtizede meghozhatott volna, mindnyájunk hasznára, az ő megérdemelt sikerére: a Balladák könyvének közreadását, Kallós indulását, haladását és beérkezését egyszerre érzékeljük. Naponta olvassuk, halljuk: ki mit keres, kutat, hogyan, mivel kísérletezik. Az első lépéseknél hírét vesszük utaknak, melyek közül nem kevesebb vész a semmi ködébe, mint ahány elvezet a siker csúcsaira. Hogy Kallós Zoltán mit keresett, s mióta, azt csak most látjuk, amikor előttünk van, amit talált.
Nyilvánvaló, hogy az eszményi kutató-gyűjtő – alkot. Kitalálni nem nagyobb érdem, mint megtalálni, helyére illeszteni, a kallódástól, feledéstől megmenteni a töredékekben porladó értéket. Kallós Zoltán ezt tette. Valamiből, ami volt, csendesen, szívósan, közönytől se csüggedve, csüggedésben se dezertálva olyat teremtett, ami van, s ami attól, hogy van, és mindenki számára hozzáférhető, biztosítja saját fennmaradását, azt, hogy lesz is, egy kultúra történetéből kitörölhetetlenül. Mi ez, ha nem életmű?
Megjelent A Hét II. évfolyama 2. számában, 1971. január 8-án.